Jobbról jön a vihar…

„Nem az új lárma kitalálói, új értékek föltalálói körül forog a világ: csöndben forog. (…) A legcsöndesebb szavak hozzák el a vihart. Galamblábon hordozott gondolatok irányítják a világot.”

(Nietzsche: Imígyen szóla Zarathustra)

Az utóbbi két évszázad történelmét rendszerint úgy értékeli az ellenforradalmi, lényegében katolikus inspirációjú gondolkodás, mint amelyben kitalálták, „legyártották” és végül a „csúcsra járatták” a modern világ elnevezéssel illetett egyetemes civilizációs kategóriát. Tény viszont, hogy eme gondolkodás általában csupán felületes és szilárd doktrinális kereteket nélkülöző megállapításokat fogalmaz meg a felvilágosodás előtti időszak vonatkozásában.

A Tradíció világát kérlelhetetlen logikával leromboló s romjain a modern világot felépítő folyamatok globális értékelésével kapcsolatos eme történelmi rövidlátás akadályozza meg a jelenkori (a szó elméleti értelmében vett) ellenforradalmárt abban, hogy abszolút, radikális és koherens módon jobboldalinak érezhesse magát, olyasvalakinek, aki „messziről jön”, aki az európai civilizáció legmélyében gyökerezik, és aki éppen ezért ahelyett, hogy elcsüggedne az intézményesített felforgatás mindennapos látványától, titkos ujjongással tapasztalja felbomlásának nyilvánvaló jeleit. Valójában ugyanis éppen akkor lépett a modernitás a visszafordíthatatlan hanyatlás fázisába, amikor „minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott, és a Tudomány égisze alatt ünnepelték a haladás győzedelmes menetelését” (Julius Evola, Chevaucher le tigre, Paris 1964, p. 31.).

1914 nemcsak a XX. század tényleges befejeződését jelezte, hanem a felforgatás erőinek azon elhatározását is, hogy egyszer s mindenkorra végezzenek a központi hatalmakkal, a Tradíció, vagyis (modernül szólva) a „barbarizmus”, a „babona” és az „autokrácia” utolsó történelmi bástyáival. Csakhogy a Nagy Háború lövészárkaiban, az összes kispolgári bálványt és mítoszt elsöprő elementáris energiák nyomása alatt egy új embertípus kovácsolódott ki, amely – önmagára ébredve – már nem érezte magát otthon abban a világban, amelybe beleszületett, s ezért elhatározta, hogy lerombolja azt. Ez volt a fasizmus mint európai jelenség, ez a megmagyarázhatatlan zárójel a végtelen „haladás” történetében, amelynek a végső tévedése még ma is az marad, hogy vereséget szenvedett.

Az ördögűzés azonban, amelyet egyforma elánnal folytatnak marxisták és liberálisok, vagyis a reálbaloldal és a pszeudojobboldal (e téren is) szövetséges képviselői, úgy tűnik, mégsem akadályozza a fantomokat abban, hogy újra kísértsenek. Mert hiszen a modernitás ismét csak válságban van, és ez alkalommal a tünetek immár krónikusak. Ezért fog újra elkerülhetetlenül felmerülni a modern világ elleni totális lázadás kérdése. Szándékosan utalunk itt a Renato del Ponte által „a modern idők utolsó nagy reakciósának és a jövendő új jobboldal első prófétájának” titulált Julius Evola (1898. május 19. – 1974. június 11.) fő művének a címére. Ennek a nagyközönség előtt még jórészt ismeretlen és önmagát radikális elméleti állásfoglalásaiból következően (az eredeti olasz kifejezéssel) ultrajobboldalként definiáló irányzatnak a lényegi ismérveit senki sem fogalmazta meg frappánsabban, mint Evola egyik ifjú és tragikusan korán elhunyt követője, Adriano Romualdi, ekképpen: „Jobboldalinak lenni annyit jelent, mint először is: felismerni a francia forradalomból kinövő irányzatok felforgató jellegét, legyen szó liberalizmusról, (parlamentáris) demokráciáról vagy szocializmusról; másodszor: meglátni a racionalista, progresszista, materialista mítoszok dekadens természetét, melyek a plebejus civilizáció hatalomra jutását, a mennyiség uralmát, a szörnyűséges, arctalan tömegek zsarnokságát készítik elő; harmadszor: az államot szerves totalitásként fogni fel, amelyben a politikai értékek elsőbbséget élveznek a gazdasági struktúrákhoz képest, és ahol a „mindenkinek azt, ami megilleti” elv nem a priori, hanem minőségi egyenlőtlenséget jelent; negyedszer: magunkévá tenni azt az arisztokratikus, hívő és harcias szellemiséget, amely az európai civilizációt jellemezte és – eme spiritualitás és értékei nevében – felvenni a harcot Európa dekadenciája ellen.” (Idee per una cultura di Destra, Roma 1973, p. 6.).

A hiteles jobboldaliság eme négyes posztulátumából az utolsó pont a legfontosabb, amelynek szigorúan alá kell rendelni a többit, mert a jobboldali embernek – ma és holnap még inkább, mint tegnap – mindenekelőtt homo religiosusnak kell lennie, persze nem a kifejezés általánosan bevett értelmében. Evola ezt így fogalmazta meg: „Az élet valóban heroikus felfogásához szükség van a vallásos tényezőre. Éreznünk kell magunkban annak a nyilvánvalóságát, hogy ennél a földi életnél létezik egy magasabb (rendű) élet. Ennek a szellemiségnek azonban nincs szüksége kötelező dogmatikus megfogalmazásokra, sem egy adott vallásos hitre.”

