Jónás Levente: Ki tud újat mondani a XXI. században? (II. rész)

A XX. század egésze tehát az újdonságok térhódításának sikertörténete volt, ám egyben a legnagyobb árat, áldozatot követelő időszak egyénnek és közösségnek is. Nem kétséges, hogy a történelem előrehaladásával az emberiség rövid- és hosszú távú céljai mind jobban körvonalazódtak: az emberiség egyfelől technikai és tudományos eredményeit felhasználva igyekezett megteremteni a jóléti államot, másfelől a történelem szellemi – ideológiai (vallási) tanulságai mentén az ideális társadalmi formát. Napjainkra – hazánkban is – a szociális piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia hivatott ezek országhatárokon is átívelő biztosítéka, letéteményese lenni.

A „Ki tud újat mondani?” mind égetőbb kérdéssé válik. A fejlődés fenntartásának követelménye – az anyagi gyarapodás és szellemi–kulturális terjeszkedés (értsd: a művelődés és oktatás területén is!) – a mindenkori vezetés állandó kihívásává vált napjainkra. A vezetők, igyekezvén fenntartani a rendet, a békét, és a nyugalmat a modern tömegtársadalmakban, új életformát, új életstílust hirdettek meg, abszolútumként határozva meg a fogyasztói társadalmat és legfőképp az ezeket felépítő új, ideális egyént. De milyen ez az új, korszerű fogyasztó embertípus, amit példaként nyíltan állítanak elénk a globalizmus tapasztalatai? Hiszen elviekben valóban a globalizmus kínálja eddig a legkecsegtetőbb világképet, “az új világot”: a kényelmes, gazdag, jól fejlett (városi) életteret, ill. a jól szervezett, biztonságos környezetet vagy éppen a hosszú, boldog, fájdalommentes életet… Valóban erre utalnak a jelek?

Mi is a ma minket körülvevő valóság igazi mérlege? Milyen a fogyasztói társadalom és milyen ember a fogyasztó?

Ez az ember a közösségét nem érzi, illetve benne élve pusztán csak érzékeli azt. Nincsenek ambíciói a társadalmiság és a politika irányában, ő szerezni vágyik, ő az érdektelen és közömbös fogyasztó. Életét a pénz mentén racionalizálja, minél jobban és kiszámítottabban akarva azt leélni. (Ennek meglehetősen ellentmond a hitelfelvételek általánosan elterjedt, felelőtlen gyakorlata.) A pénz szerzésére való törekvés a pénzen megszerezhető javak természetén is tetten érhető: minél látványosabb, minél újabb javakat sikerül szerezni, annál korszerűbb valaki. Az individuum rákos burjánzásának korát, a harsányan hivalkodó extrémizmusok korát éljük. Hovatovább az emberi kapcsolatok alakulásában, az emberek egymás közti viszonyában is egy sajátos jelenség válik uralkodóvá: a racionális fogyasztó még emberi kapcsolataiban is csak annyit ad a másiknak, amennyit visszakap, ill. kapni remél (ezt én „mérleg-lelkületnek” nevezem). De mit is lehetne várni egy olyan közösségtől, amelynek tagjait nem közös eszme, hit vagy szellemi örökség tartja össze,hanem pusztán az, hogy egy dolgot vásárolnak meg?

Milyen közösség az, ami a szerzés ilyetén versenyére épül? Alkothat e az újdonságokért való egyre fokozottabb türelmetlenség valódi értékmentő- és teremtő közösséget? Egy hazafi jóhiszemű aggályai ezek… Isten őrizzen azonban, hogy a hazafiságot vagy a patriotizmust kisajátítsam, így inkább csak annyit írok: egy jóhiszemű magyar aggályai ezek.

Nem irigylem a mai kormányokat, de nem is sajnálom. Végül is, mi másról beszélhetnének, mint sikerről, eredményről. Ígéretek szólnak az új lehetőségekről, beszámolók hangzanak el az új eredményekről, ráadásul kormányaink ki is sajátítják azokat – mintha nem is a magyar társadalom eredményei lennének. Miként a politikacsinálók saját nagyszerűségüknek tekintik adóforintjaink újraelosztását is. A kommunikáció egyre újszerűbb formájú, ám a régi, kötelezően letudott tartalmakkal unos-untalan elismételt, dömpingszerű menetelése ez.

Ki tud újat mondani a XXI. században? Vezetőink nem tudnak, tudósaink új szavát pedig elnyomja a fogyasztás pénztárgépekre írt, egyhangú bip-bip szimfóniája. Gondolkodóink ma hazánkban leginkább egymást igyekeznek túlkiabálni, fiataljaink pedig már nem is gondolkodnak – nem hagyja őket a gépiesedés kis kerek tabblettákba zárt decibel – örömvilága…

Én nem akarnék mindenáron újat mondani. Én inkább újra feltennék néhány régi kérdést: (Akár a keresztény, konzervatív értékelvűség akár a történelmi mérlegelés nyomán, akár a humanista gondolkodás és társadalmi felelősség okán.) Miért adózunk külföldi hatalmaknak a mai napig erőnkön felül folyamatosan még mindig? Miért fizetünk immár fél évezrede, folyamatosan embereinkkel, országunkkal, javainkkal? A puszta létünkért? Régen a békéért, aztán a szabadságért, majd az egyenlőségért? A jelképes határkővé vált mohácsi csatavesztés óta számunkra a múlt mérlege ma: vesztettünk, lemaradtunk, hiába a sok tapasztalat, hiába lettünk egy-egy időre igaz útmutatók e sajátosan kavalkádos térségben. A magyar nemzeti értékközpontú államiság szabadság-korszakaiban hiába próbált adni biztonságot és jövőképet multikulturális közösségének. Külső és belső vis maiorok terelték a magyarok országlását, sokszor a “Két rossz közül melyik a kevésbé rossz…?” válaszútjára.

A magyarság útkeresése és a magyar államiság vitathatatlanul egy magyar sorsközösséggé formálta az itt élőket. E magyar egységet sok származási komponensével, sokrétű hagyományával alkotó társadalom mára jobban szétzilálódott, mint valaha. Jogos tehát a kérdés: valóban tanultunk-e hibáinkból itt, valóban tenni akarunk boldogulásunkért, vagy újfent beérjük a „majd csak lesz valahogy…” – hozzáállással?

Önként adódik a kérdés: mely Isten segített bennünket, hogy több évszázados harcos-megszállt történelmünk ellenére nemhogy elenyésztünk volna, hanem sikeresen fennmaradtunk, túléltünk, sőt nyelvi-kulturális szerepünk is megőrződött a Kárpát – medencében? Megélve az ezredfordulót, elmondhatjuk, hogy végre béke van. De milyen áron?

A magyarságnak (ha úgy tetszik: a Kárpát – medence mára szétszórt sosrsközösségében élő nemzetének) soha nem látott kihívásokkal kell szembenéznie. Új kihívásokra kell válaszolnunk a világ folyamának zavaros és előre nem látható sodrásában. Ennek sikerességére történelmünk, és megmaradásunk lehet a garancia, amely kecsegtető reménnyel bíztat minket: arra, hogy mi, hétköznapi hazafiakként is képesek leszünk régi válaszainkkal megfelelni, eme új, létbizonytalan, újracsomagolt világban.