Osztag

Rendőröket látok mindenütt. Nem tudom, hogy azért-e, mert ráégtek a retinámra, vagy azért, mert az utóbbi időben riasztóan megnőtt a számuk. Skodáikkal gyanakvóan járnak, kelnek, hármasával állnak az utcasarkokon és néha a város bizonyos pontjain még a kutyáikat is mutogatják. S míg föntről megannyi kamera tekint le ránk, ezek a csahosok a romos utcákon ellenőriznek minket. A semmiből bukkannak fel, ha vegzálni kell, s tűnnek el azonnal, ha szükség van rájuk. Képesek kiszagolni egy bontott sört az utcán, de szinte soha nem látni őket éjszakánként azokban a peremkerületekben, ahol a bűnözés negyedóránként lesújt.

Aztán ott vannak a civil ruhások is, ezek az „áldott őrangyalok”, akik biztonsággal megtalálhatóak bármilyen sorban, kulturális központban vagy emberi sokadalomban. Már nem annyira könnyű kiszúrni őket, mint korábban, mert a divat által 10 éve nélkülözött pulóvereiket, ingeiket, és katonásra vágott frizurájukat a copfocskáktól, a nadrágjukból kilógó színes alsógatyáig terjedő jelmezekre cserélték, mobiltelefonnal járnak, napszemüveget viselnek, trendi cipőt hordanak, de még így is üvölt róluk, hogy valahogy nem illenek a képbe, nem passzolnak igazán abba a környezetbe, amiről információt gyűjtenek. Elmennek a Filmfesztiválra, de nem láttak egy Fellini filmet sem; ott vannak a galériákban, de képtelenek megállapítani, hogy amit néznek az egy figuratív kép-e vagy absztrakt, beállnak a stage elé egy koncerten, de csak fapofával ácsingóznak a tömeg közepén. Megtanították nekik a rejtőzködést, de a művészetet kedvelő „kispolgár gyengeségei” iránt érzett megvetést nem tudták letörölni a képükről.

De nem a kékruhás klikkektől, és nem is a rejtőzködve információt gyűjtőktől tartok a leginkább, hanem a kényszer-rendőrtől, akit mindannyian magunkban hordozunk. Attól, amelyik a félelem sípjába fújva azt parancsolja, hogy ne merjünk lépni, s aki a közömbösség bilincsét kattintja ránk, amikor kritikákkal és véleményekkel telik meg elménk. Kijárta az Öncenzúra Akadémiát és szakértően vezet minket olyan utakra, amelyeken nem várhatók nehézségek. Törvénykönyvében két rövid paragrafus áll: 1.) „Ne keveredj bajba” és 2.) „Úgysem változik semmi, bármit is teszel”. Ha egy napon azzal a vággyal ébredünk fel, hogy fejünkben menetelő csizmájának zajától megszabaduljunk, emlékeztet minket a rácsokra, a bíróságokra, a vidéki börtön hűvösére. Gumibotját nem kell bordáink közé nyomnia, mert tudja, hogyan félemlítsen meg, s ha mégis akaratoskodnánk, a „Maradj nyugton, inkább várj” mondattal mozdulatlanná bénítja testünket, fájdalmas várakozásba kötve minket.

Semmi kétség: ez a karhatalom leghatékonyabb osztaga.

Ágoston Dániel