Szlovák tragédia

Azt hallom egyes, jóhiszemű s tán kissé naiv honfitársaimtól, hogy tudniillik azért történik most ez az aljasság, mert Szlovákiában közelednek a választások, s ilyenkor egy Fico nevű őrültnek egy Slota nevű másik őrülttel karöltve bevett gyakorlata a felvidéki magyarokkal való esztelen riogatás. Ez az ő receptjük arra az esetre, ha össze kívánják terelni a szavazóikat, hiszen a közös ellenség az egyik leghatékonyabb összetartó erő. Így aztán mindössze annyi a dolguk, hogy műsorra tűzik a régi, jól megszokott előadást a rettenetes magyarveszélyről, s lőn, máris megszületik az áhított szlovák egység!

Ez effajta praktika már önmagában is taszító, gusztustalan s elfogadhatatlan, viszont Szlovákia esetében - az óvatos hangokkal ellentétben - nem korlátozódik pusztán a választási időszakra. Nem, ez nem a szlovákiai választások előszele, hanem egy olyan probléma, amely mélyen, nagyon mélyen gyökerezik, s belülről feszíti, rágja, haragosan marcangolja a szlovák lelkeket. A fájdalom pedig rossz tanácsadó, főleg akkor, ha a politika a saját céljaira használja fel, s ahelyett, hogy megfelelő gyógyírt próbálna találni rá, mesterkélt módon csak tovább fokozza azt.

Ez a szlovák tragédia.

Nem kell s nem is lehet elfogadnunk, beletörődnünk, megértenünk viszont annál inkább. Még akkor is, ha oly nehezünkre esik, hiszen a szlovák lelkek fájdalmáért rendre minket, magyarokat próbálnak felelőssé tenni. Mi lettünk az ok, amelyet ők gyűlölni tudnak. De mi, magyarok tudjuk jól, hogy mi áll e mögött, s legbelül, a szívük mélyén - még ha nem is merik bevallani maguknak - a szlovákok is pontosan tudják az igazságot. Hiszen épp az igazság az, ami táplálja bennük ezt a keserű kisebbrendűségi komplexust.

S ez a keserű kisebbrendűségi komplexus amolyan frusztrált szlovák módra óramű pontossággal visszaköszön a Fico-féle őrültek szavaiban. Ott lapul minden egyes durva sértés mögött, melyet a magyarok fejéhez vágnak. S ott lapul a mostani hisztéria mögött is a kettős állampolgársággal kapcsolatban. Fico és a szlovák politikai elit éretlen kiskamasz módjára vagdalkozik, a racionalitás talajától elrugaszkodva vádaskodik, fenyegetőzik, és politikai nyilatkozatban ítéli el Magyarországot. Mi több, nem átall minket - ad abszurdum - a hitleri Németországhoz hasonlítani, és úgy tenni, mintha a kettős állampolgárság intézménye valami ördögtől való dolog lenne, miközben maguk a szlovákok is élnek vele!

Most megkérdezhetném, hogy eszüknél vannak ezek?

Ám nekem van ennél egy sokkal érdekesebb kérdésem: mindezt a bűzös, gusztustalan mocskot Fico és bandája pontosan hol is vágta a magyarság fejéhez?

Pozsonyban.

Igen, abban a Pozsonyban, amelynél 907-ben szétkergettük mi, magyarok a jelentős túlerőben lévő keleti-frankokat, majd a város magyar koronázóváros lett, s egészen 1919-ig - csekélyke intermezzóktól eltekintve - magyar fennhatóság alatt állt.

Azt hiszem, hogy e fenti mondatban talán benne foglaltatik a szlovák politikai elit viselkedésének veleje, a szlovák kisebbrendűségi komplexus mozgató rugója s a szlovák lelkek fájdalma. Mert valójában ez fáj nekik ott, legbelül. A maguk tizenhét éve a mi ezeregyszáz esztendőnkkel szemben. Bárhová néznek a környezetükben, mindenben minket látnak és nem saját magukat.

Lehetnénk dühösek mi is - minden okunk megvan rá -, azonban én mégis azt javasolnám ebben a helyzetben, hogy legyünk inkább okosak, mint dühösek. Legyünk okosabbak, mint ők. A múltunk ugyanis velük ellentétben minket bölcsességre kötelez.

S azt is be kell látnunk, hogy a magyaroknak és a szlovákoknak muszáj lesz közös nevezőre jutniuk. Ezt a kérdést rendeznünk kell, hiszen tetszik vagy sem, a sorsunk összefonódott.

Ebből kell kihoznunk valamit.

Valamit, ami mindannyiunk számára kedvező s elfogadható.