Jónás Levente: Ki tud újat mondani a XXI. században? (I. rész)

A címben foglalt kérdés éppúgy lehet jogos felhívás, sőt kihívás számunkra, mint amennyire lehet egy sokat tanult ember cinikus kifakadása is. Felhívás, hiszen ha jobban belegondolunk, az emberiség alkotóereje manapság mintha egyre inkább és egyre egyértelműbben e fő kérdés köré látszana szerveződni: Ki tud újat?

Mert kell az újítás, újra és újra, új dolgok kellenek mindenhol körülöttünk: az újdonságok mai eszelős cikázását modernizmusnak is nevezik. Mindenben az újdonságok varázslatos, modern káprázatait éljük meg: újat kell mutatni, újat kell mondani, mert a régi dolgok kora lejárt. És új dolgokban nincs is hiány! Bárhova is nézünk manapság, csupa új dolog vesz körül minket: új ételek, új italok, új színek és illatok, új divatok, új játékok, új emberek és új gondolkodások, új álmok egész áradata vesz minket körül. Manapság mintha minden megújulni látszana. Valóban. “Egy új világ van épülőben” – ezt visszhangozza, sulykolja körülöttünk az új világ fogyasztói akusztikája.

Politikusaink sem kivételek: ők is újabb és újabb külsővel, színekkel, formákkal állnak elő, és ha kell, kész megújulni a belső is, az eszmei tartalom… (tán nem is feltétlenül szükséges említeni, de példa gyanánt ide idézhetünk jó néhány magyar képviselőt, aki pártot, eszmét úgy vált, mint a magunkfajták zoknit). Ám egy biztos nem változik: nap, mint nap hallanunk kell önnön pozőrségükben elmerült vezetőink akciós szlogenözönét, ami között egyszersmind nem győzik dicsérni korunk „globális áttöréseit” és „technikai vívmányait”. Most már akár minden nap végigvárhatunk egy nagyszerűnek és biztatónak kigondolt, ám mégis mesterkélt pátoszú, tartalmatlan, mondjuk elnöki beszédeket a szép jövőről, fejlődésről, változásról. Az újdonságokról és azok áldásairól papolnak nekünk, az új szabadságról és arról a lelkesedésről, amit éreznünk kellene. De mi mégsem érezzük: szomorú valóság, hogy vezérlőink újat, lelkesítőt már nem tudnak mondani: oly nagy zsúfoltság vesz minket körül, hogy az már ürességbe csap át. Ki tud hát valóban újat mondani a XXI. században?

Különösen nekünk, huszadik századot is megélt magyaroknak! Talán észre sem vesszük, de jelenünket mindennél jobban terheli ellentmondásos múltunk, amely egy kicsit olyan, mintha nem hagyták volna rendesen leélni, befejezni és lezárni. Sűrű, véres és zavaros volt a mi huszadik századunk, amely forgataga Magyarországot sem kímélte. E kis ország is megszenvedte az ész nélkül való újításokat: gyilkos erejű, vagy egyedüli, világuralomra törő totális reformizmusokat, a nagyobb és erősebb államok erőszakát nyögte az ország is és a világ. Gondoljunk bele! Mi is, Trianon utáni magyarok is csak győztünk tömegként rohanni a forradalmak, skandált-kiabált szabadságeszmények és „plakátmagányban ázó” (Pilinszky) szociál-klisék után. Hol innen, hol onnan jött egy újító törekvés, az egyik rendszer váltotta a másikat, mindig egy új, egy ellenzéki, “reform”-eszmére vagy ideára hivatkozva. Gyors, agresszív csapásváltások zilálták a társadalmat időről-időre az újítás és haladás nemes céljaira hivatkozva, miközben eleddig az egyedüli eredmény az elődrendszerek felszámolásában, a gyilkos bosszúvágy kiélésében mutatkozott.

A huszadik század ideológiai hullámok kora. Bár a tudomány és a technika évszázadának nevezik, szerintem e kettő puszta eszköz volt csupán az ideákat világszinten megvalósítani kívánó ember számára. A cél érdekében mindig egy új eszmekör, új magatartás és gondolkodásmód mobilizálódott a társadalom, a család és az egyén szintjén is. Ez a mobilizálódás páratlan eredményekhez vezetett. A huszadik századi magyar és egyetemes történelem ma is tapasztalható jellemzője, hogy egy generáción belül akár többször is paradigmaváltás ment végbe. Figyeljük csak meg az egymást váltó forradalmak, diktatúrák és háborúk anatómiáját! Az aktuális fennálló rendet megdönti egy új rend, nem egyszerűen felváltva, meghaladva azt, hanem egyszersmind az elődre irányuló megsemmisítő szándékkal. A huszadik századi magyar társadalmi-nemzeti rendezési kísérletek is rendre a múlt tagadásából próbáltak építkezni. De kitörölhető-e életünk egy korábbi szakasza? Lehet-e és kell-e mindent mindenáron újítani? Igaz lehet-e a szabadságfelfogások liberális tézise, miszerint a múlt lezárható, s jelenünk, életünk inkább jövőnk kezdete, semmint a múltunk folytatása?

