Mi a baj a pénzzel?

Az, hogy nincs. Meg az, hogy van. „Mammon” – ahogy a Biblia nevezi – egyike világunk azon hamis, de valóságnak hitt fikcióinak, ami leginkább cselekvésre ösztönzi (bár sokkal inkább kényszeríti) az embert, s ezen cselekedetek, felbukkanása óta a legszélsőségesebb opciókig, jóformán már mind megmutatkoztak.

Megjelenése óta az emberi irigység, a szegénység (és az ebből fakadó következmények) soha nem látott módon csúcsosodott ki, dramatikus tempóban kezdett el távolodni önmaga természetétől az ember, attól a természettől, ami a világ valódi értékeit preferálta. Szögezzük is le gyorsan: a pénz fikció. Egy fogalom, anyagban nem létező dolog, ami sok milliárd papírfecniben manifesztálódik, amire a világ bankjai és kormányai rámondták, hogy „értéke van”. De ha holnap ugyanezen hatalmak a rongyzsebkendőre kiáltják rá az érték szót, holnapután már Deák Ferenc arcképébe fújnánk az orrunk. A pénznek ugyanis fiktív az értéke, felruházott és nem eredendő.

Ne essen félreértés, a pénzre szükség van. Arra az erkölcsi zűrzavarra azonban nincs, amit teremt. Stílusosan állíthatjuk most is – mint az élet minden területén -, hogy az éremnek két oldala van, s most is érdemes megvizsgálnunk mindkét oldalt, hogy tiszta lelkiismerettel, intellektuális emberekhez méltón vonhassuk le a konzekvenciákat és állapíthassuk meg az igazságot.

Egyfelől adott a szempont, amit magam is felvázoltam az imént. Hogy a pénz általánosságban lealacsonyító, alantas, és önmagunkra – s így másokra is – veszélyes dolog. A legderekabb cselekedet értéke is lecsökken, ha pénzért történik. Ezek tükrében pedig úgy tűnik, hogy a pénz inkább a gonoszok, mint a jók kezén gyűlik össze. Tudjuk, hogy korunk romlottsága elsősorban az aranyborjú imádatából származik; hogy a hirtelen sok pénzhez jutott emberek majdnem kivétel nélkül szerencsétlenekké lesznek, s a pénz az, ami a legkönnyebben letéríti az embereket a tisztesség útjáról. Az életből fakadó példák alapján a pénzéhes és zsugori ember megvetésre méltó, s a tőkét, mely a pénz felhalmozásából származik, a legridegebb kizsákmányolónak ismerjük. A pénzről szóló közkeletű tanítások, hogy a pénz valami áldásos, hatalmas, izgalmas és jó dolog. Felelős államvezetők naponta hangsúlyozzák a tőkeképződés fontosságát, s majdnem minden nagyobb világesemény mögött ott sejtjük a pénzt. Halljuk azt is, hogy a pénz képes reménytelen helyzeteket megoldani, reményteljes életlehetőségeket teremteni, és azt is tudjuk, hogy pénz hiányán a legtisztább szándék is megbukhat.

A szegénység és az irigység – mint említettem – könnyen vezet bűnre, ellenben a gazdag ember – legalábbis elképzeléseinkben – gyakran az isteni gondviselés szerepét tölti be. Ergo mindazt az erkölcsi rombolást és lealjasodást, amit a pénz bősége okoz, ugyanúgy okozhatja a pénz hiánya is. S a kétféle erkölcsi ítélkezés közül az emberek közmeggyőződése ugyan a pénzt elítélő álláspontot tartja az emelkedettebbnek, de a pénzt kedvelő álláspontot a természetesebbnek. Próféták, papok, tudósok, költők, művészek, államférfik, szerelmesek és haldoklók – egyszóval mindenki, aki így-úgy, de közelebb van az emberiség örök értékeihez és nagy élményeihez -, követelik meg, hogy a helyes erkölcsi felfogásnak megfelelően, ne szeressük úgy a pénzt, mint más közönséges emberek, ne szeressük azt jobban, mint a tudáshoz, a családhoz, vagy a szeretethez hasonlatos értékeket. De az élet mindennapi helyzeteiben mégis azt várjuk – és arra rendezkedünk be -, hogy az emberek erősen, sőt ádázul kívánják a pénzt, s ha ilyen helyzetekben találkozunk a pénz megvetésével, akkor első érzésünk inkább a gyanakvás, mintsem a csodálat. Ezeknek az ellentmondásoknak a megoldására szintén van néhány közkeletű erkölcsi tételünk, amilyenek: „a pénz azért fontos, mert sok jót lehet tenni vele”, „törekedni kell a pénzre, de nem szabad rabjává lenni”, „a pénz az emberi haladás fontos rugója, de nem a legfőbb érték”. Ezek a tételek kétség kívül igazak, de a kérdéseket nem oldják meg, csak továbbutalják. Nem érzünk mögöttük eleven meggyőződést, mely világosan tudja, hogyan kell jól felhasználni a pénzt, hol kezdődik a pénz rabsága, s, hogy mi a legfőbb érték, ha a pénz nem az.

