Sūn Zǐ: A Hadviselés Törvényei 1/2
ELŐSZÓ
Szun-ce
A kínai katonai irodalom az ún. Csou-kor utolsó szakaszában, a “hadakozó fejedelemségek” korában (i.e. 403-221) született meg. E kor társadalmának alapvető vonása, hogy a régi nemzetségi-törzsi arisztokrácia tartja kezében a politikai hatalmat, és a kizsákmányolás patriarchális formáival, főképpen a paraszti faluközösségek megadóztatásával sajátos, az európai antikvitásétól eltérő osztályuralmat teremt. Ez az arisztokrácia nem akar új, magántulajdonosi tulajdonviszonyokat kifejleszteni, hiszen hatalma éppen a föld és a rabszolgák patriarchális birtoklásán nyugszik. A számos fejedelemség mindegyikében a hatalom alapja a patriarchális család, amely egy bizonyos határon túl legfőbb akadályává válik a fejedelemségek egyesítésének. Az arisztokraták fiai vezetik (hadiszekereiken) a hadseregeket is, amelynek tömegeit a hadköteles parasztok alkotják (gyalogosokként). Nyilvánvaló, hogy ilyen hadsereggel nem lehet szilárd hatalmat teremteni nagy területek felett, s ez egyik fő oka annak, hogy a “hadakozó fejedelemségek” szakadatlan háborúiban az egységes kínai állam megszületésének történelmi ügye csak nagyon lassan haladhat előre.
A megszülető kínai hadtudománynak így alapvető problémája, hogy az ütőképes hadsereg és hegemóniát biztosító háború elméletét dolgozza ki. S amiként a kor kínai politikai-filozófiai gondolkodásában vízválasztó szerepet játszik, hogy az állami érdekeknek alárendelik-e a patriarchális család érdekeit, a hadtudományi művek is akkor és úgy érnek el jelentős eredményeket, ha felül tudnak emelkedni a patriarchális arisztokrácia érdekein.
A legkiválóbb ókori kínai hadtudományi mű a Szun-ce (vagy Ping-fa, A hadviselés törvényei) című könyv. Szerzőjének állítása szerint ezt a művet Szun Wu, egy legendás régi hadvezér írta, aki szolgálatait valaha a déli Wu fejedelemség Ho-lü nevű uralkodójának (i.e.514-496) ajánlotta fel. Több kutató szerint a valódi szerző talán Szun Pin, a nagy hadvezér egy késői leszármazottja lehetett, aki az i.e. IV. század második felében tevékenykedett (valószínűleg a C’i-beli filozófiai akadémia szellemi környezetében), s alapított egy hadtudományi iskolát is. Nos, ezt a nézetet egy kínai régészeti lelet megcáfolta. 1972 áprilisában egy Santung tartománybeli (és Korábbi Han-dinasztia kori: i.e. 206-i.sz. 24) sírból bambuszlapokon írt két, egymástól jelentősen különböző Szun-ce került elő, mégpedig egy Wu Szun-ce és egy C’i Szun-ce című könyv. Kétségtelennek mondhatjuk, hogy az utóbbinak szerzője Szun Pin. Némelyek arra következtetnek, hogy az előbbiről viszont most bebizonyosodott, hogy valóban a legendás Szun Wu műve. Tartalmi és stiláris okokból egyaránt sokkal valószínűbb, hogy a könyv szerzője a Szun Pin alapította hadtudományi iskola egy későbbi tagja lehetett, aki művének tekintélyét akarta emelni azzal, hogy szerzőségét a legendás hadvezérnek tulajdonította.
A szerzőnek erre jó oka lehetett az is, hogy a Szun-ce forradalmian bátor elveket tartalmaz. Elméletének kiindulópontja: a hadvezér teljhatalma. A hadsereg hadiszekerező arisztokratái az ő seregében semmiféle külön hatalommal nem rendelkeznek, a hadsereg egyszerű tisztjeivé válnak, akik csak a hadvezér parancsait hajthatják végre. Az egész könyvön végigvonuló alapelv, hogy a hadvezetésnek objektív törvényei vannak, és hogy a hadvezér legfőbb dolga egymáshoz igazítani a győzelem objektív és szubjektív előfeltételeit. Ha azonban a fejedelem pórázon tartja hadvezérét, ha a hadsereget a polgári kormányzás (patriarchális és arisztokratikus) elveinek veti alá, akkor semmiféle hadvezér vagy haditanács nem kezeskedhet a győzelemért. A hadvezérnek tehát joga van megtagadni még a fejedelem parancsának teljesítését is, ha az nincs összhangban a hadtudomány elveivel. Látható ebből is, hogy a Szun-ce szerzője komolyan igyekezett valódi tudománnyá emelni a hadvezetés elméletét. S mivel a bizonyos mértékig népi érdekeket is kifejező államérdek szempontjából ítélte meg a patriarchális arisztokráciát, de még a fejedelmet is, ha az nem látná világosan az állam érdekeit, műve egyben a kínai filozófiának is egyik legprogresszívabb terméke. A könyv hadászati és harcászati elveinek módszere legtöbbször egy naiv, de határozott materialista dialektika. A kínai hadtudománynak ez a klasszikus műve bizonyosan nagy szerepet játszott az egységes kínai állam megteremtésében, amit C’in Si Huang-ti, az Első Császár hajtott végre i.e. 221-ben, s nagy hasznára volt sok későbbi hadvezérnek és hadtudományi írónak is, egészen napjainkig, amikor némely országban már a menedzser-képzésnek is egyik tankönyve lett.
