Pécs után

Nehéz ilyenkor bármit is írni. Talán nem is kellene. De mégis, kényszerből.

Egy srác besétál aktuális egyetemi előadására, majd minden ok nélkül lövöldözni kezd egy 22-essel. Egy évfolyamtársát megöli, mást pedig életveszélyesen megsebesít. Felfogni sem lehet.

Meghalt egy fiatalember, aki előtt ott állt az élet, aki azért ment egyetemre, hogy céljait elérhesse. E célokat, vágyakat és a megannyi személyes tervet pedig szertefoszlatta egy elmebeteg golyója.

Az esetből nyilván le lehet vonni mindenféle mélyre menő szociálpszichológiai és kriminálpszichológiai következtetést, lehet vélekedni kulturális mintákról. Amit azonban érzünk, az a döbbenet és a csodálkozás. De miért is csodálkozunk ezen? Mire számítunk akkor, amikor a TV-ben délután 5-től foghíjas australo-pithecusok rugdossák föl egymást a tévében, az az idő tájt hazatérő néző gyerekek szeme láttára? Mi a bánatos francért döbbenünk meg egy ilyen eseten, amikor a fő műsoridőt bélkihúzós, felnégyelős és megbaszós filmek teszik ki? Ebben a társadalmi helyzetben, ilyen létbizonytalanságban mit gondoltunk, mi lesz?

Mindez semmit nem magyaráz meg a gyilkos állat tettéből. Ámokfutást semmi sem indokol. De meglepődésre nincs ok.

Egy dolgon lehet csak csodálkozni, hogy eddig még nem fordult elő ilyesmi!