Kétharmad, de kinek és minek?

Churchillnek tulajdonítják azt a mondást, miszerint csak annak a közvélemény-kutatásnak higgyen az ember, amit saját maga hamísított.

Van valami rémisztően cinikus és erőszakos ebben a szövegben. Azt sugallja, csinálhat bármit a nép, az egyszerű állampolgár, már rég minden el van rendezve, ami ha tetszik, ha nem, akkor is beleverik. Persze a közvélekedés, a tömegek sokszor ostoba véleménye még nem az igazság, azonban a churchilli kijelentés világhoz való hozzáállása már eleve megakadályoz minden igazság-szerű felismerést. Nem lehet ugyanis egy eleve elutasító álláspontból hozzányúlni a valóság dolgaihoz. Hamis az a szemlélet, amely azt gondolja, hogy olyanná teheti az életet, valóságot, igazságot, amilyenné csak akarja. A lét, az élet, vagy hívjuk akárhogy, de még a politikai valóság is jóval összetettebb és organikusabb annál, mintsem hogy azt az emberi kéz a maga teljességében alakítani tudná. Az igazság – mivel meghalad bennünket – kiesik az ember kezéből, míg a hazugságcafatok bemocskolják az akarat görcsös szorítását.

Mégis úgy látszik, a mai magyar közvélemény-kutató cégek és politológusaink eltanulták Churchilltől ezt a világlátást, és csak ezt. Amikor például a júniusi Európa Parlamenti választásokra jósoltak, mélyen alámondtak a valós Jobbik eredménynek. A vezető közvélemény-kutató cégek a küszöbnek számító öt százalékot talán meghaladó eredményt és maximum egy helyet jeleztek előre a Jobbiknak. Aztán ebből lett tizennégy százalék és három Európa Parlamenti hely. Hirtelen mindenki felkapta a fejét, és politológusaink elkezdték magyarázni a bizonyítványukat. „Rejtőzködő jobbikos szavazókról”, az „urnamagányban jobbra döntő zug-fasisztákról” és egyéb bődületes ostobaságokról hallhattunk, mindenről, csak éppen annak a beismeréséről nem, hogy két-három százalékot talán lehet mellélőni, de tízet szakember már nem tévedhet. Ugyanis nem a radikális szavazók „rejtőzködtek”, meg „hallgattak”, hanem ők hamisították meg az eredményeket, hogy ezzel is csökkentsék a Jobbik támogatottsági kedvét és befolyásolják a választást – magyarán mondva csaltak. Ahogy 2002-ben fölé mondással beetették a Fidesz-szavazókat, úgy próbálták meg most alámondással távol tartani a Jobbik szavazóbázisát. Kötődjön bármelyik oldalhoz is az éppen aktuális bél- és politikai jós, a liberális piacgazdaságnak nevezett establishment embere. Politológusaink választásról választásra tévednek, rendre rossz következtetéseket vonnak le az eseményekből, és mégis, immár húsz esztendeje, ugyanazokat az arcokat látjuk a képernyőn, halljuk a rádióban, miközben a könyökünkön jönnek ki párt-érdekű kliséik. Ha egy orvos sorozatosan ilyen rossz diagnózist adna, vajon nem rúgnák ki a munkahelyéről? Dehogynem, csak a mai Magyarországon, a valódi filozófusok és ideológusok hiánya miatt, a politológusok hadát az újságírók is hizlalják, miközben egymást fedezik. Politológusok és tévés műsorvezetők váltak megmondóemberré és politika-csinálóvá, ami véleményem szerint nagyon nagy baj. Egy olyan ország, amely mindig is büszke volt bölcselő-szellemi elitjére, ott, ahol valamikor Pauler Ákosok, Prohászka Ottokárok és Németh Lászlók határozták meg a politika fő irányvonalát, szégyen, hogy ma félművelt, modoros és rendkívül rosszul öltözött „intézményvezetők” és „kutatási igazgatók” nyilatkoznak orrba-szájba jogról, erkölcsről és – lévén polihisztorok is – tulajdonképpen mindenről. Az értelmiség többi része pedig vagy hallgat, vagy hozzánemértéséről és szervilizmusáról számot adva méltatja és kommentálja őket.