A magyar fordítás a Szun-ce ci-kiao című kiadás (Sanghaj, 1959) Jang Ping-an által kritikailag rendezett kínai szövegén alapszik.
Tőkei Ferenc
SZUN-CE
A HADVISELÉS TÖRVÉNYEI
1. ALAPVETŐ ELVEK
Szun-ce mondotta:
A háborút[1], amely az ország legnagyobb vállalkozása, az élet vagy halál alapja, a megmaradás vagy pusztulás útja, mindenképpen alaposan tanulmányozni kell.
Mert (a háborút) öt tényező határozza meg, s (hét) alapelv segítségével megállapítható a (hadi) helyzet. Az első (tényező): az út; a második: az ég; a harmadik: a föld; a negyedik: a hadvezér; az ötödik: a törvény.
Az út: el kell érnünk, hogy a nép ugyanúgy gondolkodjék, mint uralkodója, s így képes legyen vele együtt meghalni, képes legyen vele együtt élni, anélkül, hogy félelmet vagy kétséget ismerne.
Az ég[2]: a homály és a fény, a hideg és a hőség, a napszakok és évszakok.
A föld: a távoli és a közeli, a járhatatlan és a járható, a tágas és a szűk, a halál és az élet.
A hadvezér: a bölcsesség, a megbízhatóság, az emberség, a bátorság és a szigorúság.
A törvény: a katonai szabályok és a rend, a helyes úton való vezetés, valamint a szükségletekről való gondoskodás.
Ezt az öt (tényezőt) minden egyes hadvezérnek ismernie kell, s aki megértette ezeket, győzelmet arat, aki azonban nem értette meg, nem győzhet.
A (hét) alapelv pedig, amelyek segítségével megállapítható a (hadi) helyzet, a következőképpen hangzik:
1. Melyik uralkodó van birtokában a helyes útnak?
2. Melyik hadvezér tehetségesebb?
3. Az eget és földet [a természeti feltételeket] melyik tudja a maga számára hasznosítani?
4. A törvényeket és rendeleteket melyik valósítja meg jobban?
5. Melyik hadsereg az erősebb?
6. A tisztek és a gyalogosok melyik seregben gyakorlottabbak?
7. A jutalmazás és a büntetés melyik seregben világosabb?
Ezek segítségével meg tudjuk állapítani, ki lesz a győztes és ki a vesztes. Az a hadvezér, aki meghallgatja alapelveimet, hadba szállván, feltétlenül győzelmet arat, s így megmaradhat (tisztségében); ám az a hadvezér, aki nem hallgatja meg alapelveimet, hadba szállván feltétlenül vereséget szenved, s így el kell távolítani (tisztségéből). Aki az előnyök kedvéért meghallgatja ezeket az elveket, az olyan hatalmat teremt magának, amely segíteni fogja őt más dolgaiban is. A hatalom[3]: felmérni az előnyöket, s tetteinket ahhoz igazítani. A háború mindig a csalás útját járja. Így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk (az ellenséget), sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el (az összecsapást); ha dühös, vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha (egységei) szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre, s akkor küldjük előre (csapatainkat), amikor (az ellenség) éppenséggel nem várja.
Ezektől függ egy hadvezér győzelme, (csakhogy) ezeket nem lehet előre megítélni. Általában annak, aki már a csata előtt a templomban[4] biztosra veszi győzelmét, több lehetősége van a sikerre; annak pedig, aki már a csata előtt a templomban is azt fontolgatja, hogy nem fog győzelmet aratni, kevés lehetősége van a sikerre. Több számítás: győzelem; kevesebb számítás: nem-győzelem; hát még ha teljesen hiányzik minden számítás! Ha ezek segítségével vizsgálom a dolgokat, a győzelem és vereség (okai) feltárulnak előttem.
