Határ Győző: Nemzettudat/nemzettudatlanság

T. S. Eliot írja az EAST COOKER-ben, “Human kind / Cannot bear very much reality”. Ami gyöngéd célzás arra, hogy amíg a többi főemlős, le a mezei peléig, az armadillóig és a kacsacsőrű emlősig a valóságban és a valóságnak él, az ember gyermeke nemigen bírja és viseli el a valóságot, legalábbis nem az egészet és inkább apró adagokban csipegeti. Ízesíti-édesíti, kicseréli, meghamisítja. Vágyai, szükségletei – tudata, (hamistudata és a napipolitikai hamiskodások) kívánalmai szerint. Semmi kedve, hogy szembenézzen a valóval, a valóság fizikai viszonyszámai szerint s úgy, ahogyan a teljesebb valóságérzékkel megáldott nációk a színvalóságot értelmezik.

Ennek egyik legkirívóbb példája a magyarság. Mentalitásában ilyen a mai átlagos magyar – már amilyen hamisan látja önmagát, és amilyen hamisan lát másokat. Vegyünk sorra néhány példát.

1. A magyar, ha keresztény. Semmi köze a kereszténységhez, általában pontosan azt se tudja, mi fán terem, jóllehet annak érzi/vallja magát. Nemcsak hogy nem forgatja a Bibliát, de nincs neki, elhányta, alig-alig találkozott vele. Ma már úgy “sevallású”, hogy nem foglalkoztatja. Templomba nem jár, a Miatyánkba belesül, az Üdvözlégyet csak hírből ismeri. Az ilyen magyarnak a minősítő ingrediense, meghatározó ismérve nem az, hogy “keresztény”, hanem az, hogy “antiszemita”. Egy kétezer éwel ezelőtt élt, arameus anyanyelvű, a szakrális ó-hébert eltanultan beszélő, nagyon is ortodox zsidó falusi prédikátort tekinti “istenének”. Ebben a megfacsart “Jézus Krisztusban” (akit Tarsusi Pál facsart meg, ill. alkalmazott a “megváltóságra”, lévén a kereszténység néven ismert valláskonglomerátum is mindenestül Szent Pál kitalációja:) benne látja “isten fiát”, és egyúttal: Krisztus Királyt Aki Eljövendő – bár őeljövendősége harmadszor mulasztja el a végszót s ezzel elrontja a show-t. Neki ez a zsidó-ájtat-legényke kéne legyen az “istenség, aki egylényegű az Atyával”, stb., stb., bla-bla-bla. Ismétlem, a magyarnak, aki keresztény, nem az az ismérve, hogy “keresztény”, hanem – parlagi alpárian szólva – csak az, hogy “antiszemita”. (Mindenkor tisztelet a kivételnek.)

2. A magyar, ha zsidó. Borotvaéles eszű, de ha azt hallja, hogy “holokauszt” – megkukul. Egyfelől nem foglalkoztatja és nem is tudja, vagy ha tudná sem fogadná el, hogy a világtörténelem nem egy, hanem ezer holokausztból áll. Fajtánk ősködébe vesző előidőkben a holokauszt, az elfoglalandó földrajzi egység őslakosságának, mint “ellenségnek” a leölése, de úgy, hogy írmagja se maradjon, nem a kivétel volt, hanem a szabály.

Ha valamelyest igaz, hogy Rákosi Mátyás volt a Nagy Sztálin legjobb tanítványa, legalább annyira igaz, hogy Hitler – Mózes legjobb tanítványa. A hixoszok egyiptomi vérfürdői, a heftaliták kínai népirtásai, Dzsingisz Kán ötmilliós koponyagúlái, lemészárolt örmények, tengerbe zavart görögök dolgán nem lehet segíteni: volt, ami volt, úgy, ahogy volt. Örökérvényű isteni kinyilatkoztatás, hogy az ellenséget irtani kell, minden öszvérével/marhájával/tevéjével, kecskéjével, lábasjószágával egyetemben. Majd minden “honfoglalás” népirtással jár, az ún. “Ígéret Földjének” őslakosságát sohasem kérdezik meg: Földjének “elígérgetésébe”, hazájának feladásába beleegyezik-e, leölését/ elkergetését helyesli-e, mely esetben tovább tengődhet azon az áron, hogy mint földönfutó hazátlan bitang, könyöröghet más, idegen mannát egy más, idegen istenségtől, amely felvállalja sorsát. Hogy a holokauszt mint “Végső Megoldás”, gyalázatos, elszörnyesztő és megengedhetetlen, ezt nem vitatja senki. De megtörtént, jó félévszázaddal ezelőtt, és még azoknak is, akik csak felmenőiken keresztül hozzáverődtek, de kivált akik keresztülmentek rajta, életreszóló, eszméletbe- hangoló/tudatmeghatározó élmény, amely körbezáruló Kínai Fallal veszi körül eszmevilágukat. Akármikor, akármire, akármit gondolnak, a gondolat ütemelőzője: a holokauszt.

