Médiapolitizálás

Médiapolitizálásnak azt a jelenséget hívjuk, amikor egy politikai csoport közéleti megjelenése, megjelenésének mikéntje kizárólagosan a médián keresztül  érvényesül.

A médiapolitizálásban a politika játéktere a szó szerint veendő köz-életről áttevődik a média – tv, rádió, Internet, stb. – színterére. A politikus nem parlamenti fölszólalásaiban jelenik meg a választópolgár előtt, hanem egy multimédiás gesammtkunstwerkben, ahol egyszerre olyanként áll előttünk, mint aki az olaj világpiaci árának mozgásához ugyanúgy ért, mint a halpaprikás elkészítéséhez, vagy mint a gyermekpszichológiához. Az ebben a közegben elhangzó politikai üzenetek egy előre megkomponált egészként kell, hogy hassanak, de ugyanígy, maga politikus is egy előre tervezett figura, aki akkor és úgy lép fel, ahogy azt a mögötte dolgozó reklámszakemberek csoportja már előzetesen megírta. Így a médiapolitizálás tulajdonképpen virtuális politizálás, habár, hogyha, a „megvalósítás” felől, szakmailag nézzük, bizonyos értelemben profi politizálás.

A médiapolitizálás fogalmának van egy hétköznapi értelme is, mely inkább negatív tartalommal telítődött. A magyar nyelv elég szókimondó  ez esetben, egyszerűen így nevezi: felhajtás. Médiapolitizálásnak nevezzük tehát azt, amikor a politikus a modorosságig menő kötelező köröket fut le egy-egy kijelentése megtételekor. Ilyen esetekben formálissá, szimbolikussá válik a politizálás: miközben a lakosság a „felhajtást” látja, fogalma sincs valóságos kormányzati, jogalkotói, makro- és mikrogazdasági történésekről. Nevezheti ki-ki ezt a jelenséget a saját maga vérmérsékletének megfelelően előre megtervezett összeesküvésnek vagy politikai profizmusnak, mindenesetre egyre inkább világossá válik, hogy az eszköz (médium) kezd felülemelkedni a maga eszköz mivoltán. Manapság vesszük csak igazán komolyan McLuhan kijelentését, aki negyven évvel ezelőtt azt mondta, hogy maga a média az üzenet („media is the message”).

A médiapolitizálás összességében elszakadást jelent a valóságtól. Inkább hasonlít egy Forma-1 futamra, ahol egy csomó piros, vagy narancssárga ruhás ember dolgozik együtt, kiknek nevéről, neméről az egyenruha és egyensapka miatt fogalmunk sincs. Ki jobb első kereket szerel, ki a szélirányt méri, ki a sebességet, ki a rádió bal, adott esetben jobb gombját nyomja meg, ki ivóvizet önt a pilóta meghatározott csövébe, de mindannyian egy célért dolgoznak, a vezető győzelméért. Akik aztán futják a köröket, majd egymás között díjat osztanak.

A magyarországi médiapolitizálás egyik jellemzője, hogy a szemben álló csoportok egy-egy konkrét személy mögé álltak be, ha szabad így mondani, a pártoknak „vezérkosaik” vannak. Egyik oldalon Orbán, a másikon – még mindig – Gyurcsány. Mögöttük nem igazán látunk más arcokat. Mindkét párt egy lapra, egy arcra tesz fel mindent, mely arc bukás esetén lavinaként viszi magával a pártot is. Ezért érzi mindkét nagy politikai párt azt, hogy a 2010-es választás sorsdöntő lesz, azaz, aki nyer, az tizenkét évre, vagy még hosszabb időre rendezkedhet be. (Bár tudjuk, a politikában mindig a következő választás a legfontosabb.) A játék ilyen módon való megjelenése azt is magában hordozza, hogy a frontvonalon lévő alakok mindent megengedhetnek maguknak. Ezt úgy hívjuk, ígérgetés. Ebben természetesen a szocialisták járnak elől, mert ők képesek mindent megígérni. Ígértek már autópályát, metrót, még isteni szerepeket is magukra próbáltak venni a harmadik gyermek nemének meghatározása kérdésében. Az egyszemélyes pártok mindent megengedhetnek maguknak, így például a véleményváltoztatás teljes szabadságát. A Fidesz például, mint nemzeti-konzervatív párt, az négy évvel ezelőtti népszavazás esetén, kiállt a határainkon túl kényszerített nemzettársaink ügyéért, de később olyan megnyilatkozásokat tett, mely ennek ellentmond, kampányolt érte, aztán nem kampányolt, s ma ott tartunk, hogy nem tudjuk, mi a Fidesz álláspontja ebben a kérdésben. Ezek alapján úgy érzékeljük – mi egyszerű polgárok –, hogy a pártok nem rendelkeznek egyértelmű szellemi demarkációs vonalakkal, egyik nap a jobboldali tömörülés hangoztat baloldali színezetű szövegeket, másik nap a baloldal tesz tanúbizonyságot az amúgy a másik oldalra jellemző hazafiasságról. Ennek a stratégiának következtében jellegtelenné – ahogy sokan mondják megkülönböztethetetlenné – válnak a pártok. (Ebbe a megkülönböztethetetlenség okozta politikai vákuumba akarnak aztán betörni a magukat harmadik erőnek, vagy középnek tartó tömörülések.) A posztmodern médiapolitizálásnak tehát az egyszemélyességen túl másik jellemzője az ideológia-nélküliség.