2. A HADVEZETÉS
Szun-ce mondotta:
Minden háborús vállalkozásnak törvénye, hogy ha van ezer könnyű harci kocsink és ezer nehéz hadiszekerünk, valamint százezer pajzsos emberünk, de számukra az élelmet ezer mérföldről kell szállítani, akkor a belső és külső kiadásokra, vendégek és látogatók fogadására, lakkra és enyvre[5], kocsikra és fegyverekre naponta el kell költeni ezer kin[6] pénzt, mert csak így állíthatunk ki egy százezer főnyi hadsereget.
Ha úgy vezetjük a háborút, hogy a győzelem sokáig várat magára, akkor eltompítjuk fegyvereinket, letörjük a hegyüket; fallal körülvett városokat ostromolva erőnk megtörik; ha seregünket sokáig tartjuk távol (a fővárostól), az ország nem bírja majd el a költségeket.
Ha pedig eltompítottuk fegyvereinket, letörtük a hegyüket, megroppantottuk erőnket és kimerítettük a javakat, akkor a különböző fejedelmek kapva kapnak ezen s fellázadnak ellenünk, és hiába minden bölcsesség, nem tudjuk többé jóra fordítani azt, ami következik.
Ezért olyan háborúról, amelyet ügyetlenül bár, de gyorsan vezettek, még csak hallhatunk, olyat azonban, amelyet ügyesen vezettek volna, csak éppen lassan, sohasem láthatunk.
Még sohasem fordult elő, hogy egy háború, amely sokáig húzódott volna, valaha is hasznára vált volna az országnak. Aki tehát nem érti meg teljesen a hadviselés okozta károkat, az nem képes teljesen megérteni a hadviselésből fakadó előnyöket sem.
Aki ért[7] a hadvezetéshez, az katonákat nem soroztat másodszor, élelmet pedig nem szállíttat harmadszor. Ha a hadifelszerelést saját országunktól kapjuk, de élelmünket az ellenségtől szerezzük, akkor a hadseregnek mindig lesz elegendő élelme.
Az ország elszegényedik, ha a seregnek messzire kell (élelmet) szállítani; a messzire való szállítás: a nép szegénysége.
(Másrészt) a sereg közelében található emberek drágán adják el (portékájukat), s ha drágán adják azt, a nép javai megint csak kimerülnek, és ha (népünk) javai kimerülnek, nehézzé válik az adók beszolgáltatása.
Ha pedig erőnk megtört, és a javak kimerültek, akkor a középső síkságon belül üressé lesznek a házak, s a nép kiadásra fordítható (javai) hét tizeddel csökkennek, a fejedelmi ház vagyonából pedig tönkremennek a kocsik, elfogynak a lovak, s a páncélok és sisakok, íjak és nyilak, lándzsák és kisebb vagy nagyobb pajzsok, ökrök és nagy szekerek állománya hat tizeddel megcsappan.
Ezért a bölcs hadvezérnek gondja van rá, hogy élelmet az ellenségtől szerezzen. Egy csung[8] élelem, amit az ellenségtől veszünk el, húsz csung-nak felel meg a sajátunkból. Egy si takarmány az ellenségtől, megfelel húsz si-nek a sajátunkból.
Ezért az ellenséget megölni: dühöngés; ám az ellenségtől elvenni: javaink gyarapítása.
Ha tehát hadiszekerekkel vívott harcban már több mint tíz kocsit sikerült megszereznünk, akkor jutalmazzuk meg azokat, akik elsőként szerezték meg ezeket, s cseréljük ki rajtuk a zászlókat. A (szerzett) kocsikat keverjük össze (a sajátjainkkal), úgy használjuk őket, a foglyul ejtett katonákkal pedig bánjunk jól, gondoskodjunk róluk. Ekkor elmondhatjuk, hogy legyőzvén az ellenséget, megnöveltük saját erőnket.
Tehát a háborúban a győzelem az, ami fontos, nem pedig az, hogy sokáig bírjuk. Így a hadvezér, aki tudja, mi a háború, irányítója lesz a nép sorsának, és ura az ország s a családok biztonságának.
3. A TÁMADÁS KITERVELÉSE
Szun-ce mondotta:
Minden hadviselésnek törvénye, hogy legjobb épségben hagyni az (ellenséges) országot, elpusztítani már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) lü-it, szétverni őket már nem olyan jó; legjobb épségben hagyni (az ellenség) cu-it, szétverni őket már nem olyan jó; sőt legjobb épségben hagyni még a wu-kat[9] is, szétverni őket már nem olyan jó.
Ezért száz harcot vívni és százszor győzni nem a legjobb a jók között. Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között [10].
