Sztereotípia

A minap elszégyelltem magam. Hallottam, hogy meghalt egy rendőr, elütötték. Hallottam azt is, hogy egy kislány meghalt valami ipari terület vizében. Mindezeket a rádióból, hazafelé jövet, az autóban. Gondoltam: cigányok, bár nem volt semmi erre utaló jel, vagy utalás a hírek tőmondataiból. Ráadásul épp külföldről jöttem haza, nem is tudtam semmi előzményről.

Ezért előítéletesnek neveztem magam. Szégyenkeztem is kicsit. Mert, mint tudjuk, mindig ezzel vagyunk vádolva a túloldalról, mi ezt bőszen és mindig tagadjuk (még ha sokszor tényleg úgy is van), most azonban éreztem némi alapját a vádnak. Mikor hazaértem, néztem a híradást a kislányról. Megszólaltak a rokonok is. Egy utcányi cigány őrjöngött a kamerába, hogy nem volt elzárva a terület, hogy más a hibás, nem a szülők. Két feltételezésből egy. Ki a frász megy ipari területre strandolni?

Ma a Keletinél elütött Radovic Dusán százados gyilkosáról kerültek ki felvételek, amint épp a földre viszik. Cigány. Bűnlajstroma pedig – mint kiderült -, e gyilkossággal csak folytatódott (és őszintén remélem, hogy betetőződött), hiszen több eljárás is folyik ellene, jogosítványa pedig nem is volt. Kettőből kettő. Igazam lett. Mindenféle kutatás és utánjárás nélkül.

Nem voltam magamra büszke. De igazam lett. Ám a képletben változatlan maradt előítéletességem. Igen, az vagyok. Immár nem szégyenkezem miatta, bár jobb szeretném, ha néha nem lenne igazam.