Mentalitásukból körünkben egy új pszeudo-arisztokrácia született – a holokauszt zárt arisztokráciája, külön “világhálóval”, integrált áramkörrel, külön ösztön-összeköttetéssel. Az övéknek semmi köze a többi kilencszázkilencvenkilenc holokauszthoz, ahány csak volt, az övéké a szuperholokauszt, és ők, ősiségi jogon – szuperarisztokrácia. A meakulpázás, a kártérítés kijár nekik az idők végezetéig. (Mindenkor tisztelet a kivételnek.)
Amilyen borotvaéles eszűek, mihelyt gondolataik a holokauszton gurulatot kapnak, azon nyomban megbutulnak. Szerzett “előjogaiknál” fogva többé a fair play rájuk nem vonatkozik: “nem veszik észre magukat”. Így történhetett, hogy “kitörő örömmel” fogadták egy holokauszt-szakértő magyar író Nobel-díját. Mondjuk úgy: “nagy általánosságban”. De kik tartoznak ebbe a “nagy általánosságba”? A nemzet “színe-virága”? No persze-hogy persze: az is bolond, aki ki akar maradni a játékból: már mint a nemzettudat/nemzettudatlanság játékából; tudatunk meghamisításából, a hamistudat felépítéséből. Az író okos, értelmes, művelt ember, de polihisztornak nem mondható. Latinul/görögül nem tud, franciául/angolul nem tud (párizsi estjén, ahol szavait fordították, ragaszkodott ahhoz, hogy ne magyarul, hanem németül szóljon; s a “bochok” nyelvéért nemigen rajongó franciák körében ennél nagyobb baklövést elkövetni nem lehet). Ötödik éve Berlinben él, elnémetesedett, a német irodalmi intézményrendszer kegyeltje s Nobel-díjával is a németek irodalmi “lemezlovasa”. Hetvenharmadik évében jár, ám ehhez képest “életműve” mondvacsinált és sovány; lényegében a derékhadak legszélén halagdogáló műkedvelő és mint “író”, ódivatú egzisztencialista (1). Szerepe a magyar irodalomban az, amit angolul úgy hívnak, hogy a walk-on part: statisztaszerep.

Így hát a magyarságnak is van már irodalmár Nobel-díjasa, jóllehet ez a randomizálva választott Kiválasztott irodalmunk margináliáin egy statiszta szerepét játssza csupán.

Magyarságtudatunk tudatlansága megint, kötelezőleg, egy tipikus kompországi kevercsmaszattal szaporodott.

3. Hogy megint csak ott folytassuk kompország kevercses maszat-foltjainál. Illyés Gyula emléke már kezdett jótékonyan elhalványulni – elaludni. Ideje volt már; jót tett volna neki is, kompországnak is. De most, 14 évvel a hatalomváltás után, mesterségesen előzavarják sírjából, mint a hullatáncoltató bennszülöttek a zombit. Amiben elől járnak azok, akik irodalmi létüket az ő szekérsaroglyájához kötötték; egykori kengyelfutói, akik az “Átkosban” vagy meggyőződésből, vagy opportunizmusból, egy követ fújtak vele. Akik nolens-volens irodalmi tőkéjüket “Illyés-papírokba” fektették és nem volna ínyükre, ha részvényeik elértéktelenednének. Olyanok, akiknek az “Illyés-pátrimónium” az uradalmuk s nem szeretnék, ha latifundiumuk “masszívuma” elolvadna a lábuk alatt.