Így a legjobb hadsereg az, amelyik meghiúsítja az ellenség terveit; csak ezután következik az, amelyik szétzúzza az ellenség szövetségeseit, majd utána az, amelyik harcot vív az ellenséges sereggel, s végül az a legrosszabb, amelyik városfalakat kezd ostromolni. Városfalak ostromlásának törvénye, hogy ilyesmit csak akkor csináljunk, ha más lehetőség nincsen. Mert a nagy pajzsok és ostromkocsik, valamint a különféle hadifelszerelések készítésére három hónap is éppen csak hogy elég, azután meg a sáncok megépítését nem lehet befejezni újabb három hónapnál előbb. Ha pedig a hadvezér nem tud uralkodni türelmetlenségén, és katonáit hangya-rohamra[11] küldi, akkor harcosainak egyharmadát pusztulásba dönti, de a városfalakat nem foglalja el. Ez az ostromlás szerencsétlensége.
Így aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig (a háború). S minthogy a (kölcsönös) sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye. Ezért a hadviselésnek törvénye, hogy ha tízszeres (túlerővel rendelkezünk), körül kell zárnunk (az ellenséget); ha ötszörössel, meg kell támadnunk; ha kétszeressel, akkor meg kell osztanunk (erőit); ha ugyanakkora az erőnk, akkor is képesnek kell lennünk csatát vívni vele; de ha erőnk kisebb, akkor képesnek kell lennünk a védekezésre; s ha erőnk nem is mérhető (az ellenségéhez), akkor tudnunk kell kitérni előle. A kis erőkkel való szilárd ellenállás ugyanis csak oda vezethet, hogy a nagyobb erőkkel rendelkező ellenség fogságba ejt bennünket. A hadvezér a fejedelemség pillére. Ha ez a pillér hibátlan, akkor a fejedelemség feltétlenül erős, de ha ez a pillér hibás, akkor a fejedelemség feltétlenül gyenge.
Ezért a fejedelem három esetben zúdíthat szerencsétlenséget a hadseregre: 1. ha nem érti meg, hogy a hadsereg nem képes előrehaladni, és parancsot ad az előnyomulásra; ha nem érti meg, hogy a hadseregnek nem szabad visszavonulnia, és parancsot ad a visszavonulásra. Ekkor mondjuk azt, hogy bilincsbe verte a hadsereget. 2. Ha nem érti meg a hadsereg sajátos feladatait, és ugyanúgy kezeli, mintha a hadseregnek egyszerű kormányzásáról lenne szó, akkor a hadsereg tisztjei megzavarodnak. 3. Ha nem ismeri a hadsereg taktikáját, és úgy kezeli a hadsereget, mint az állami hivatalokat, akkor a hadsereg tisztjei nem tudják, mit tegyenek. De ha a hadsereg megzavarodott, és már nem tudja mit tegyen, akkor a szomszédos fejedelmek ki tudják használni nehézségeinket. Akkor elmondhatjuk, hogy (a fejedelem) felfordulásba döntötte a hadsereget, és (az ellenségnek) biztosította a győzelmet.
Ezért a győzelem megismerésének öt alapelve van:
Aki megérti, mikor szabad harcba bocsátkozni és mikor nem, az győz. Aki nagy és kicsiny sereget egyaránt jól tud vezetni, az győz.
Akinél a felettesek és alárendeltek ugyanazt akarják, az győz.
Aki maga elővigyázatos, és ki tudja várni (az ellenség) elővigyázatlanságát, az győz. Amelyik hadvezér tehetséges, és fejedelme nem tartja pórázon, az győz.
Ez az öt alapelv a győzelem megismerésének útja.
Ezért mondják, hogy ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.
4. A FORMA[12]
Szun-ce mondotta:
A régi időkben azok, akik igazán értettek a harchoz, mindenekelőtt legyőzhetetlenné tették magukat, s úgy várták ki az alkalmat, amikor az ellenség legyőzhető volt. A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, de a legyőzhetőség az ellenségen. Ezért van, hogy aki igazán ért a harchoz, az legyőzhetetlenné tudja tenni önmagát, de nem képes elérni, hogy az ellenség mindig legyőzhető legyen.
Ezért mondják, hogy a győzelem feltételeit megismerhetjük, de valóban győzelmet aratni nem mindig tudunk.
A legyőzhetetlenség: védekezés. A győzni tudás: támadás. A védekezés azt jelenti, hogy még hiányzik valami; a támadás pedig azt, hogy minden bőségben van.
Aki ért a védekezéshez, elrejtőzik a kilencedik föld mélyébe; aki ért a támadáshoz, az a kilencedik ég magasából üt rajta (az ellenségen). Így lehetünk képesek az egyik esetben valóban megvédelmezni magunkat, a másik esetben meg biztosítani a győzelmünket.
