Lars von Trier - Antichrist

Lars von Trier, a “Dancer in the Dark” és a “Dogville” rendezőjének neve talán nem cseng senki fülében ismeretlenül. Zavarodott elmeállapota - természetesen - a gyerekkorában gyökerezik. Dán nudista kommunisták ivadékaként jött világra (gondolta ő még ekkor), az apja ráadásul zsidó is volt. A kis Lars nyári szünetei érdekesen teltek, mivel nyomorék lelkivilágú szülei nyaranta nudistatáborokba küldték, nem gondolván arra, hogy nyomorékká tett porontyuk később esetleg a nagyvilágot fogja borzolni torz lelke temetnivaló szörnyszüleményeivel.

A békés, egészséges családi idillt fokozandó, 1995-ben anyja a halálos ágyán közölte fiával, hogy téves dolog lenne aput továbbra is annak szólítani, mert az igazi apja egy klasszikus muzsikus családból származó férfi, akivel a nudista komcsi Inger Trier azért dugatta meg magát, hogy gyerekének művészi hajlamokat szerezzen. Hát nem remek? Beteg Lars ebből levonta a következtetést, hogy a nők nem többek egy ivarszervnél, aminek ostoba gondolatai is vannak olykor. Ezt a fantasztikus elvet legnagyobb sajnálatunkra filmjeiben is megosztja a jobb sorsra érdemes nagyérdeművel. Lars biológiai apja egyébként néhány találkozás után inkább - vélhetően a szégyentől és az undortól vezérelve - örökre megszakította kapcsolatát érdekes kísérletnek szánt fiával.

Ezen a ponton megjegyzem, hogy a huszadik század elején nem véletlenül dívott az Egyesült Államokban és Németországban az eugenika, amely a gyereknevelésre testi-lelki szempontok alapján teljesen alkalmatlan emberi egyedek sterilizációját hirdette. Tudniillik, az ilyen Lars-féle sajnálatos incidensek megelőzhetőek lettek volna.

Az olvasóim közül nem javaslom senkinek a film megtekintését, úgyhogy spoilerek lesznek.

A film röviden: férfi és nő közösül, miközben gyerekük a feldolgozhatatlan látványtól (mint később kiderül, a nő tudtával) rövid úton kiugrik az emeleti lakás ablakán, és a földön nagyot nyekkenve exitál. Ez egyébként a film legjobb, (1000 fps-sel rögzített) jelenete. Nem csoda, hiszen csak egy jó fényképész kellett hozzá, Lars rendező úr addig a büfében majszolta az uborkás-szalámis zsömlét. A film maradék 95 százaléka azt ábrázolja, hogy egy erdei kabinban élve a férfi és a nő hogyan éli meg a tragédiát a saját életfelfogásukon keresztül. Röviden: a férfi inkább nem, mert érzelmi önkontrollt gyakorló materialista, a nő pedig “megbékél” a tudattal hogy ő maga egy élveteg (Lars-i értelmezésben: gonosz, sátáni) ösztönlény. A filmnek itt kéne véget érnie.

A megbékélés alatt ugyanis azt értem, hogy egy fatuskóval péppé veri férje heréit, önmagára veri az álló faszból a véres gecit, majd a férfi lábát átfúrva malomkövet erősít rá. Később a rókalyukba bújt áldozatát ásóval szarrá veri, majd megbocsájt neki és dugni kezdenek, ami nem jön össze mert bevillan neki megint, hogy hát ugye korábban hagyta a gyermekét fallschirmjagerest játszani (ejtőernyő nélkül). Mi sem természetesebb, hogy emiatt ollóval levágja a saját klitoriszát, majd kicsit megdöfködi vele férjét (ollóval, nem csiklóval - fordítva már egész jó film lenne), mire az megfojtja (juhéé, végre+vége!).

Igen, remélem másnak is feltűnt, hogy ez a film egy önéletrajz, amit a rendező a(z x-edik) nagy depressziós korszakának végén szült meg. A Lars-rajongó nyomorék bölcsészek köpködését kiváltva nem véletlenül említettem az eugenikát: Lars beteg szülei (az egész tervezett-megtermékenyüléses, nudistás, hazug kurva muterrel megfűszerezett élettel együtt) jobban jártak volna ha sterilizálták volna őket, ennek hiányában pedig Lars járt volna jobban, ha idejekorán befalcol. Ez a film mondanivalója.

Igen, a rendező ebből a szempontból valóban remek (Trier Cannes-ban egyébként a film vetítése után önmagát “a világ legjobb rendezőjének” deklarálta). A már említett “Grotesque” című filmmel ellentétben azonban a szexuális csonkolások itt nem undorító és torz cselekményként vannak ábrázolva, hanem - Trier már említett beteg lelkivilágából következően - természeti axiómák evidens folyományaként. Ettől a hamis tényállítástól lesz ez a film Trier egyik középszerű alkotása helyett mérhetetlenül szar.

(Egyébként Trier-nek szegezte egy riporter a kérdést, hogy mégis mivel magyarázza a megmagyarázhatatlanul sok és lényegtelenül konkrét belezést, mire a hallgatóságból valaki odaüvöltött: “Ő egy művész, te meg nem. Nem kérhetsz tőle magyarázatot!” Entartete Kunst, említettem már?)