Persze mindezt megfacsarva, a bűvész szemfényvesztő fogásával. A sírjából előzavart zombinak semmi köze az eredetihez: a feltámasztás – hazug látszat.
“Feltámasztanak” egy olyan “Illyést-a-Magasban”, amilyen az igazi, az eredeti Illyés sehol soha nem volt. Megteremtenek maguknak egy olyan Írófejedelmet, akinek rókagalléros, hölgymenyétbéléses, paszománygombolású díszmagyarjából Illyés Gyula rég kihullott. Márai SáncLor undorodott tőle, megvetése nem ismert határt. Naplóiban lefesti nemegyszer: “Sunyi paraszt ( … ) mindegyre hős szeretne lenni, aztán megijed és bebújik a betegségei vagy a felesége szoknyája mögé ( …)”. Egy helyütt “szájhősnek” csúfolja, szemére hányja “az elvtelen megalkuvást, a hatalommal való lepaktálást, a fölösleges és káros politikai szerepvállalást”, nehezményezi az Illyésre szerinte oly jellemző, “hunyászkodással párosuló, gátlástalan önérvényesítést”, és így tovább. Ismételten “sunyi, puha és gyáva jellemnek” bélyegzi, s szó szerint írja róla, hogy “így is a legszomorúbb emberi jelenségek egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam (…) Ez a tehetséges paraszt nem bír hiúságával, a nemzet őrangyalának érzi magát, a haza szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse (…) Szomorú kép: egy költő, aki tallózó bandavezérek nevével ékesíti fel verseit”. Másutt a san-diegoi Remete Illyés “seggnyaló lihegését” büdösli. Az ötvenes évektől Illyés csak olyannak tűnik Márai szemében, mint aki a stallumért, tuszkulánumért, érdemrendekért minden aljasságra képes (…) aki – alany és állítmány helyett – a ‘nép’-ben, a “nemzet” -ben gondolkozva, asztmatikus köntörfalazással, törzsökös anyanyelven hazudik. Márai utálja Illyést a költőt is, és kipécézi Illyés ‘bökverseit a Csillag című kommunista irodalmi folyóiratban’. Számára Illyés ‘a meghasonlott, világfájdalmas, öreg költőt játssza. A versek rosszak, hazugok, konganak, egyetlen szava nem vet szikrát’. Illyés lírája az ő fülében ‘süket és fahangú’”. (2)

Márai negatív Illyés-portréja az egyik véglet. A másik véglet a pozitív: hogy ha nem is éppenséggel egy árpádházi király reinkarnációja – Illyés volt a nekünk adott Tiborc. Igaz, hogy Tiborc – de hercegi rangban. Feláldozta magát nemzetéért/a nemzet oltárán; égőáldozat gyanánt, a saját maga által, maga alá gyújtott tűzben – és így tovább. Példaember, lángoszlop – van, aki így értékeli Illyés félévszázados lavírozását. Rákosi Mátyás udvarlására járulását az elején és vacsoráit Aczél Györggyel a végén. Mint aki tiborci pózban ugyan, de hercegi rangban, a rendszer trónállója/trónhullnoka, és mindenestül az uralom része/hajtóműve/haszonélvezője/fogaskereke – ezért kapja a hatalomtól a pátenst arra, hogy fénykoszorúzta örök-ellenzékiségben ragyogjon. Tárcanélküli ugyan, de “a mi hőn szeretett Ellenzékieskedő Korifeusunk” szerepében örökelőtérben mint az uralom liberalitásának igazolása és mint dombormű-dekoráció nélkülözhetetlen. ‘
Hol az igazság? Alighanem a kettő között valahol. De még így is, a kettő között is – igencsak gyászos igazság, szégyenletes igazság. A korból és a szerepből, ahová belepottyantotta a gólya, nem szabadulhatott; ne irigyeljük a modus vivendit, amit kiharcolt magának (sem azt, hogy ez a modus vivendi olyan átlátszóan kétértelműre sikeredett); amúgy is, 13 év még nem a megszépítő messzeség.

A legjobb úton volt, hogy elnyelje természetes kibutulásunk a történelemből: hogy elfelejtsük. Alighanem. Újdándi “testet öltése”, minek létrehívásán, állami pénzen, hívei oly buzgón mesterkednek, szimulákrumnál alig egyéb. Szimulákrum, amelynek semmi köze az igazi, a valaha-élt, a kommunista creme de la creme-hez, a hatalmi elithez mindenestül hozzátartó, azzal egybeszőtt, abba belenőtt, abból kitéphetetlen Illyés Gyulához. Faragott bálvány kell nekik, amilyen éppen nincs. Faragnak egyet és elnevezik Illyés Gyulának.

Ez a harmadik példám; de mondhatnék negyediket-ötödiket-huszonötö¬diket is – arra, hogy ez a tulajdon nárcizmusába belegémberedett nemzet képtelen szembenézni a valósággal, úgy, ahogy T. S. Eliot a valósággal szembenézni képtelen ádámitát, EAST COOKER c. versébe belefoglalta.

1) Kínos plágium-ügyét is rebesgetik, de ezt nyilván el fogják tussolni – a “jobb ügy érdekében”.
2) L. még sokkal részletesebben Lőrinczy Huba terjedelmes tanulmányában (Forrás, 2002 november)
3) Nemes vakmerőségben olygyakorta élenjáró TGM ILLYÉSRŐL HA LEHET c. újságcikkében azt írta: “a lázadó Illyés mindig, de különösen 45 után a hatalom embere volt; nem kompromisszumot kötött a hatalommal, hanem maga volt a hatalom (NÉPSZABADSÁG, 2002. nov. 2.)

Határ Győző: Haza a magasföldszinten, 129-133.oldal