Aki a győzelem feltételeiből nem lát többet, mint amit az egyszerű emberek is tudnak, az nem a legjobb a jók között. Még ha győz is egy csatában, s az egész égalatti jónak mondja, akkor sem a legjobb a jók között.
Mert aki fel tud emelni egy őszi szőrszálacskát, az még nem nagy erejű; aki látja a napot és holdat, az még nem éles szemű; aki hallja a mennydörgés robaját, az még nem finom hallású. A régi időkben azok, akikről azt mondták, hogy értenek a harchoz, mindig könnyű győzelemmel győztek. Azoknak győzelme tehát, akik igazán értettek a harchoz, nem szerzett hírnevet és nem ismert hőstetteket.
Azért győztek a harcban, mert nem követtek el hibát. Aki nem követ el hibát, annak vállalkozásai mindig győzelemhez vezetnek, s olyanok fölött aratja győzelmét, akik már eleve vereséget szenvedtek.
Így hát a harchoz az ért igazán, aki szilárdan áll abban a helyzetben, amelyben nem szenvedhet vereséget, s ugyanakkor nem szalasztja el azt (a helyzetet), amelyben az ellenségnek vereséget kell szenvednie. Ezért győzelmet aratni az a hadsereg fog, amelyik először győz és csak azután keresi a harcot; vereség pedig arra a hadseregre vár, amelyik először harcol és csak azután keresi a győzelmet.
Aki igazán ért a hadviseléshez, az mindig a helyes utat követi, és betartja a háború törvényeit. Csak így tudja eligazítani a győzelem és vereség dolgát.
A háború törvényei[13] közül első a távolság, második a mennyiség, harmadik a szám, negyedik a súly, ötödik a győzelem. A terület hozza létre a távolságot, a távolság hozza létre a mennyiséget, a mennyiség hozza létre a számot, a szám hozza létre a súlyt, a súly hozza létre a győzelmet.
A győzelmes hadsereg egy ji súlyhoz hasonlít a csu-hoz mérve, a vereséget szenvedő hadsereg egy csu súlyhoz hasonlít a ji-hez[14] mérve. A győztes, ha csatát vív, olyan, mint az ezer zsen[15] magasból a mélybe zúduló vízesés. Ez hát a forma.
5. AZ ERŐ[16]
Szun-ce mondotta:
Hogy nagy tömeget vagy kevés embert kell-e irányítani, az mindig a felosztástól és a számarányoktól függ. Hogy nagy tömeget vagy kevés embert kell-e harcba vetni, az mindig a formától és a nevektől függ.
Ahhoz hogy az ellenséggel való elkerülhetetlen összecsapáskor sohase szenvedjen vereséget a hadsereg, szükséges a cselvetés is, meg a közvetlen harc is. A hadsereg csapásának olyannak kell lennie, mint amikor malomkő zuhan egy tojásra: ez az üresség és teltség elve[17] .
Minden csatában egyenes támadással vehetjük fel az érintkezést az ellenséggel, de cselvetéssel győzünk. Ezért aki ért hozzá, hogyan alkalmazzon cselvetést, az (képességeiben) határtalan, mint az ég és föld [a természet], és kimeríthetetlen, akár a folyók és folyamok.
A vég és az újrakezdés: a nap és a hold (váltakozása); a halál és az új élet: a négy évszak (váltakozása). Hang öt van csupán, de az öt hangnak váltakozása annyiféle, hogy nem győzzük hallgatni. Szín öt van csupán, de az öt színnek[18] váltakozása annyiféle, hogy nem győzzük szemlélni. Íz öt van csupán, de az öt íznek váltakozása annyiféle, hogy nem győzzük kóstolgatni. A csatában erőt érvényesíteni csak két módszerrel lehet: cselvetéssel és közvetlen harccal; de a cselvetés és a közvetlen harc váltakoztatása annyiféle lehet, hogy nem győzzük kimeríteni. A cselvetés és a közvetlen harc egymásból kell hogy fakadjon, véget nem érő nagy körforgásban, s akkor (változataikat) ki is tudná kimeríteni!
A rohanó folyó gyorsasága, amely sziklákat is képes magával ragadni: ez az erő. A ragadozó madár gyorsasága, amellyel villámgyorsan tud lecsapni áldozatára: a csapás kiszámítottsága.
Ezért aki igazán ért a harchoz, annak ereje végzetes, számítása pedig pontos. Erőnket az íj megfeszítéséhez, kiszámítottságunkat pedig a nyíl kilövéséhez lehessen hasonlítani.
