Izrael szokás szerint jobbára csak a megfélemlítés, a fenyegetés és a zsarolás eszközeivel képes rábírni másokat a kollaborálásra, és adott esetben az eltévelygő zsidókkal sem bánik kesztyűs kézzel: Goldstone mellett - a teljesség igénye nélkül - emlékezhetünk az izraeli atomfegyverkezést leleplező Mordeháj Vanunu, a Moszad „piszkos akcióiról” beszámoló Victor Ostrovsky vagy a középkori zsidó rituális gyilkosságokról (utóbb megtagadott és forgalomból kivont) könyvet megjelentető Ariel Toaff esetére.
"A faji elvet proklamáló új állam megalapítása óta közösségünk alkalmazkodni szeretne ezekhez az új struktúrákhoz. (...) Mi is a vegyes házasságok ellen vagyunk, és meg akarjuk őrizni a zsidóság tisztaságát."
Az EU el akarja kerülni Izrael (a bűnös) elítélését, noha a Goldstone-jelentés 1335. paragrafusa megállapítja, hogy „a rendelkezésre álló tények alapján a vizsgálóbizottság úgy véli, hogy az izraeli kormány egyes cselekedeti igazolhatnák, hogy egy bíróság emberiségellenes bűnök elkövetését állapítsa meg”.
A háborút és annak lebonyolítását széles körű kritika fogadta, amely során mind Izraelt, mind pedig a Hamaszt háborús bűnnel vádolták meg. Palesztin források szerint mintegy 1400 gázai halt meg a konfliktus során, míg a másik oldalon tizenhárom izraeli vesztette életét. Az ENSZ becslése szerint az izraeli offenzíva során ötvenezer otthont, nyolcszáz ipari ingatlant és kétszáz [...]
