Kereszt-úton, avagy a kereszténység Európa megosztó tényezője
2002-ben a finn származású, de olasz állampolgárságú Soile Lautsi, aki az Ateisták és Agnosztikus Racionalisták Uniójának tagja, azzal a kérelemmel fordult a helyi iskolához, melyben fiai tanultak, hogy gyermekei védelmében távolíttassák el a feszületeket az iskola épületéből.
Az olasz Oktatási Minisztérium mellett később számtalan más társaság is elutasította az asszony panaszát, aki végül a strassburgi Emberi Jogi Bíróságra vitte az ügyet, ahol is tavaly novemberben helyt adtak a panasznak. Az indoklás szerint a falra kihelyezett keresztek „sértik a szülők azon jogát, hogy saját meggyőződésük szerinti nevelést biztosítsanak gyermekeik részére, valamint sértik a gyermekek vallásszabadságát”, ezért a bíróság jogosnak ítélte azok eltávolítását.
A döntés mára az olasz politikai- és közélet középpontjába került, hatalmas vihart kavarva. Silvio Berlusconi kijelentette, hogy Olaszország ragaszkodik a lakosság számára kulturális identitást is jelentő keresztény jelképhez, s ezzel gyakorlatilag azt is mondta, hogy országa nem kívánja betartani a döntést. Időközben a lengyel és a szlovák parlament, valamint a katolikus, de en bloc a kereszténységgel azonosított „Nyugat” harcos védelmezői, illetve a papok szószékről kiáltott demagóg igéit hirdető saulisták is vehemensen elítélte a strasbourgi döntést, mivel szerintük az „ellentétes Európa kulturális örökségével és keresztény történelmével”.
Mármost úgy voltunk vele, hogy reflektálunk eme hírre, de aranytollú munkatársunk Gazdag Pista mindezt már korábban megtette másutt (2009 januárjában), igaz más vonatkozásban, de aktualitása jelen esetre is vonatkozik, így utólag közöljük írását, mintegy sajátunkként.
Gazdag István: A kereszténység Európa megosztó tényezője
A katolikus vallással azonosított „Nyugat” védelmezői vagy a püspökeik univerzalista parancsait követő „hivatalos” katolikusok szerint csak az ókereszténységhez való visszatérés adna valóban „erkölcsi” dimenziót Európának és felelne meg végső soron földrészünk alapvető „sajátosságának”.
Márpedig ez annak a nyilvánvaló ténynek a tagadása, hogy a kereszténység minden formájában egy perverz ideológia, amely felbomlasztja az összes organikus kapcsolatot, a vérségi kötelékeket, a családokat (vö. „Ha fivéred, anyád fia vagy a te fiad, a te lányod, a nő, aki kebleden pihen vagy a tenmagadhoz hasonlóan kedves barát megpróbál eltántorítani, azt mondván neked: Szolgáljunk más isteneket! …, akkor köteles leszel őt elveszejteni: először emeld fel a kezed, hogy megöld, és azután a nép…” [Mózes 5. könyve 13,6-9] ; „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” [Máté 10,34-38] stb.). Minden nép, minden kultúra, amely átveszi a kereszténységet, különböző fokig elleplezi, elfedi, elnyomja, megöli a saját énjét. Éppen ezért a kereszt jegyében nem lehetséges európai ökumené. Ez a középkorban csakis azért volt lehetséges, mert még éltek és többé-kevésbé érintetlenek voltak a kereszténység előtti hagyományos struktúrák. Nem kevésbé igaz, hogy éppen a keresztény fermentum az, amely erodálta, lehengerelte és végül legyalulta őket. Különösen azt követően, hogy ez a dogmáiban – a középkori és barokk katolicizmus korrekciója ellenére – a helyi jellegétől mindig megfosztott („delokalizált”) és a valóságtól mindig elszakított („dezinkarnált”) kereszténység a XVIII. század lélekromboló racionalizmusával, a francia forradalom „sans-culottizmusával” és a kanti individualizmussal egy szekularizált, racionalista és – retorikájában legalábbis – keresztényellenes álarcot öltött magára.
Közismert, hogy kezdetben a kereszténység a gyökértelenek, a kitaszítottak, az elnyomottak vallásaként telepedett meg a Római Birodalomban, majd Constantinus taktikai megtérése után a politikailag konformista, a társadalmi szövettől idegen és a saját népüktől elidegenedett elitek is felismerték hasznát a nép leigázása és kizsákmányolása tekintetében. A parasztság, vagyis a nép hosszú ideig „pogány” maradt. Később az elitek dekrisztianizálódtak és puszta intellektualizmusból antik létformákat vettek át, miközben a nép megőrizte pogány-keresztény szinkretizmusát az oltalmazó isteneivel, a források és az erdők isteneivel, akiket szentekké alakítottak, de változatlan szerepet játszottak a kollektív képzeletben. A protestáns konkurencia fellépése előtt a katolikus egyház nolens volens kénytelen volt együtt élni az európai paraszti alappal, mielőtt folyamatosan megnyomorítja azt, visszatérvén a pogány gyökerekkel és a helyek mágiájával ellenséges kezdeti missziójához.
