Tizenhét

Nincs sok kedvem az „erkölcshöz”, Nietzsche óta ugyanis elég jól ismerem annak mibenlétét. Családról, utakról, tapasztalatokról pedig ne is beszéljünk. Egyébként is hajlamos vagyok azt hinni, hogy pont annyi „erkölcs” létezik, ahány ember – ami pedig lássuk be, nem kevés. De nem is mindegy. Ellenben nagyon hiszek az elvekben, amikből elég nehezen engedek. Annál is inkább, hiszen egy elvek nélküli világban kifejezett kötelességemnek érzem azok megtartását. Ha másért nem is, hát értékmentés végett. Mindenesetre, íme az én elveim; remélem, nem tévedek túl sokat, túl nagyot:

1. Nem tudhatjuk, hogy létezik-e Isten. Ahogy mondani szokás: sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a tömegek számára jólesik hinni egy Nagy Testvérben, aki mindenkor figyeli, kontrollálja őket. Bizonyos fokig jól is van ez így. Sőt. Azonban ha létezik Isten, akkor annak az ember mindenképpen partnere, semmint szolgája. Társak mind a legjobban, mind a legrosszabban. Isten és ember közösen tesz, közösen alkot. Ha Isten létezik, ő nincs sem fölöttünk, sem rajtunk kívül, sem az érzeteinken túl. Meg kell találnunk Őt, azonosítanunk kell magunkban, olyannak kell mutatkoznunk, mint amilyen Ő. Nekünk kell Istenné válnunk! Azt az Istent pedig, aki nem úgy viselkedik, ahogy jogosan elvárhatjuk tőle, megérdemli, hogy eltaszítsuk; feltéve, hogy az, aki megtagadja, a legjobbat adta önmagából. Az ókoriak tudták ezt. Isteneik köztük jártak, számukra pedig ideál volt a közéjük kerülés és éppen így lehetőségük volt arra is, hogy adott esetben harcba szálljanak ellenük.

2. Nem elég, hogy az ember megszületik, még meg is kell „teremteni”. A megteremtés pedig a születés után következik; az ember ugyanis csak önmaga által lehet „megteremtve”, így adva önmagának lelket. Eckhart mester „önteremtésről” beszél: „Én voltam önmagam oka, ott, ahol önmagamat akartam és senki más nem voltam. Az voltam az, aki akartam, és az, aki akartam, az voltam én.” Az északi mitológiában Odin az, aki önmaga, önmagának áldozva. Amikor egy nép kultúrát alapít, amikor önmaga okává válik – csakis önmagában (a hagyományában) találja meg az örök újdonság forrását. Ugyanígy az ember: önmagában kell, hogy megtalálja önmaga okait és az önmagán való túllépés eszközeit.

3. Az erény nem egy módszer, amely valamiféle végső célhoz kapcsolódik. Az erény számára önmaga a saját célja – a saját jutalma. A belső meghódítás vagy önmagunk meghódítása: minden keresés és minden hódítás kiindulópontja. De mindenek előtt az animus és az anima kölcsönös elismerése, újrafelfedezése. Az embernek önmagában kell alapítania egy szuverén birodalmat. Önmagának kell saját tárgyának lennie. Engedelmeskedni a bennünk lévő Úrnak ugyanabban a pillanatban, amikor parancsolunk a bennünk lévő Rabszolgának. Meg kell találnunk a helyes középutat.

4. Tűzzük ki a saját normánkat – és tartsuk hozzá magunkat. Önmagunkból vegyünk törvényt, azzal a fenntartással, hogy nem változtatunk rajta (ami nem zárja ki, hogy új dimenziókat adjunk a választott nézőpontnak). Ne engedjünk, ne hajoljunk meg, folytassuk, még ha nincs is ok a folytatásra. Legyünk hűek az elárult ügyekhez, legyünk hűek azokért, akik nem voltak azok, és azokhoz is, akik már nem azok. Védjük meg mindenki ellen és önmagunk ellen azt az eszmét, amelyet önmagunknak alkotunk a dolgokról, s amelyet szeretnénk önmagunkról önmagunknak alkothatni.

