Kettősség, állampolgárság

„Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti “Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”

Hülye kérdés.
Meg azok is, akik feltették. És aljasok is.

Azok pedig, akik ellene buzdítottak, nemcsak, hogy hülyék, aljasok, de nemzetvesztő gazemberek is. Akik pedig nemmel szavaztak: ostobák, vagy ugyanolyan gazemberek, mint gazdáik.

Öt évvel ezelőtt volt egy szavazás. Az akkor megjelentek 52%-a szavazott igennel. Hitből, meggyőződésből, vagy felszólításra, teljesen mindegy, hogy miért. A szavazás eredménytelen lett. Mert rossz volt a kérdés. És álságos.  Meg aljas is. Pedig nem kellett volna, hogy az legyen. De  így jól e kérdésben nem lehetett szavazni.

Nemzetünk ezer sebből vérzik, az Anyaországban pedig a nemzeti önazonosság-tudat egyszerűen nem létezik. Azért, mert pár félőrült Kárpátia pólóban, nyolcféle nemzetiszín karszalaggal a csuklóján rohangál az utcán,  trikolórra festett hajzattal és párás szemekkel ájuldozik, ha meghallja Horthy Miklós nevét, még nem beszélhetünk nemzeti öntudatról. Itthon csak komplexusos nemzeti érzelem van. Ritkán van a természetes hazaszeretet. Vagy épp sehogy sincs. Utóbbi a jellemzőbb. Mindez azért, mert nincs egyéni öntudat. Bolytudat van. Itthon. Erdélyben például nincs. Itthon a pártok kiáltanak valamit, a szavazók csatasorba rendeződnek, élükön a hivatalos értelmiségek. Ez megy hatvan éve. Ez történt öt éve is.
De öt éve valami mégis más is volt. Fikarcnyi ugyan, de lelkiismeret támadt az emberekben. Miért? Mert így, úgy, de tudták, hogy nemmel szavazni egyszerű, aljas árulás, igennel viszont nem akartak, „mer’ a Zorbánviktor, meg a 100 milliárd román”. Elbizonytalanodás volt.  Így inkább meghasonultak, ástak egy kis gödröt és beledugták a fejüket.

Áldozatok.
Minden akkor szavazásra jogosult állampolgár áldozat volt.
És a szavazással az egész nemzet azzá lett.

Ne legyenek illúzióink. Nem az önzetlen nemzetegyesítés volt a szavazás tétje. A Fidesz számára a tét, a hatalomba történő bebetonozódás volt. Az akkori (és azóta is “jelenlegi”) kormánynak pedig egyébként sem esett nehezére a nemzet ellen beszélni. Sosem volt az.
Gyurcsány Ferenc akkor személyesen vezette az ellenkampányt, kijelentve, hogy nem hajlandó nemzeti alapon álló politikát folytatni, nem kíván a nemzeti múltra tekinteni, szerinte a határokon túli magyarsággal való törődés szentimentális nosztalgia, ami Nagy Magyarország illúzióját kelti. Régen egy ilyen elszólásért kötél járt.

De miért nem lehetett jól dönteni?
Napjaink magyar közállapotának legnagyobb problémája, hogy a szavazatra jogosult magyar állampolgárok jelentős hányada azt sem tudja, miért szavaz arra, akire. Színre szín, számra szám. Ez a logika.
Legyünk őszinték: egy születése óta New Yorkban élő magyar származásúról, akinek anyanyelve már az angol, feltételezhető-e, hogy ismeri a hazai politikai viszonyokat annyira, hogy belelát annak mechanizmusaiba és így jól kiszűri a tényeket, majd azok tükrében helyesen szavaz?
Tegye fel a kezét az az anyaországi magyar, aki tisztában van, mondjuk az ukrajnai politikával, túlmenően azon, hogy az ottani magyar kisebbséget lassan a Szlovákiából már jól ismert módszerekkel kezelik? A jelentkezők száma ötvenből egy lehet.

Viszont ott a lelkiismeret. Trianon. Egy igazságtalanul széttépett nemzet tagjai idegen országokban, akikért felelőséggel tartozunk. Mert a testvéreink. Ki az, aki ennek tudatában képes nemet mondani? Idegölő kettősség.

Az MSZP őszintén és tudatosan állt ki amellett, hogy az Anyaországtól elszármaztatott magyarok tulajdonképpen nem is magyarok, csupán valami alienek, akik Magyarország bekebelezésére fenik csápjaikat, hogy kiszívják a szegény panelban tengődő magyar állampolgárok agyát, felemésszék azok munkahelyeit, és dárdahegyeikre tűzzék a csecsemők fejét. Mindezt a hülyeséget csámcsogva ették meg az arra hajlamosak, s nemmel szavaztak.
Jogos kérdés: milyen ember az, aki vezényszóra elárulja a sajátjait?
Akik nemmel voksoltak, azért tették, mert elhitték azt, amit még a mai napig is hisznek. Nem tudni, mit hisznek, ha pedig tudnánk, biztosan nem értenénk. Az ilyenek számára a határon túli magyarok nem magyarok, hanem valami távoli rokonság elszármazott tagjai. Még akkor is, ha magyarul beszélnek.

Dönthettünk volna jól? Igen. Akkor, ha e kérdést nem akkor, nem azért, amiért, és nem úgy teszik fel, ahogy feltették. Mert a kérdést nem azért tették fel, amiért a látszat szerint szólt.

Lelkiismeret és racionalitás. Mindez a napi politizálás és hatalmi harcok jegyében. Ez volt az öt évvel ezelőtti népszavazás tragédiája.
Eredmény: felszakadt trianoni sebek.

2004. december 5-e, a nemzeti újraegyesülés intézményesülésének napja a napi politika áldozata lett. Az aljas, hitvány és méltatlan magyar politikáé. Mindezért pedig a népet nem lehet kárhoztatni.