Ha a pénz körüli erkölcsi zavar mélyére akarunk hatolni, fel kell vetnünk a kérdést: mi a pénz? Fentebb ezzel kapcsolatos álláspontomat már említettem. De némi objektivitásra törekedve megállapítható, hogy a pénzre vonatkozóan csak az a fontos, hogy a pénz a társadalom által elfogadott utalvány más emberek vagy dolgok feletti rendelkezésre, a társadalomban való cselekvésre, vagyis tulajdonképpen a pénz maga is egy tárgyban megtestesített cselekvési lehetőség. Más cselekvési lehetőségtől abban különbözik, hogy valójában nem egy lehetőség, hanem választási képesség számtalan lehetőség között, vagyis önmagában elvont, személytelen és tárgytalan lehetőség. A természetben adott lehetőség megköti az embert: vagy a tárgyhoz, amit használatba vesz, vagy az emberhez, akivel rendelkezni akar, akinek a segítségére szorul; a tárgy, az ember ellenállhatnak, s cselekvésünket megbéníthatják. A pénzzel kikereshetjük a legkevésbé ellenálló tárgyat vagy személyt, hogy ahhoz forduljunk. A pénz tehát nagymértékben növeli a személyes szabadságot: egyszerre emeli a legmagasabb fokra a társadalomban való cselekvés és a társadalomban való szabadság lehetőségét.

Ha azonban egy ember kezébe egyszerre több pénz kerül, mint amennyire nézve előre meghatározott tervei és vágyai voltak, vagy ahogy mondani szokás: „megérzi a pénz szagát” megszédül a legkisebb összegben is bennrejlő lehetőségek páratlan sokféleségétől, s nemcsak a nagyfokú szabadságérzés fogja el, hanem nagyfokú zavar is. A csapda pedig az, hogy pont a pénz nyújtotta „szabadságérzés” az, ami rabságba taszítja az embert, tekintve, mást sem fog kívánni, mint még többet szerezni a pénzből.

Valóban, az a kultúra, mely pénzgazdaságban él, minden más kultúránál nagyobb zavart jelent részesei számára. S éppen az (lenne) a szerepük az erkölcsi szabályoknak, hogy az emberi lelket megzavaró lehetőségek között eligazítást, a lehetőségek különbözőségére elfogadható indokolást, az értékes lehetőségekkel való élésre bátorítást, a veszedelmes lehetőségek elkerülésére irányítást adjanak. A kérdés az, hogy a pénz ad-e létjogosultságot a magasztos erkölcsi felfogásnak? A válasz: sajnos nem! Mai világunkban naiv idealista az, aki a pénzt szükséges rosszként veszi tudomásul, realista és példaértékű az, aki életét vagyona maximalizálására teszi fel.

A képbe kiválóan illik a média. A média által példaképnek kikiáltott ideák, hamis hősképek, a sztárok. Kérdés, hogy ezek milyen értéket képviselnek. Ezt a kérdések korábban már feltevésre kerültek, de most más megközelítésből próbálok választ találni rá.

Íme a sztárok, akikkel tele van a média, és akikről többet tudunk, mint amennyit illene. Mindenütt jelen vannak. Pletykalapok egész sorát töltik meg a róluk szóló „polgárpukkasztó”, „megdöbbentő”, „figyelemfelkeltő”, „intim”, közönséges, ám néha nevetségesen hétköznapi hírek. De ott vannak a buszmegállóban várakozó idősek, az iskolába igyekvő gyerekek, a munkahelyi beszélgetések főbb témái között is. Mindez pedig azért, mert létük pénzt generál valakiknek, az emberek pedig rászoktatásuktól fogva „fogyasztják” őket, illetve azért, mert – durván szólva – örülnek, hogy vannak náluk primitívebbek, ostobábbak a világon.

Az igazi emberi értékek szépen lassan „kimentek a divatból”, a belső vonásokról a hangsúly a külsőre tolódott. A kereskedelmi – tehát profitorientált – médiának köszönhető közízlés súlyosan torzult, nullszériás emberek lettek milliomosok azért, mert egyszerűen buták, s rajtuk még többet kerestek azok, akik „kitalálták” őket. Mindez a pénzért, hogy önös érdekből néhányaknak jó legyen, s mások kárán (akár egész társadalmak kárán) meggazdagodhassék.

Eltűntek a valódi, mitológiai hősök, azok, akiktől nem azt tanulhatjuk, hogy piercing és plasztikai, szépészeti műtét nélkül nem ember az ember. Akiktől nem azt tanuljuk, hogy „élj a mának!”, és hogy a többieket a földbe döngölve juss el a csúcsra! Akiktől nem azt tanuljuk, hogy a siker és a pénz a boldogság kulcsa.

A megoldás a helyes, valódi értékrend visszaállításában rejlik. Mi a helyes értékrend? Nos, ez a kérdés csak azokban merülhet fel, akik részeseivé váltak a jelenlegi hamis ideákkal tarkított mesterséges világ értékrendjének, s magukévá tették mindazt, amit a mai nihilista világ elvár tőlük. Az igazi megoldást csak egy olyan érvényes és hatékony társadalmi értékrend kialakulása (visszaalakulása) és érvényesülése hozhatja meg, mely regenerálja társadalmi értékvilágunkat, a valóságban is egyaránt képes biztosítani a társadalmi igazságosságot az aránytalansággal, a visszaéléssel és a birtoklás merevségével szemben, hogy támogassuk az igazi értékeket, az értékes társadalmi szerepviselés tiszteletét és tekintélyét az illetéktelenséggel és az anarchiával szemben.