A jelenlegi kereszténységet tehát a szisztematikus „delokalizálás” perverz stratégiája hordozza. Történelmileg nem nehéz megállapítani, hogy a kereszténység három nagy irányzata, antagonizmusuk miatt, rengeteg háborút és mészárlást okozott. E sorozatos borzalmak emléke fájdalmasan jelen van számos európai régióban, lehetetlenné téve a valódi társadalmi békét. Többnyire, mint manapság Németországban, már nincs közvetlen összecsapás protestánsok és katolikusok között, csupán kölcsönös bizalmatlanság, amely megakadályozza az optimális társadalmi harmónia létrejöttét. Lengyelország tragikus történelme abból ered, hogy a lengyel nép és arisztokrácia hagyta magát besorozni az ellenreformáció játszmájába, annak támadó eszközeivé váltak, elidegenítve minden szomszédjukat: a németeket protestáns, az oroszokat és az ukránokat ortodox, a cseheket poszt-huszita és szekularizált mivoltuk miatt. A szerbek és horvátok közötti vita a Róma és Bizánc közötti régi harc XX. századi áthelyeződése. A belgiumi katolikusok és a laikusok megosztottsága a „koldusok” háborújának és II. Fülöp németalföldi reconquistájának máig élő emléke.
Hogy túllépjünk ezen a családon (az európai családon) belüli megosztottságon, amely mindenekelőtt a kereszténység katasztrofális öröksége, vissza kell térni Európa valódi forrásaihoz, a helyek sajátos vallásosságához, ehhez a többsebességű vallásossághoz, amely korlátozza a konfliktusgerjesztő globális indoktrinációk (iszlám és kereszténység) hatását. A pogány, paraszti, misztikus, panteista hagyományok megannyi pozitív referencia lehet egy autentikus, lenyugtató, egységesítő spiritualitás feltámasztásához és a szellemi szféra kiragadásához a szakrálist sterilizáló (katolicizmus), a moralizáló és bűntudatra ébresztő (protestantizmus) vagy a mozdulatlanságot propagáló (ortodoxia) polipkarú lelki kalodák szorításából. Persze nem áltatjuk magunkat azzal, hogy valaha is végleg kiküszöbölhető lenne a konfliktusok örvénye, az alakulás szövevénye, a változások motorja, lokalizálni és korlátozni viszont lehet őket, ily módon megakadályozva, hogy földrészünk túlságosan nagy részét rántsák bele olyan kataklizmákba, mint amilyen a két harmincéves európai polgárháború (1618-1648 és 1914-1945) volt. Nincs már elég európai ahhoz, hogy feláldozzák magukat hiábavaló és szörnyű háborúkban, különösen nem az utolsó két évezredes történelmüket beárnyékoló, zsigerileg intoleráns egyistenhit feltalálóinak, „Jahve kedvenceinek” az érdekében vívott háborúkban, márpedig ennek egyre nagyobb a kockázata.
Európa autentikus, tehát prekeresztény öröksége hozzájárulhat a steril ellentétek feloldásához, az európaiak egyesítéséhez, kibékítéséhez, a földrész stabilitásához. Ha mindenki felvállalja és védelmezi a gyökereit, ha mindenki önmagában keresi saját személyiségének titkait, ha mindenki megismeri régiójának valódi történelmét, akkor automatikusan felül tud emelkedni az államok és vallások közötti konfliktusokon – új és kibékítő politikai szintézisek elfogadásához. A lengyel katolikus messianizmus fanatizmusa nem provokálta volna ki Lengyelország többszöri felosztását szomszédjai között, ha egy olyan ideológia győzött volna, mint amilyet a Zadruga mozgalom és Jan Stachniuk filozófus ajánlott, aki olyan világot szeretett volna, amelyet a közösségi elv irányít (a „zadruga” szó ószláv törzsi közösséget jelöl), lehetővé téve a lengyel terület etnikumainak békés egymás mellett élését. Stachniuk pogánynak és „etnicista szocialistának” vallotta önmagát, amely álláspont két problémát is megoldott: egyrészt az egyház és a lengyel messianizmus által okozott ellentétek meghaladását, másrészt a nagy kozmopolita pénzügyi körök hatása alól kivont közösségek önellátását.
A vallásfelekezeti és állami stratégiák megosztják az embereket, a közösségi és holista stratégiák feloldják a fölösleges ellentéteket. Mivel Európa sorsát a korhadt szerkezetű és korlátaikat unos-untalan demonstráló nemzetállamok már nem képesek kormányozni, előbb-utóbb – már csak a globális kihívások miatt is – meg kell barátkozni egy, a különbözőségeiben is egységes európai Nagy Tér létrehozásának gondolatával, amelyhez Stachniuk dekrisztianizált és etnicista szocializmusa is hozzájárulhat mint univerzális és megóvó, nem pedig univerzalista és legyaluló modell.