Jobboldalinak lenni

Jobboldal és a baloldal olyan megjelölések, amelyek egy már válságban levő politikai társadalomra utalnak. Ezek a megjelölések – legalábbis ha jelenlegi értelmükben tekintjük őket – a tradicionális rendszerekben nem léteztek; ezekben lehetett ellenzék, azonban nem forradalmi – vagyis a rendszert kétségbe vonó -, hanem lojális és – bizonyos módon – funkcionális ellenzék, így volt ez Angliában, ahol beszélni lehetett His Majesty’s most loyal opposition-ról, vagyis “Őfelsége leglojálisabb ellenzékéről”. A dolgok a legújabb idők felforgató mozgalmainak megjelenése után változtak meg, és azt is tudjuk, hogy kezdetben a jobboldalt és a baloldalt a szembenálló pártok parlamentben elfoglalt helye alapján határozták meg.

A különböző síkokon a jobboldalnak különböző jelentései vannak. Van egy kapitalista alapú közgazdasági jobboldal, amelynek megvan a maga legitimációja, ha nem hágja át a törvényt, és ha a szocializmus és a kommunizmus antitézise.

Ami a politikai jobboldalt illeti, ez teljes jelentőségét szigorúan véve akkor nyeri el, ha egy organikus államban monarchia van: ahogyan ez főként Közép-Európában és részben a konzervatív Angliában is volt.

De el is tekinthetünk az intézményi előfeltételektől, és beszélhetünk a jobboldalról mint spirituális orientációról és világnézetről. Akkor jobboldalinak lenni azt jelenti, hogy -azon túl, hogy szembe állunk a demokráciával és minden “szociális” mitológiával – a tradíció értékeit – a spirituális, arisztokratikus és harcos értékeket – védjük. (Másodlagosan egy olyan szigorú katonai tradícióra való utalással is, mint amilyen például a poroszoknál volt.) Azt is jelenti továbbá, hogy az intellektualizmus és a »művelt ember« polgári fétise iránt bizonyos megvetést érzünk. (Egy ősi piemonti család egyik képviselője paradox módon ezt mondta: “Világunkat két osztályra bontom: a nemességre és a diplomásokra”; Ernst Jünger pedig ezt alátámasztva értékelte az “egészséges írástudatlanság” ellenmérgét.)

Jobboldalinak lenni azt is jelenti, hogy megőrzőnek lenni, azonban nem statikus értelemben. A kézenfekvő előfeltevés az, hogy a létezők között van valami, ami méltó a megőrzésre. Ha azonban azt vizsgáljuk, ami az egyesítés utáni Olaszország közvetlen múltja volt, ez egy nehéz problémával szembesít bennünket. Nem kétséges, hogy a tizenkilencedik század Olaszországa nem hagyott ránk olyan örökséget, amely megóvandó magasabb érték volna: amely alkalmas volna arra, hogy alapul szolgáljon. Ha messzebbre megyünk is vissza, az olasz történelemben csak szórványosan találkozunk jobboldali szituációkkal: hiányzott az az egységes formáló erő, amely más nemzeteknél létezett, és amelyet egykor egy arisztokrata oligarchia monarchista tradíciói tettek szilárddá.

Akárhogyan is van, amikor kijelentjük, hogy a jobboldalt nem szabad egy statikus konzervativizmusnak jellemeznie, azt akarjuk mondani, hogy ugyan szilárd talajként létezniük kell bizonyos alapértékeknek vagy alapeszméknek, de ezeket az idők folyamán különböző adekvát megfogalmazásokkal kell kifejeznünk, hogy ne engedjük magunkat kiütni a nyeregből: hogy visszavegyük, ellenőrizzük és bekebelezzük mindazt, ami a helyzet megváltozásával megnyilvánul. A jobboldali ember ebben az egyetlen értelemben foghatja fel a “haladást”. A haladás nem a puszta előremozgás, ahogyan azt – főként a baloldaliak -nagyon gyakran felfogják. Ebben az összefüggésben Ber-nanos joggal beszélhetett egy “előre való menekülésről” (ou foyez-vous en avant, imbéciles? [hova menekültök előre, hülyék?]). A “haladás” minden jobboldali állásponttól idegen agyrém. Azért is az, mert a történelem menetének spirituális értékeket tekintetbe vevő – nem pedig a materiális értékeket, a technikai sikereket stb. – általános vizsgálata során, a jobboldali ember hanyatlást, nem pedig haladást és valódi felemelkedést vesz észre. A jelenkori társadalom fejleményei ezt a meggyőződést csak megerősíthetik.

A jobboldali álláspontok szükségképpen “társadalmiság-ellenesek”, antiplebejusok és arisztokratikusak. Ezért pozitív vonásai a jól strukturált, organikus, hierarchikus, tekintély elv által irányított állam eszményében öltenek testet. Ebben az utóbbi vonatkozásban azonban nehézségek merülnek fel, hogy ez a princípium honnan veszi az alapját és krizmáját. Nyilvánvaló, hogy ez nem jöhet alulról, a demos-tól, amelyben – a tegnapi és a mai mazzinisták szíves engedelmével – egyáltalán nem a vox Dei (Isten szava) fejeződik ki: hanem ha egyáltalán valami, akkor annak pontosan az ellenkezője. És a diktatórikus és “bonapartista” megoldásokat is ki kell zárnunk, amelyek csak átmenetileg, szükséghelyzetekben, esetlegesen és konjunkturálisán érhetnek valamit.

Ismét azt látjuk, hogy a dinasztikus folytonosságra kényszerülünk hivatkozni – feltéve hogy a monarchikus rezsim legalábbis az, amit “tekintélyelvű alkotmányosságnak” neveznek, vagyis nem pusztán reprezentatív, hanem aktív és szabályozó hatalom. Az ilyen monarchikus rendszer annak a “decizionizmusnak (döntésiségnek)” a síkján van, amelyre már De Maistre és Donoso Cortés utalt, amikor azokról a döntésekről beszéltek, amelyek a legmagasabb fórumon történnek – a teljes felelősséggel együtt, amely ehhez kapcsolódik, és amelyet személyesen kell vállalni, amikor közvetlen beavatkozás válik szükségessé, mert a létező szabályozás válságba jutott és új erőkre van szükség a politika színpadán.

Azonban megismételjük, hogy a “statikus konzervativizmus” elutasítása nem érinti a princípiumok síkját. A jobboldali ember számára mindig a princípiumok jelentik a biztos alapot, a változással és az esetlegességgel szemben a szilárd talajt, és itt az “ellenforradalom” megfelelő jelszó lehet. Ha akarjuk, hivatkozhatunk a csak látszólag paradox “megőrző forradalom” kifejezésre is. Ez figyelembe veszi mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek a tényleges negatív helyzet megszüntetésére törekszenek, és amelyek szükségek, hogy restauráljuk mindazt, hogy adekvát módon visszatérjünk mindahhoz, aminek benső érteke van, és ami nem lehet vita tárgya. Valójában azt mondhatjuk, hogy a válság és a felfordulás körülményei között semminek sem lehet olyan forradalmi jellege, mint ha visszatérünk ezekhez az értékekhez. Egy ókori mondás szerint usu vetera novant (a használat újítja meg a régi dolgokat), és ez ugyanezt az összefüggést hozza napvilágra: azt a megújulást, amelyet a “régihez” – vagyis a változhatatlan tradicionális örökséghez -való visszatérés valósíthat meg.

Úgy véljük, hogy ezzel a jobboldali ember álláspontját elégséges módon tisztáztuk.

Julius Evola
(Ford.: Zólyomi Gusztáv)