Ezek alapján nem is tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek a most vasárnapi választások kapcsán elhangzott megjegyzéseiken. Szerencsére nem hallottuk a megszokott „Magyarország győzött”, „a demokrácia győzött” üres és semmitmondó frázisait, de az elhallgatásból most is bőven jutott. Miközben teleharsogták a Fidesz győzelméről a sajtót, és a hetven-nyolcvan százalékban a Fideszre adott voksok (Józsefváros, Csorna és környéke) konstatálása után örömünnepet ültek, szépen hallgattak a zalalövői polgármesteri választásról, ahol 52 %-os részvétel mellett 29 %-kal kapott ki a Fideszes jelölt. Persze lehet azt mondani, Zalalövő nem Józsefváros, de azért mégiscsak önmérsékletre adhatna okot a kétségbeejtően alacsony részvételi arány. Míg lemszpécskézték az MSZP-t, hasonlóképpen „elfelejtették”, hogy Csornán az első fordulóban pontosan kétszer annyi szavazatot kapott az MSZP-s jelölt, mint a másodikban.

Ahelyett, hogy az extrém alacsony választási hajlandóság okairól beszélnének, kétharmados latolgatásokba merülnek, és már előre meg is nyeretik – a Népszabadsággal az élen – a Fidesszel a 2010-es választásokat. A Fidesz pedig, mivel az időközis győzelmeket jól lehet kommunikálni, már évek óta sulykolja az elszámoltatás ígéretét és a sarkalatos törvények jövőbeni megváltozatását. Csak azt tudnám, hogy tényleg mit és kit akarnak elszámoltatni a kétharmadukkal? Gyurcsányt és Bajnait, vagy Gergényi Pétert is? (Apropó, emlékszünk még rá?) Oszkó Pétertől és Lakos Imrétől pedig elveszik a villájukat és nem csak visszabontatják tíz százalékban? Elszámoltatják az egész elmúlt nyolc évet, vagy csak a „gyanús szerződéseket”? Az elszámoltatás esetleg a Horn-kormány idejére is kiterjed, netalán a rendszerváltás előtti időkre is? Bizony jó lenne tudni, hogy mit jelent az elszámoltatás fogalma, mert ha csak tíz-húsz ügyet akarnak felderíteni, majd hosszadalmas és kétes kimenetelű bírósági procedúra után négy-öt embert börtönbe csukni, akkor inkább el se kezdjék az egészet.

