Négy hónapja – Eduardo emlékének

„Én a halálban csak a boldogságot látom, míg a zsarnokság alatt csak a boldogtalanságot”

Ha volt rád jellemző sor, akkor ez az volt. Gyermekkorod óta másért sem küzdöttél, mint az igazságért, a szabadságért. Szemét egy világ. Arra tanítottál, hogy küzdjek, és én így is teszek… a haláloddal. Napok óta küzdöm vele, mert semmi értelmes magyarázatot nem találok rá. A tudat, hogy többé nem látlak, hihetetlen. Túl sokat jelentettél, ahhoz, hogy mindenféle közhelyekkel bántsalak.

„Te vagy a legkisebb öcsém”, mondtad nevetve, a horvátországi aknamezők szélén nekem, 12 éves kis taknyosnak a Chico forgatásakor. Hogy ezt te komolyan is gondoltad, csak akkor jöttem rá, mikor elkezdett foglalkoztatni az írás. Gyámoltalanul és szégyenlősen kerestelek fel, segíts nekem, adj némi jó tanácsot, s nemhogy jó tanácsot kaptam, minden törődésed és segítséged az enyém lett.

Írtam. Legutóbbi írásomat is te segítetted. De egyedül kellett befejeznem… Minden nap súlyosan érezve a hiányodat, sokat gondolva az elkövetkezendő közös munkáinkra és a rengeteg közös kalandra és nevetésre, ami előttünk volt. Két dolgot is megígértél! Megígérted, hogy írsz egy „nagyot” a honlapra és azt, hogy iszunk egy jó pohár italt. Te tejet, én pálinkát.

Nem felejtem el, mert az ígéret szép szó és tudom, hogy te mindig megtartottad a szavad.

Nem gondoltam, hogy ilyen történhet veled. Nem mertem hinni és most sem hiszem el. Persze nem a tiéd az első halál, amitől elfordulok. De tudom, hogy mostanra már amellett ülsz, aki összehozott minket és jót nevettek a közös élményeiteken… tudod, kiről beszélek.

1960. március 31-én született valaki, akit az utókor, csak „újkori Petőfiként” fog emlegetni. Egy olyan ember, aki körme szakadtáig küzdött a saját és a világ igazságáért. Eduardo, mint oly sok legenda, megosztotta, és meg is osztja az embereket, de jósága, igazság iránti olthatatlan szomja és a nagybetűs „Emberi” mivolta vitathatatlan. Eduardot személye miatt sok támadás érte, látjuk, hogy halálával kapcsolatban is mennyi mocskos és alaptalan hazugság látott napvilágot a terroristától a kommunistáig.

(…)Egy átlagos, fekete és fehérben gondolkodó ember számára könnyen ellentmondásosnak tűnhetsz az életutad alapján. Érnek emiatt támadások és ha igen, hogy viseled őket?

Hum, a támadások az esetek többségében ostobák, és alaptalanok, ergo unalmasak… Általában olyan emberek támadnak meg, akik tájékozatlanok vagy egyszerűen képtelenek az önálló gondolkodásra… Ezek, nem különben veszélyesek, mert ezekből lett a kisnyilas, illetve a kis ÁVH-s a másik (Másik? Tényleg másik?) oldalon. De maradván a kérdésnél, régebben, olyan 10-15 évvel ezelőttig bosszankodtam, sőt, szomorú is lettem egy-egy ilyen váratlan, vagy várt, támadás után. De megértettem – és ciki, de be kell valljam -, elég későn értettem meg, azt, hogy egyeseknek – vagy sokaknak, mert egyre megy – tetszik, illetve nem tetszik amit mondok, írok, teszek. Ez természetes velejárója létezésünknek. A dicséreteket nem szabad túlértékelni, a támadásokat pedig alul (…)

Talán mi sem tisztelheti meg jobban egy ifjú újságírót, mint az, hogy egy már életében legendássá lett író, költő és szabadságharcos neki adta élete utolsó interjúját. Ez a beszélgetés tartalmazza mindazokat a vélekedéseket, amiket Eduardo gondolt az őt ért támadásokról.

Edu közismerten a filozófia embere volt, s talán az egyik legfontosabb dolog, ami foglalkoztatta, az élet kérdése, s annak miben léte.

Szerinted az életutunk egy eleve elrendeltetett forgatókönyv szerint halad, vagy Mi választjuk meg a saját utunkat?

Szeretném, azaz szeretem azt hinni, hogy szabad akaratúaknak teremtődtünk, és azok vagyunk ma is. Nekünk kell meghoznunk a döntéseket, és nekünk kell értük vállalnunk a felelősséget. Nem tudom elképzelni az ellenkezőjét. Valószínűleg azért, mert erősen hívő ember vagyok, gondolom azt, amit az előbb mondtam. Ha nem hinnék, akkor mindenféle összeesküvés elméletekkel kellene bajlódnom… Így viszont egyszerűbb és tisztább: Egy Isten van, ő alkotott, ő adott szabad akaratot. Neki, és csakis neki tartozom elszámolással… Emberek, hát nem ezt hívják szabadságnak?

Hiányozni fogsz. Hiányozni fognak a beszélgetéseink, hiányozni fogsz sok száz, talán ezer embernek, mert bárkivel is találkoztál, az örökké az eszébe véste neved. Hiányozni fog a tanácsod, a barátságod… hiányozni fog Rózsa-Flores Eduardo. Óriási veszteséget könyvelhet el magának a nemzet. De esküszöm, hogy példaképként foglak emlegetni mindörökké… mert egy kéz – közben – felakasztotta képedet halottaim falára. Míg élek, ott leszel Te is azon a szép, tiszta falon Anyám, Nagyapám, a megannyi harcos és „szamuráj”, Magyarosi Árpád mellett, a lassan gyűlő többiekkel együtt. De most csak ennyien vagytok. Én volnék ennyire fiatal, vagy ti voltatok ennyire fontosak?

A világ pedig megmaradt szemétnek, gonosznak és bűnösnek. De úgy kell tenni, ahogy te akartad: meg kell változtatni!

Két verssel emlékezünk most Rád és Árpira. Az egyik a Tiéd, a másik az enyém. Azt adom neked, amit a legjobban szeretnél:

Eduardo Rózsa-Flores: Szeretni

Nem csak a tapinthatót szeretjük.
Képességeink lehetővé teszik, hogy szerethessünk olyan összetett ideákat, mint Isten, Haza vagy Törzs.
Március zöld-fehér-piros színekbe öltözve ébredt.
A falu jó ízekkel és jó borral, virágillattal, vidám zenével készülődik, függetlenségi harcunk egy újabb évfordulójára.
Az emberek kilépnek a kapukon az egyre langyosabb napokra. Az öregek unokáikkal beszélgetnek, az utca optimizmust ölt magára.
Mikor zászlónk ringatózik a tavaszt ígérő szellőben, tüdőnk kitágul, és mintha nemesebbnek éreznénk magunkat.
Lehet, mert bizony örökösei vagyunk ama szabadságnak melyért férfiak és asszonyok harcoltak halálukig.
Ez is szeretni.

Ágoston Dániel: A nekünk maradt perc (haiku)

Elmúlott a perc,

De örökre itt marad,

Mit nekünk adott.

Adios Chico, Isten veled Bátyám.

(A cikk megjelent a Barikád magazin májusi számában)