5. Ne vegyünk „birtokba” másokat, csak miután már „birtokba” vettük önmagunkat: az önmagunkon való kényszer a többiek kényszerítésére való jog első feltétele. Ugyanígy: elviseljük kortársainkat, miután már elviseltük önmagunkat. A minőségi embernek először is önmagával szemben vannak követelményei, az átlagembernek csak másokkal szemben (Konfucius). A hatalomnak a felsőbbrendűségen kell alapulnia, és nem fordítva. Azoknak, akik irányítanak, joguk van birtokolni, de azoknak, akik birtokolnak, nincs szükségképpen joguk irányítani. A minőségi ember túl van a despotizmusokon: a saját módszereivel uralkodik az uralkodókon. „Az új nemesség szükségképpen szemben áll mindazzal, ami csőcselék és despota” (Nietzsche). Minél magasabbra hágunk, annál magányosabban haladunk: annál inkább önmagunkra kell számítanunk. Akik felül vannak, felelősek azokért, akik lent vannak: válaszolniuk kell elvárásaiknak; nincsenek „előjogaik”, csak annyiban, amennyiben valóban tehermentesíthetnek bennünket – ellenkező esetben minden lázadás igazságos. Kövessük szabadon azokat, akik felülmúlnak bennünket: legyünk büszkék rá, hogy találtunk egy Urat (Stefan George). Az alávetettség ellentételezése nem az uralom, hanem a védelem. Jogunk van engedelmeskedni és kötelességünk parancsolni (magunknak) – nem pedig fordítva. Kiáltsuk a jogok birtoklásának kötelességét – és a kötelességek birtoklásának szép jogát.

6. Megérdemeljük mindazt, ami történik velünk – egyénileg és kollektíven. Egy bizonyos küszöböt átlépve nincs szerencse, sem véletlen: ellenségeink ereje csakis saját gyöngeségeinkből fakad. Ergo nemcsak el kell fogadni, hanem akarni is kell azt, ami bekövetkezik. Akarni kell azt, ami bekövetkezik, ha már nem tudtuk megakadályozni, hogy megtörténjen. Ez nem beletörődés, hanem saját szabadságunk megőrzése. Amor fati: az egyedüli cselekvési mód, amikor már nem cselekedhetünk. Sztoicizmus: ez az egyedüli lehetséges magatartás, amikor a többi már nem az. Ahogy Evola mondja: tegyünk úgy, hogy amire nem lehetünk hatással, az ne lehessen hatással ránk.

7. Becsület: a legfontosabb minőség. Sohasem vétkezni a magunknak szabott normák ellen. Mindez nem jelent mást, mint a személyes méltóságot, az önértékelést magában foglaló érzést. A kép, amelyet magunknak alkotunk magunkról, nyilvánvalóan attól a pillanattól kezdve válik igazzá, hogy alkalmazkodunk hozzá. Minden ígéret kötelez, semmilyen körülmény nem oldja fel. A becsület tesz bennünket egésszé, a becsület és a tisztesség az, ami minden dolog hasznára van.

8. A stílus maga az ember. A liturgia többet számít, mint a dogma. A szép sohasem rossz. Többet ér jól csinálni középszerű dolgokat, mint rosszul csinálni kiváló dolgokat. Az a mód, ahogyan a dolgokat tesszük, többet ér, mint maguk a dolgok. Az a mód, ahogyan eszméinket éljük meg, többet ér, mint ezek az eszmék. Az a mód, ahogyan élünk, többet ér, mint az, amit átélünk – és néha többet, mint az élet. Több egyszerűség, mint modorosság. Faragatlanok vagyunk? Több modorosság, mint egyszerűség. Mesterkéltek vagyunk? Ugyanannyi modorosság, mint amennyi egyszerűség. Ilyen a minőségi ember (Konfucius).

9. Nietzsche: „Ki nemes? – Megkeresni azokat a helyzeteket, amelyekben attitűdökre van szükségünk. Ráhagyni a boldogságot a többségre, ezt a boldogságot, amely lelki béke, erény, kényelem, merkantilizmus angolszász módra. Ösztönösen keresni a nehéz felelősségeket. Tudjunk magunknak mindenhol ellenségeket csinálni, a legrosszabb esetben önmagunkból egyet.”

10. Kerülni a tömeget és annak minden allűrjét. A minőségi ember saját ideáljai, magasan tartott elvei miatt önkéntes száműzetésbe vonul, kikerülve ezzel azt, hogy bármilyen hatással legyen rá a tömeg. Ahogy Epikurosz, úgy én sem törekedtem soha arra, hogy a tömeg előtt tetszést arassak; ami nekik tetszett, ahhoz én nem értettem. Amit pedig én tudtam, messze volt a látókörüktől.