Négy okot tudok felsorolni, ami miatt nem kap a Fidesz kétharmadot a 2010-es választásokon, és ami miatt elmarad az elszámoltatás. Az elsőt maga Pokorni Zoltán fejtette ki, amikor is kijelentette: az elszámoltatás „kétélű fegyver.” Hát igen, bármiféle elszámoltatást a Fidesznek először is saját magával kell kezdeni, mert ők (tőkés- és haveri köreik, érdekeltségeik, családtagjaik, Fidesz közeli vállalkozóik, stb.) is benne voltak, ha nem is olyan mértékben mint a másik oldal, az elmúlt húsz év ügyeskedéseiben. A Fidesz, ha valóban elszámoltatást akar, akkor saját maga alatt is vágja a fát – szuicid politikai formációt azonban még nem látott a világtörténelem. A második ok a Fidesz természetében keresendő. Ez a narancssárga, a magyar szimbólumoktól idegen megjelenésű, világnézetében, személyi összetételében és médiájában liberális és szalonpolgári, magyarkodó és ugyanolyan idétlen módon zsidóskodó párt távol áll az alapvetően még mindig kisgazda szellemiségű magyarságtól. A Fidesz annyira tarka, tulajdonképpen korcs, hogy ugyanolyan helyzetben van, mint a farkas és a bárány keverékéből létrejött „bárkány”, aki csak áll a nyáj közepén és nem tudja, hogy most legeljen vagy egye őket. A harmadik ok, ami miatt a Fidesz soha nem fog kétharmadot kapni az az, hogy egyszerűen még mindig nagyon sokan vannak azok, akik nem szeretik őket. A Fidesznek hiába van egy karizmatikus vezetője, aki mellesleg egy aranyos, vicces fiú, van, akit ez irritál és csak azért is be fog tartani a Fidesznek. A vesztes vezetőket nem igazán szeretik az emberek, Orbán pedig már többször veszített, a konzekvenciákat viszont nem vonta le, és újra próbálkozott. A sokszori próbálkozás kivívhatja az ember csodálatát, ha kisgyerekről van szó, a Fidesz elnöke viszont nem kisgyerek, akit úgyis fölkarolnak altruista felnőttek, ha elesik. A veszteseken a politika általában egy jó nagyot rúg, és még akkor is rúg egyet, ha feltápászkodnak. A negyedik ok nem ennyire érzelmi-pszichológiai jellegű, hanem sokkal inkább a józan belátásra épít. A kétharmados győzelem minduntalan hangoztatásával és a részeredmények sorozatos felmutatásával, a Fidesszel nagyon elszaladt a ló. Ebben a vad vágtában észre sem veszik, hogy egy nagy átverés részei a baloldal irányítása alatt. Most azt hisszük, hogy a Fidesz képtelen elveszíteni a választásokat, sőt, 60-70 százalékokról álmodozunk, holott politikaelméleti tétel, hogy egy profin felépített kampány, pár dörzsölt kampánystratégával az élen akár az utolsó négy-öt napban is képes megfordítani egy választás végkimenetelét. A Fideszben viszont hol látjuk ezt a profi kampánycsapatot, amely képes lenne a baloldal támadásait kivédeni és egy előre kigondolt terv alapján minden eshetőségre felkészülve győzelemre vinni a pártot? Megmondom én: sehol. Tóth Gy. László már 2006-ban Habony Árpád, Rogán Antal és Deutsch – akkor még – -Für Tamás felelősségre vonását követelte, akik a Fidesz fő kampányfigurái voltak. Ezek a „morálisan, politikailag és szakmailag egyaránt megbukott” politikusok azonban még mind a mai napig ott sertepertélnek a Fidesz körül, és nemhogy nem rúgták ki őket, hanem komoly pozíciókat kaptak. Gondoljunk csak bele, ha a választások előtt csak két héttel beindul a baloldal óriási médiagépezete, itt kő kövön nem marad! Hogyan is várhatnánk el az ilyen lejárt szavatosságú politikusoktól a felkészült cselekvési tervet, amikor majd saját maguk és vagyonkájuk átmentésével lesznek elfoglalva?

Valljuk be, az időközi választások tulajdonképpen kudarcok. A magyarság szempontjából elsősorban is pszichológiai kudarcok, melynek elemzésébe itt most nem bocsátkozhatom. Még a 2009-es Európa Parlamenti Választás is kudarc volt, mert az a másfél millió Fideszes szavazó nemhogy a kétharmadra nem lesz elég, de még egy tisztességes országgyűlési választási eredményt sem fog hozni, holott Orbánék szerint az „eredmény egyértelmű” volt, az ország változást akar. Hát, annyian ezek szerint mégsem akartak változást.

A most vasárnapi halovány Fidesz-győzelmek semmi másról nem szólnak, minthogy a választópolgárok magasról tesznek a levitézlett politikai elitre. Valami mást akarnak, másra várnak, talán változásra, de igazából maguk sem tudják pontosan micsodára. A teljes elszámoltatás viszont alaposan felkavarná a magyar politika állóvizét. Az elszámoltatás azonban radikalizmusért kiált, az pedig a Fideszékből hiányzik.