Kavargásban és zűrzavarban felfordulást mutat a harc, de ez mégsem lehet igazi felfordulás. A gomolygásban és összevisszaságban formánk kerekké válhatik[19], de vereséget mégsem szenvedhetünk. A felfordulás a rendből keletkezik, a gyávaság a bátorságból születik, a gyengeség az erőből jön létre. A rend vagy felfordulás a számarányoktól függ, a bátorság vagy gyávaság az erőtől, erő és a gyengeség pedig a formától.
Ezért aki ért hozzá, hogyan kell az ellenséget mozgásba hozni, az olyan formát mutat neki, hogy az ellenség feltétlenül követni kezdi, olyasmit nyújt neki, amit az ellenség feltétlenül meg akar ragadni, s előnyöket kínálva fel, úgy tudja mozgásba hozni (az ellenséget), hogy aztán leshelyen várhasson reá.
Így aki igazán ért a harchoz, mindig csak azt keresi, ami saját erejéből futja, és nem követel meg semmit másoktól. Embereit is akkor képes jól megválasztani, ha feladataikat erejükhöz méri.
Ha erejükhöz mérten látja el őket feladatokkal, akkor emberei (oly könnyen mozognak majd) a csatában, ahogyan a fatörzs vagy a kő gurul (lefelé). A fatörzsnek és a kőnek alaptermészetéből következik, hogy sík helyeken nyugalomban marad, lejtőkön pedig mozgásnak indul, s az is, hogy ha éppen négyszögletes, akkor megáll nyugodtan, ha pedig kerek, akkor gurulni kezd.
Ha tehát a csatában jól alkalmazzuk az emberek erejét, akkor (úgy mozognak, mint amikor) egy ezer zsen magas hegyről gömbölyű szikla gördül alá. S éppen ez az erő.
6. AZ ÜRESSÉG ÉS A TELTSÉG ELVE
Szun-ce mondotta:
Általában úgy van, hogy aki előbb érkezik a csata helyére s ott várja meg az ellenséget, az ereje teljében van, aki pedig később érkezik a csata helyére és sietve kénytelen felvenni a harcot, az máris kimerült. Aki tehát igazán ért a harchoz, az maga irányítja az ellenséget, s nem hagyja magát az ellenség által irányítani.
Aki el akarja érni, hogy az ellenség magától jöjjön hozzá, az előnyöket csillogtasson meg neki; aki pedig el akarja érni, hogy az ellenség ne tudjon odajönni hozzá, az károsodással fenyegesse meg. Így az ellenséget, ha ereje teljében van, képesek vagyunk kifárasztani, ha jóllakott, képesek vagyunk kiéheztetni, s ha nyugodtan áll, képesek vagyunk mozgásba hozni.
El kell hagyni azt a helyet, ahol gyors támadás várható, s gyorsan le kell csapni ott, ahol éppen nem várják.
Aki ezer mérföldet akar megtenni úgy, hogy közben ereje ki ne merüljön, az meneteljen olyan területen, ahol ellenséget nem talál. Aki támad és feltétlenül hódítani akar, az ott támadjon, ahol nem tudnak védekezni. Aki védekezik és feltétlen biztonságot akar, az ott védekezzék, ahol nem tudják (könnyen) megtámadni.
Ezért jól támadni annyit jelent, hogy az ellenség nem tudja, hol védekezzék jól, védekezni pedig annyit, hogy az ellenség nem tudja, hol támadjon. Olyan rejtett, olyan titokzatos ez (a művészet), hogy nincs is testi alakja; s olyan isteni, olyan varázslatos, hogy nincs is hangja. Így válhatunk sors-istenné az ellenség felett.
Ha feltartóztathatatlanul akarunk előretörni, akkor (az ellenség) ürességére kell irányítanunk a csapást. Ha üldöztetés nélkül akarunk visszavonulni, akkor oly gyorsnak kell lennünk, hogy lehetetlen legyen utolérni bennünket.
Így ha én csatát akarok kezdeni, akkor építsen bármily magas sáncokat és ásson bármilyen mély árkokat az ellenség, elkerülhetetlenül harcba fog bocsátkozni velem, mert támadásom arra kényszeríti, hogy mentse magát (védekezzék). De ha én nem akarok harcba bocsátkozni, akkor kiválasztom a helyet, ahol védekezhetem, s az ellenségnek nem lesz módja csatát kezdeni velem, mert én elmozdítottam a számára megfelelő helyről. Ha tehát valamely formát mutatok az ellenségnek, de valójában nem az a formám, akkor én zárt és egységes maradok, az ellenség azonban részekre szakad. Az én zártságom egyetlen egységet alkot, az ellenség megosztottsága azonban tíz egységet; így aztán egységeit tízszeres erővel támadhatom meg. Az én erőm megnövekedett, az ellenségé pedig csökkent, s minthogy nagyobb erővel tudok csapást mérni a kisebb erőre, ugyancsak kevesen mernének velem csatát kezdeni.
