Trianon – Gyász, vagy ünnep?
”Nem gyászolni jöttem, hanem ünnepelni.
Mert a gyász ideje lejárt. Rég lejárt.”
Elmúlt bőven a három napos gyász, az özvegyek többször is férjhez mehettek, a buddhisták is maximum 7 szer 7 napig gyászolnak.
A jajveszékelés, az arc csapkodása, karmolása, a ruha szaggatása, a haj leborotválása vagy kitépése a gyász miatt elvetendő, hiszen mindez az élettel szembeni elégedetlenséget és a csapásokkal szembeni türelmetlenséget bizonyítja, a kitartás hiányát.
Egyszóval elég.
Régen lejárt a passzív szemlélődés, a sebnyalogatás ideje is.
Már nem az ellenségeink – mert vannak – a legnagyobb ellenségeink, hanem mi magunk. A tespedéssel, a mindig másra mutogatással, azzal, hogy „a szomszéd a hibás…” – nem azért mert szebb a tehene – hanem, mert döglődik az enyém.
Nem tudom, hogyan tudjuk magunkat erről leszoktatni, de hogy kell, az szent igaz!
Fontos tény: valakinek, valakiknek hasznos, hogy nem tudjuk lerázni magunkról a tragédia lelki béklyóit. Hogyha belegondolunk – és segítenek is ehhez a „gondolkodáshoz” – akkor ugye „mindig vesztesek voltunk”, „minden – amúgy ránk erőltetett – háborúnkat elveszítettük”.
Mi következik ebből: alkalmatlanok vagyunk, kár is próbálkozni, adjuk fel… Mit mondanának erre öregeink? Nem, Nem, SOHA!
A jövő útja
Nem olyan rég, olvastam egy interjú fordítását, a Romania Actualitati Rádióban készítették Gheorge Sarac, bihari nótaénekessel. Velünk, magyarokkal kapcsolatban, volt egy nagyon elgondolkodtató kijelentése (függetlenül attól, hogy ezt magyarellenes éllel tette). A románság több évszázados erdélyi harcával kapcsolatban, a következőket mondta: „Nekünk, románoknak, Erdélyben, nem voltak kőváraink, amik megtartsanak, (utalás a magyarokra, hogy nekik kőváraik voltak), nekünk a vár a lelkünkben volt, ami megtartott” (a magyarokkal szemben). És itt eszembe jut a katolikus misztikus Nagy szent Teréz könyve, a Belső várkastély. A misztika ismeri a belső várat, ami megtart, – tényleg létezik.
Most meg nézzünk szét Erdélyben, hogy a váraink, amik régen a megtartó intézmények voltak (vagyis tévesen megtartónak vélt intézményeknek tartották), megtartottak-e bennünket. Erdély kapuját képező Lippa „vára” környékén hány magyar él? Váraink környékéről kipusztultunk és azok foglalták el helyet, akiknek a lelkük volt a vár.
Ha a külső várnak nincs egy belső lelki megfelelője, akkor nem ér semmit az egész. Azt hiszem, hogy amikor a területi autonómia intézményében bíznak egyesek, annak kizárólagos megtartó erejében, akkor elkövetik a régi hibát, amit elődeink elkövettek Erdélyben, túlzottan bíznak a külső intézmény megtartó erejében, minden belső lelki alap nélkül.
Nincs külső megtartó intézmény. A Magyar Állam sosem volt az. Ez egy formális váza, máz csupán. A „határon túl” élő testvéreink ezt már megtanulhatták, legutóbb 2004. december 5.-én kaphattak keserű ízelítőt.
De nem megtartó intézmény itt belül, a Kárpát medence alján sem. Órákig tartana a felsorolása mindannak, amit a „magyar” állam az évtizedek során, ilyen olyan okokra, érdekekre hivatkozva tönkretett, szétvert, nemzeti kulturális, megtartó értékeinkből, közösségeinkből, hagyományainkból.
És semmi biztosíték arra, hogy ez a jövőben nem folytatódik ugyanígy. Ezért fontos a magunkra találás, és utána a közösségek újjászervezése, építése.
Egy közösség autonóm volta, kifejezetten szellemi alapú, nem pedig intézményes és/vagy gazdasági!
Magyarán: nem az intézmény tart meg bennünket, hanem nekünk kell megtartanunk az intézményt. Hasonlattal élve, az ernyő, az esőben csak úgy véd, ha tartjuk, és ha megfelelőképpen tartjuk, megvéd minket a vihartól. De vannak viharok, amikor az ernyő sem véd meg az elázástól. A viharban, a fát a gyökerei tartják meg, ugyanígy a nemzetet is. A gyökerek pedig a lélek képeit szimbolizálják, akár őseink (s így a miénk is) jelképén, az Életfán.