Az ideológia-nélküliség különösen fontos probléma manapság, amikor minden politikai filozófia és politológia legbenső magjában azt a kérdést kerülgeti, hogy vajon a politika mentes-e az erkölcstől? A végső soron ideológiailag nem meghatározott politikai csoportok nem a klasszikus értelemben vett politikai módon, hanem marketing módon jelennek a közéletben. Ehhez jön, hogy a mai politikai filozófiák inkább hajlanak arra, hogy különálló entitásként kezeljék a politikát, és azt mondják, a politikára nem vonatkoznak az erkölcsi szabályok. Ebben a kontextusban a politikai csoportok lényege, cselekvése és megjelenése virtualizálódik, ha azonban el is fogadjuk ezt az alapállást, mégiscsak abszurdum, hogy a 2110-es választások kimenetelét két marketing csoport fogja eldönteni! Magyarországon két marketing csapat versenye dönti el, hogy ki kerül kormányra, és ha éppen az egyik gárda jobb média-támogatottságot, jobb reklámot és/vagy suttogó propagandát biztosított jelöltjének, vagy éppen egy jobb „dobással” áll elő, és azt éppen Fidesznek hívták, akkor a Fidesz fog kormányt alakítani, ha MSZP-nek, akkor az MSZP alakít kormányt. A pártok üzleti vállalkozások, melyben az ideológia, a nemzeti konszenzus, a hosszú távú gondolkodás csak másodlagos, járulékos tulajdonsággal bír. A marketingstratégiák versenyének megjelenése a politikában vészjósló számomra, mert magában hordozza a marxi etika-taktika dichotómia új honfoglalását, aholis nem az etika határozta meg a taktikát, azaz a pillanatnyi politikai cselekvést, hanem a taktika az etikát. És mint tudjuk, a marxisták szerint a taktika bármikor kijátszható volt az etika ellenében.

A médiapolitizálás kezdete egyértelműen összeköthető a modern sajtó megszületésével. Újabb fordulatot nem várnánk, azonban a digitális átállásról szóló új törvénymódosítási koncepcióval mégis új fejezet nyílhat ebben a történetben. Az EU ugyanis kívánalomként jelezte, hogy 2012-re Magyarországon is meg kell, hogy legyen a törvényi feltétele a digitális műsorszórásnak. Az évekkel ezelőtt benyújtott baloldali törvénytervezet azonban alkotmányossági aggályokat vetett fel miután a meglévő médiatörvényt alapjaiban akarja megváltoztatni. Hatályos törvényi rendelkezések szerint a közszolgálati televíziók, rádiók és a hírügynökségek felügyeletéhez, vezetőik kinevezéséhez, kereskedelmi rádiók engedélyezéséhez, és a tájékoztatási monopóliumok megakadályozásáról szóló törvény elfogadásához eddig 2/3-os többség kellett. Az új törvénytervezet egyrészt hatásköröket vonna el az ORTT-től (mely a demokráciát hivatott megjeleníteni és védeni a médiapiacon), másrészt – ez talán a legfontosabb – a digitális műsorszórás kérdésében pedig megkerüli a 2/3-os törvényt. A digitális műsorszórás a média szinte korlátlan megjelenését fogja eredményezni, kontrollálatlan bevezetésével a fent említett problémák szinte kezelhetetlenné válnak.

Ma Magyarországon „kemény médiapolitizálás” folyik. Annyit érzékelünk belőle, hogy a szavak és tettek között még nagyobb a diszkrepancia, mindamellett bizonyos politikai csoportok pedig szinte csakis virtuálisan, a médiában vannak jelen. Ügyeskedés és duma szinonimája lett a médiapolitizálásnak. Az odamondogatók nem az ellenfélnek üzennek, hanem saját pártszimpatizánsaiknak. Egy-egy gyurcsányi vagy orbáni kijelentés a saját célcsoportnak szól, őket nyugtatja, illetve rázza fel. Magyarországon a politikai kommunikációnak egy torzult formája alakult ki, melyben a valós problémák, az érdemi vita sajnos nem kapnak helyet. A médiát tradicionálisan gyengébben kezelő jobboldalnak arra kell ügyelnie a digitális műsorszórás beindításakor, hogy pozícióit erősítse, és ne engedje meg azt a luxust, hogy valamifajta téves arisztokratizmus miatt teljesen kiszoruljon a médiapiacról. Mert piac van – hívják az agorának vagy digitális televíziónak – melyen nem szabad megengedni, hogy a nagyszájú pénzváltók és rövid lejáratú hordószónokok legyenek az urak. De talán még ennél is fontosabb, hogy ne meneküljön a társadalom egyfajta unalomba, ne forduljon el teljesen a politikától, mert az egész „felhajtás” sok emberben azt eredményezi, hogy inkább elvonul, és nem foglalkozik semmi politikával. A közömbösség a demokrácia, az emberi lét egyik szép formájának a halála – ezt kell megakadályozni.

Forrás: NHV.hu