11. Sohasem megbocsátani; sokat felejteni. Sohasem gyűlölni; gyakran megvetni. Plebejus érzelmek: a gyűlölet, a neheztelés, az érzékenység, a hiúság, a fösvénység. A gyűlölet, amely a megvetés ellentéte, a neheztelés, amely a feledés ellentéte, az érzékenység és a hiúság, amelyek a büszkeség ellentétei, a fösvénység, amely a gazdagság ellentéte. Mindezen érzelmek közül a nietzschei ressentiment a legmegvetendőbb. Ahogy mondta: „Közel a legmegvetendőbb ember ideje, aki többé már önmagát sem lesz képes megvetni.”

12. Harcolni a haszonelvűség ellen, amelynek éppúgy vannak emberei, mint hadseregei. Azok a csapatok, amelyeknek ahhoz, hogy jól harcoljanak, tudniuk kell, hogy miért harcolnak, már középszerű csapatok. Létezik még lentebb: azok a csapatok, amelyeket meg kell győzni arról, hogy az ő ügyük a jó. És még lentebb: azok, amelyek csak akkor küzdenek, amikor esélyük van a győzelemre. Amikor az embernek bele kell fogni valamibe, csak másodlagos módon foglalkozzon azzal, hogy vajon a vállalkozás sikeres lehet-e vagy sem. Nem elég azonban anélkül vállalkozni, hogy biztosak lennénk a győzelemben. Akkor is vállalkoznunk kell, ha biztosak vagyunk benne, hogy vesztünk – mert biztosak vagyunk a vereségben: mert hűnek maradunk a magunknak szabott normákhoz, akkor az egyedüli illő módszer a bajból való kilábolásra. Gondoljunk a spártai háromszázra. Ha úgy teszünk, mint az ellenfél, azzal az ürüggyel, hogy neki sikerült, ezzel olyanná válunk, mint az ellenfél – nem különbözünk tőle. Hitványság van ott, amikor azt kérdezzük (magunktól), hogy „mire szolgál”, „mennyit jövedelmez”, „mi késztet bennünket arra, hogy megtegyük”, „mi az érdekem ebben”. Megpróbálni mindenáron megőrizni az életet, amelyet mindenképpen el fogunk veszíteni – az élő kutyák és a halott oroszlánok apológiája –, szép kis abszurditás.

13. Az erény éppúgy, mint a hiba, csak egy elit osztályrésze lehet. Az önuralom ugyanazon képességét követelik meg; kevésbé következnek a „morálból”, mint a tiszta akaratból. Valami megtételének a szabadsága mindig együtt jár ezzel a valamivel szembeni szabadsággal. Más szóval, csak azokat a dolgokat kell akarni, amelyekről képesek vagyunk lemondani is. Julius Evola: „Megtehetsz valamit, amennyiben tartózkodhatsz is attól, hogy megtedd. (…) Akarhatsz valamit – és megszerezheted –, amennyiben arra is képes vagy, hogy lemondj róla”.

14. Az élet célja: valami fontosat tenni önmagunk és a halál közé. A korszak éppúgy, mint a társadalom megakadályozhat ebben bennünket. Ám a rendíthetetlenség (…) az istenek tőszomszédságába tartozó dolog (Seneca).

15. Magány. Tudni kell a Sarkcsillag pártjához tartozni: mert e csillag az, amely a helyén marad, amikor a többiek folyamatosan forognak. A béke a mozgás középpontjában van (Jünger) – a kerék tengelyében. Gondozzuk magunkban azt, amit a minőségi ember megingathatatlanul megőriz minden helyzetben: a konfuciánus erényét, jóságát és jóindulatát (Jen), az árják kozmikus emberségét (Purusha), a rómaiak humanitását – a létezés belső magját.

16. Nincs igazi szeretet, kegyelet és tisztelet, csak a gyermeki szeretet, kiterjesztve az ősökre, a származási vonalra, a vérre és a népre. Jézus kijelentvén, hogy József nem az igazi apja – hogy ő az Egyisten fia, minden ember testvére –, megkezdi az apaság megtagadásának folyamatát. Elhalt őseink nem haltak meg szellemileg, s nem is mentek át egy másik világba. Mellettünk vannak, láthatatlan és zajos tömegben. Addig vesznek körül bennünket, ameddig emléküket megörökítik a leszármazottaik. Ezáltal igazolódik az ősök kultusza – és nevük tiszteletben tartatásának kötelessége.

17. Minden minőségi ember testvér, nem számít a nép, az ország és az idő.