Azt a helyet, amit a harchoz elfoglalunk, (az ellenségnek) nem szabad ismernie, mert ha nem ismeri (helyünket), akkor az ellenségnek sok helyütt kell harcra készen állnia. Ha pedig ellenségünk sok helyütt kénytelen harcra készen állni, akkor ugyancsak kevesen lesznek, akik velünk fel tudnák venni a harcot.
Mert aki készen áll elöl, annak kevés ereje marad hátul; aki készen áll hátul, annak kevés ereje marad elöl; aki készen áll a bal szárnyon, annak kevés ereje marad a jobb szárnyon; aki készen áll a jobb szárnyon, annak kevés ereje marad a bal szárnyon. Hiszen aki nem akarja, hogy valahol készületlenül álljon, az más helyen kénytelen csökkenteni erőit. Így csupán erejét csökkenti az, aki felkészülni igyekszik az ellenség támadására, de megsokasítja erejét az, aki ellenségét tudja rákényszeríteni, hogy felkészüljön őellene. Ezért ha tudjuk a csata helyét és tudjuk a csata napját, akkor lehetünk akár ezer mérföldnyire is, képesek vagyunk megvívni a harcot. De ha nem tudjuk sem a csata helyét, sem a csata napját, akkor bal szárnyunk nem képes segíteni a jobb szárnynak, jobb szárnyunk nem képes segíteni a bal szárnynak, elővédünk nem képes segíteni a hátvédnek, hátvédünk nem képes segíteni az elővédnek. Különösen akkor (van így), ha a távolság több tíz mérföld, de így van néhány mérföld közelségben is.
Ha az én mércémet[20] alkalmazzuk, akkor a Jüe-beliek serege lehet akármilyen nagy, mit használhat ez nekik a győzelem vagy vereség dolgában? Erről mondják, hogy a győzelmet cselekvésünk tudja biztosítani. Lehet az ellenségnek bármily sok katonája, mégis el lehet érni, hogy még csak ne is kerüljön sor küzdelemre.
(Az ellenség) megítéléséhez tehát meg kell ismernünk sikert vagy kudarcot hozó terveit, kikémleléséhez meg kell ismernünk a mozgását és nyugalmát irányító elveket. Ha valamilyen formát mutatunk neki, megismerhetjük életének és halálának helyét; ha pedig megütközünk vele, akkor megtudhatjuk, hol van meg bőségben mindene, és hol hiányzik valamije.
Így a hadseregnek akkor adjuk a lehető legtökéletesebb formát, amikor már nincs is érzékelhető formája. Mert ha nincs érzékelhető formája, akkor a legtapasztaltabb kém sem tud kifürkészni semmit, és a legbölcsebb ember sem tud eligazodni rajtuk.
Aki a formára tud támaszkodni, az a győzelem dolgát a sokaság vállára rakja, bár a sokaság ezt nem tudhatja. Mindenki ismerheti azt a formát, amellyel győzelmet arattunk, de senki ne ismerje azt a formát, amellyel a győzelmet megszerveztük. Ezért a csatában szerzett győzelem nem ismétlődhet meg (ugyanúgy), de a (mindenkori) formához való alkalmazkodás (változatai) kimeríthetetlenek.
Hadseregünk formája hasonló legyen a vízhez. A víz formája olyan, hogy elkerüli a magasat és siet az alacsonyabban levő helyekre. A hadsereg formája olyan legyen, hogy kerülje el a teltséget és mérjen csapást az ürességre. A víz a földterülethez igazodik, úgy irányítja folyását; a hadsereg az ellenséghez igazodjék, úgy biztosítsa magának a győzelmet.
Ezért a hadseregnek ne legyen állandó helyzete, mint ahogy a víznek sincs állandó formája[21]. Aki azáltal szerzi meg a győzelmet, hogy az ellenséghez igazodva mindig képes változtatásokat és átalakításokat hajtani végre, azt méltán nevezhetnénk varázserővel rendelkezőnek.
Mert az öt elem közül egyik sem lehet állandó győztes, a négy[22] évszak közül egyik sem maradhat meg örökre. A napnak is van hosszúsága és rövidsége, a holdnak is van élete és halála.
7. A HADSEREG HARCA
Szun-ce mondotta:
Minden hadvezetésnek törvénye, hogy a hadvezér, amikor megkapja fejedelmétől a parancsot, felállítja a hadsereget, összegyűjti a sokaságot, majd találkozik (az ellenséggel) és tábort ver, de semmi sem lehet nehezebb, mint a hadsereg harca.