Az öregek megtagadni kénytelenek fiatalkori önmagukat: sajátos példa erre manapság annak az egyszeri, sokat megélt idősnek a sorsa, akit egy cselekedetéért kétszer már bebörtönöztek és megkínoztak; háromszor ugyanakkor ki is tüntettek és megjutalmaztak, kedvező politikai széljárás esetén pedig esélyes lehet, hogy egy utcatáblán emlékeznek majd meg róla. Ez lenne a fejlődés?

A rendszerek gyors bukásai nyomán századunkban egyre nőtt a hatalom által bűnösnek bélyegzettek száma. Gyanú és félelem kezdte átitatni jóhiszemű napjainkat: miközben nőtt a folytonos csalódás érzete, maga a társadalom is egyre szélsőségesebb, embertelenebb keretek között működött és sok helyütt működik ma is (lásd: diktatúrák és vallási alapú fanatizmusok a világban a mai napig). Az új rendszerek, új célok pedig mindig testet öltöttek a társadalom gondolkodásmódjában. Nem is csoda, hiszen ma már a szervezési-technikai fejlődés nyomán a fennálló rend határozhat meg mindent környezetünkben. Most első ízben, ebben a században valóban mindannyian a bőrünkön éreztük-érezzük, a mindennapjainkban tapasztalhattuk és tapasztaljuk rendszerek globálissá duzzadását és kizárólagossá válását, világnézetek hódító harcait: de e huszadik század csak félig válhatott múltunkká: ma is bennünk, körülöttünk él. A sok újdonság közepette pedig még mindig itt vannak régi dolgaink.

A XX. század soha nem látott mértékű és méretű újítások sorozatát hozta, az ember technikai és anyagi fejlődésének betetőződéseként. Talán a civilizáció diadalának is nevezhetnénk ma felmutatható eredményeinket: legalábbis, két világháborúhoz képest – mérten mindenképp. A demokratikus jóléti állam eszményét, mint megteremtendő közös célt végső soron a pusztításokat túlélők háborúundora, sikító béke- és biztonságvágya táplálta. Teljesen érthető, hogy annyi számba vehetetlen, értelmetlennek tartott halál után az ember a béke érdekében bármit megtett. S mivel a régi ideálok és eszközök háborúkhoz vezettek, az ember tudtán kívül megalkudott önnön magával. Mert életet akart, bármi áron. Tudatosan-e vagy sem, a felélesztett életvágy embere hirtelen félredobta több ezer éves eredményeit: feledve eszméit, vallását, a nemes küzdelembe vetett hitét. Mivel semminél nem irtózott jobban mint egy újabb nagy háborútól, a hagyományos vagy az egész emberiséget fenyegető új, titkos fegyverekkel, még arról is megfeledkezett, hogy a nagy háborúk kora saját korának, jelenének hozadékai voltak. Míg valójában a közösségek sok generációs történelmi léte és azok tradicionális értékei mégis inkább a békés, nyugodt életet biztosították – egyre kevésbé közösségeket fenyegető háborúkkal, addig ezredfordulós veszélyektől rettegő egyén inkább a nyugtalanság és zaklatott hajszoltság árán, de új utakat keresett – és ezek új tragédiákhoz vezettek-vezetnek. Világszintű kihívással kellett-kell ugyanis szembenézni a civilizációnak: az önpusztítás fenyegető lehetősége árnyékában fejlődni tovább, vagy egy újabb globális kataklizmát elszenvedni. A nyugati világ új válasza pedig ez lett: „Kereskedj, ne háborúzz”. Ennek eredményeképpen így mára egy olyan globális méretű fogyasztói „gyorstársadalom” jött létre, amely világszinten hirdette meg a szerzés egyetemes szabad versenyét. Más szóval: az újítások, újdonságok és új dolgok ipari hajszolását a fogyasztó tömegeknek.

A mai fogyasztói társadalom, és annak már-már fullasztó tempójú “non-stop” rohanó lelkülete talán egy nem várt mellékhatás? Vajon ugyanaz a tenni akaró vágy lángol bennünk, és formálja világunk, amely immár ezred évek óta hajtja az emberiséget? Vagy inkább a sprinter futó lehetetlen vállalása egy hosszú távú szakasz hegynek fölfelé való végigrohanására? E kérdésekre azonban még nem tudjuk a választ, tán az elkövetkező korok gondolkodói lesznek képesek válaszolni, minden bizonnyal új formában, ám biztosan a régi igazságok mentén.