Magyarország, én így szeretlek?

Különös egy országban élünk. Hol van már, amikor Európában az a hír járta rólunk: a magyar egy forróvérű, lázadó nép. 1956-ban minket csodált a világ, nézték ezt a kis népet, amelyik dacolni mert az elnyomó szovjet nagyhatalom ellen. Öt kontinensen figyelték napokon keresztül hogyan harcolunk a szabadságunkért, majd pedig hogyan fojtják vérbe népünk küzdelmét… Senki nem segítette a bátrakat, a hazafiakat, akik harcoltak egymásért, népünk szabadságáért és jövőjéért! Akkor még volt tartása a magyar nemzetnek, akkor még nemzet volt a magyar nép. Ma pedig…

Egy fél évszázad kommunista élősködés megtette a hatását az emberek fejében is, mással nehezen lenne magyarázható, hogy ilyen tehetetlen embertömeg lettünk. Nem nemzet, nem nép, egyszerűen csak tömeg. Nemzetként már megszűntünk létezni akkor, amikor önző érdekektől vezérelve, és a politikusok agymosásának konzumidiótaként engedelmeskedve nem adtuk meg a határon túlra kényszerített honfitársainknak, azt, ami őket talán jobban megilletné: az állampolgárságot.

Minket mégis mi, ki vagy inkább kik gátolnak meg abban itthon, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra? Csak azok, akiknek hagyjuk. Nem tudom elképzelni milyen agymosott ország engedné meg még, hogy a „szabad választások” korában három évig hagyjon hatalmon egy olyan kormányt és pártot, amelynek fővezére nyíltan elismerte, hogy éveken keresztül nem csináltak semmit. Elismerték, hogy hazudtak, és aki nyitott szemmel jár a világban, az láthatja, a hazugságoknak továbbra sincs vége. Mégis miért hagytuk, hagyjuk őket hatalmon? Miért hiszik azt az emberek, hogy azok lennének képesek kivezetni az országot a válságból, akiknek a hozzá nem értése és árulása miatt a szakadék szélére, vagy inkább már a szakadék mélyére kerültünk? Miért ülnek az emberek ölbe tett kézzel, amikor a kommunista hatalmi klikk életképes maradványai miatt megy tönkre az életük?

Milyen ország az, amelyre rá lehet tukmálni egy olyan miniszterelnököt, aki több száz ember életét nyomorította meg, aki miatt kilenc ember lett öngyilkos? Egyáltalán, hogyan lehetséges az egy normális országban, hogy egy ilyen ember miniszteri poszton díszelegjen? Vasárnap este olyan dologra vetemedtem, ami nálam ritka, mint a fehér holló: belenéztem a Heti hetesbe. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, hogy mit gondolnak ezek a fizetett propagandisták az új kormányfőről. Nem kellett, hogy csalódjak bennük, hiszen már azt is hibáként rótták fel a jobboldali sajtónak és pártoknak, hogy támadni merték a miniszterelnök jelölteket, anélkül, hogy ismerték volna programjukat. Istenem… Ezeknek az embereknek olyan előéletük volt, amely alapján könnyen el lehet dönteni, hogy kit, mit képviselnek és mennyire lehetnek alkalmasak egy posztra. Mire kellene várnunk? Minket nem fizetnek azért, hogy a kormányt propagáljuk színvonalon aluli, olvasótábor nélküli vicclapjainkban. Mi csak azt látjuk, hogy az új elnök olyan, mint a régi: öt perccel azután, hogy magát a baloldalhoz nem elkötelezettként aposztrofálta, hű komcsi pártpalotapincsijeivel együtt dudorászta az internacionálét.

De mégis mit várunk egy olyan párttól, amelyik Lendvai Ildikót választotta meg elnökének. Aczél György egykori kis kedvence igazán ért ahhoz, hogy hogyan kell építeni a demokráciát, talán egyszer majd az is megesik, hogy Szűcs Erikával közösen szerveznek konferenciákat a szólásszabadság fontosságáról. És én még azon háborogtam, hogy Horn Gyula miniszterelnök lehetett… Lassan oda jutunk, hogy rehabilitálják Kádár Jánost, mondván, hogy egyrészt nem egy hazaáruló, senkiházi kommunista volt, másrészt az ’56 utáni megtorlások nemzetmentő cselekedetek voltak. Majd két holokauszt megemlékezés között szorítanak helyet a Kádár-napnak, vagy a kommunizmus áldozatainak emléknapja helyett ezt iktatják be, ha már úgysem hajlandóak elismerni a bűneiket.

A pesszimista gondolataimon túl, azért remélem, hogy egyszer valaki ébresztőt fog fújni az embereknek, és végre észreveszik, hogy csak addig mehet ez a vérszívás, amíg hagyjuk a politikusoknak…

Írta:

Gál Judit

Kép: www.maje.hu