A tömeg, nem csak sokaság volta miatt veszíti el kapcsolatát a lelkének képeivel, hanem életformája miatt is. A felgyorsult életmód, ahol nincs csend, hogy a lélek önmagára találjon, újratermelje energiáit, ott nincs emberi identitás és a lélek képei halottak. A lélek képei, mint például, a Nap, a Hold és a csillagok, csak a Csend révén élők.
Ezért lássuk be, lehetséges ott autonómia, közösség, nemzet, ahol a tömegek viszik a fő szerepet. Az autonómia alatt, sajnos csak önkormányzatosdit értünk (vagy értenek sokan). Egy közösség autonóm voltát, nem az intézmények sokasága biztosítja, hanem maga a közösség, annak szellemi identitásra épülő autonómiája, amire pedig az intézmény épül. Egy közösség pedig annál autonómabb szellemileg, minél kevesebb intézményt igényel megmaradásához.
Andrei Saguna, az erdélyi ortodox egyház püspöke a XIX. században azt mondta a magyar egyetemen, Pesten tanuló román diákokkal kapcsolatban: „A tyúktojást mindegy, hogy ki költi ki, a lényeg az, hogy tyúk lesz belőle.” A legcsodálatosabb megfogalmazása a szellemi alapú, önmegőrzésnek, intézmények nélkül, a külső körülmények ellenére. Ez az igazi autonómia, amely minden intézményes autonómia alapja.
A tojásból úgy lesz tyúk, hogy egy belső genetikai mintát, képet követ, így lesz a tyúk önmaga. Egy nemzet is úgy önmaga, ha megőrzi lelkének belső mintáit és aszerint él. Nem az intézmény az igazi megtartó erő, hanem a lélek élő képei, mert ez az igazi alapja az élő kultúrának.
Megmaradásunk…
Trianon kinek-kinek gyász és keserűség, kinek beletörődés, apátia, elhallgatnivaló tény, kinek idejétmúlt múltba fordulás, vagy éppen hátranézés nélküli előremenekülés a jövőbe.
Ez az, ami nem működik. ÍGY többé nem!
Természetesen nem visszafojtani kell jogos fájdalmunkat, hanem elengedni, készíteni belőle „vidám zászlót”, lobogjon szabadon a szélben és mutassa mindenkinek: íme itt egy nép, egy nemzet mely nem adta fel, mely erőt kovácsol a vereségből és akár a tragédiából is.
Sokan vallják, hogy, amit a történelem elvett, azt már nehéz visszaszerezni. De nincs is MIT visszaszereznünk. Magunkat kell megtartanunk, magunkban, magunknak a Nemzet Tudatot.
A Nemzet, több mint egy kiszínesített kép.
„Nem térkép e táj…” ugye?
Nem veszítettünk mást, mint vonalakat a térképen. „Vonalak – pontok – vonalak” halmazát, de a lényeg (ha észrevesszük végre), megmaradt, ma is megvan, ma is dobog.
Menjünk csak a Nemzet legtávolabbi pontjára és – a „természetesnek” mondott népfogyás ellenére – hallgassuk meg a testvéreinket, még most is hallani ott magyar szót, él a magyar hagyomány, él a magyar értékvilág!
Bármennyire is verte e népet a sors gúnyájába bújt ellenség, ez a nép megvan, megmaradt.
És ez a Csoda!
Megkülönböztetések, üldöztetések, deportálások, mészárlások, mi mindent nem kellett elszenvedniük testvéreinknek a Kárpát-medencében? De még most is él ez a nép, és lassan de gyarapodik. Néha ezer veszély közepette, de Hazát épít, és ez a Csoda!
Felvidéken, Hegyvidéken (Kárpát-alja), Erdélyben és a Székelyföldön, Délvidéken, a Mura-közben és az Őrvidéken – akinek szeme van látni, az láthatja – égnek még a jelzőtüzek, és ez a Csoda!
A Magyarországnak nevezett helyen, diktatúrák váltották egymást, álnok vezérek, gonosz kiskirályok jöttek mentek, de megmaradt a Hit, bennünk megmaradt a Haza és feltámad.
És ez a Csoda.
A Mester a tűzzel kínlódott, a nyers fenyő nagyon rosszul égett. A tanítvány elégedetlenkedett, hogy a kályha csak langyos.
- Nem a meleg a fontos, – mondotta a Mester – hanem az, hogy a tűz ne aludjon ki. A föld, ha lángolna, nem volna élet rajta, de a belső meleg élteti. Vannak, akik megelégednek azzal, hogy magukban hordják lelkük rendkívüliségeit, mint a föld a melegét.
Érzékelni kell, hogy a Láthatatlan szilárdabb a Láthatónál.
Ady Endre: NEKÜNK MOHÁCS KELL
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
József Attila: NEM, NEM, SOHA!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
(1922. első fele)