A hadsereg harcában az a nagyon nehéz, hogy a kerülőutat egyenes úttá kell változtatni, s a szerencsétlenséget előnnyé kell változtatni. Így kerülőútra az szánja rá magát, aki előnyök felkínálásával félre akarja vezetni (az ellenséget). És ha később indult ugyan az ellenségnél, mégis előbb érkezik céljához, akkor megértette, mi a kerülőút és egyenes út taktikája.
A csapatok harca tehát előnyökkel járhat, de a csapatok harca veszedelembe is dönthet. Ha az egész hadsereg bevetésével küzdünk az előnyökért, akkor nem érjük el célunkat. Ha meg a könnyen mozgó csapatok bevetésével küzdünk az előnyökért, akkor lemaradnak a szállítószekerek.
Így ha védőfegyvereinket levetve rohanunk előre, meg nem állva sem nappal, sem éjjel, ha kétszeres utat teszünk meg, több (napi) menetet összetéve, ha tehát száz mérföldnyi távolságból próbálunk küzdeni az előnyökért, akkor bizony fogságba kerül a három sereg vezére, mert hiába sietnek előre az erősek, a kimerültek hátramaradnak, és a seregnek csupán egy tizede érkezik célhoz. Ha ötven mérföldről próbálunk küzdeni az előnyökért, akkor is elveszíthetjük a fővezért, mert a seregnek csupán a fele ér célhoz; sőt, ha harminc mérföldről küzdünk előnyökért, akkor is csak a sereg kétharmad része ér célhoz.
Tehát a hadsereg, ha nincsenek szállítószekerei, elpusztul; ha nincs élelme, elpusztul; ha nincs készlete, elpusztul.
Ezért a hadseregnek csalás segítségével kell megállnia helyét, az előnyök szerint kell mozognia, s az erők megosztása vagy egyesítése útján kell változnia.
Egyszer legyen gyors, akár a szélroham, máskor azonban nyugodt, akár az erdő; egyszer úgy törjön előre és úgy pusztítson, akár a tűzvész, máskor legyen mozdulatlan, akár a hegy; egyszer legyen kiismerhetetlen, akár a sötétség, máskor meg úgy mozogjon, mint a mennykőcsapás. Egy vidék kifosztásakor két részre kell osztani a sereget, egy terület elfoglalásakor meg kell osztani az előnyöket. Megfontolt és mérlegelt legyen minden mozdulatunk. A Hadsereg vezetése[23] (című könyvben) olvashatjuk: “A beszédet nem hallhatja meg mindenki, ezért vezették be a bronzdobokat; a jeladást nem láthatja meg mindenki, ezért vezették be a jelzőzászlókat.”
A bronzdobok és jelzőzászlók tehát arra valók, hogy velük egyesíteni tudjuk embereink fülét és szemét; és ha minden emberünket egyetlen célra tudjuk összpontosítani, akkor nem fordulhat elő, hogy csak a bátrak törnek előre, s nem fordulhat elő, hogy csak a gyávák vonulnak vissza. Ez a sokaság vezetésének törvénye.
Így éjszakai csatában (alkalmazzunk) tüzet és dobot, nappali csatában pedig sok jelzőzászlót; ezekkel még az ellenség fülére és szemére is hatni lehet. Ezekkel egy egész hadsereget meg tudunk fosztani a bátorságától, és a hadvezérnek valósággal eszét vehetjük.
Úgy van az, hogy reggel a bátorság még friss, napközben azonban elernyed, estére pedig kihuny. Ezért aki igazán ért a hadviseléshez, az elkerüli a friss bátorságot, de csapást mér a lankadtra és kihunyóra. Ez a bátorsággal való törődés.
A mi rendünk segítségével várhatjuk ki a felfordulást (az ellenségnél), a mi nyugalmunk segítségével várhatjuk ki a nyugtalanságot (az ellenségnél). Ez az érzelmekkel való törődés. Ha (az ellenség) közel van, várjuk ki, amíg eltávolodik; ha ereje teljében van, várjuk ki, amíg elfárad; ha éppen jóllakott, várjuk ki, amíg megéhezik. Ez az erővel való törődés.
Ne bocsátkozzunk közvetlen harcba mindaddig, míg rendben vannak az ellenség zászlói; ne támadjunk rá mindaddig, míg teljes harci rendben állnak csapatai. Ez a változással való törődés.
Aki jó előre megérti a kerülőút és egyenes út taktikáját, az győzelmet fog aratni. Ez a hadsereg harcának legfőbb törvénye.
(KÖVETKEZIK A 2. RÉSZ)
Sūn Zǐ: A Hadviselés Törvényei letölthető: INNEN