Nietzschét megidézve itt és most kell ugyanakkor eloszlatni a „leghosszabb ideje tartó félreértést”: a kapitalizmus és a marxizmus – mint egymással látszólag szemben álló, ám egymással valójában megtörhetetlenül szolidáris, mivel ugyanabból az öntőformából származó ideológiák – sajátjának számító homo oeconomicus ellen fellépő szellem totális lázadását nem a zsidókereszténység elaggott nosztalgikusai testesítik meg. Az ultrajobb az eredethez való visszatérés hosszú és csöndes menetelése során oly messzire jutott, hogy ma már a lehető legtisztább módon tud különbséget tenni az artfremd, vagyis a közösségtől (az indoeurópai népek közösségétől) idegen és az arteigen, azaz a közösséghez tartozó között. Nietzsche nyomán teljesen világos számára, hogy az európai szellemiségtől alapvetően idegen a kereszténység, mert hiszen „a keresztény isten nem más, mint a kozmopolitává vált zsidó isten: a premisszáitól megfosztott konklúzió”.

Az ultrajobboldal híve, aki tehát manapság egyedüliként mondhatja magát joggal autentikusan európainak, saját maga és világa legélesebb képét a jelenkori Gottlosigkeit sivár sztyeppéin túl – amikor már „Európa elveszítette a stílus görög ösztönét, a büszke tartás római értelmét, a fausti önhittség boldog szemtelenségét” (Pierre Krebs, Létharcban, Budapest 1999) – minden antropomorfikus és humanista látomás határozott elvetésében találja meg. Ebben ő az egyedüli „igaz” (a szó nietzschei értelmében), aki csupán a valóság „szövegét” akarja olvasni, s a valóságot teszi meg oktatójául, nem pedig „előítéleteink prókátorát”, ahogy mindegyik ideológia szolgálói teszik.

Az eredeti indoeurópai szellemiségre ráébredve az ultrajobboldali felméri azt a végletes elidegenedést, amelyet az európaiak elszenvedtek, leereszkedve a jelenlegi „sötét kor”, a Kali-yuga végéig tartó ciklikus visszafejlődés fokozatain. Az egyéni és közösségi létezés valamennyi szintjén a „mások világában” érzi magát – idegennek a saját hazájában is -, a legmegalázóbb diktatúrának, a számára legelviselhetetlenebb zsarnokságnak, az anyagi javak mindenhatóságának, az Aranyborjú imádatának alávetve.

Az indoeurópai Weltanschauung és a modern világkép között áthidalhatatlan a szakadék és totális a szembenállás. Egyik oldalon az Androkrácia, „az egyetemes logoszként, minden emberi és isteni erő együttműködéseként felfogott Rend, mint a legemelkedettebb ügy, amelynek nevében állandó harc folyik a kötelességszegés erői ellen” (Adriano Romualdi, Sul problema di una tradizione europea, Palermo 1971, p. 12.) egy dinamikus perspektívában; az állam mint az organikus egységbe szervezett társadalom megjelenési formája; a törvény és a kaszt mint a társadalmi rend támaszai és az egyén „saját természetére” alkalmazott érvényesülési eszközök; a Birodalom mint a látható és láthatatlan erők egységének földi szimbóluma.

Másik oldalon a Ginekokrácia, a nőies értékek inváziója (egyetemes testvériség, béke, szeretet, promiszkuitás, kényelem, az anyagi javak fontossága stb.); a gazdaság elsőbbsége a politikához képest; a formális demokrácia álarca mögé bújt plutokrata oligarchiák uralma; a tudomány idealista optimizmusa, ami kizárja a tragikumot stb. Röviden tehát a világ történelme – legalábbis a „röntgen-szeműek”, vagyis azok számára, akik a látszat mögött képesek meglátni a valót – nem más, mint „az Apák rendjének, a differenciáltság és hierarchia rendjének, a forma anyag fölötti uralmának, közösségi és áldozatvállaló értékeinek a folyamatos eltűnése az Anyák rendjének, az anyag forma fölötti uralmának, valamint univerzalista, hedonista és haszonelvű értékeinek a javára” (Philippe Baillet, „Science moderne et Tradition: naissance d’une nouvelle gnose ou pseudo-ésotérisme?, in Totalité, Párizs 1977).

Az ultrajobb híve ennek következtében abszolút ellenérzéssel és radikális elutasítással viseltet mindazzal szemben, amit számára a modernitás képvisel, s amit Evola mindenekelőtt három pontban illetett kritikával. Pro primo, szervetlen jellege miatt. Evola (Spengler nyomán) leírta azt a folyamatot, amely „a kezdeti organikus életformától, ahol a minőség, a spiritualitás, az élő tradíció és a rassz dominál, a lelketlen, nehéz, urbánus formákig vezet, ahol, éppen ellenkezőleg, az elvont intellektus, a gazdaság és a pénz(ügyek), a gyakorlatias szellem és a tömegek világa uralkodik (op. cit., p. 258.), és leleplezte a „radikális irrealizmusát és alapvető szervetlenségét mindannak, ami modern”, hozzátéve, hogy „belül éppúgy, mint kívül, semmi sem lesz többé már élet, minden csak konstrukció lesz…”(Révolte contre le monde moderne, Brüsszel-Montréal 1973, p. 432.). Pro secundo, uniformizálódása és ennek paradox következményeként, szeparációja miatt. Evola éles különbséget tett tradicionális egység és modern egységesülés között, az előbbit egymással szervesen összekapcsolódó személyiségek, az utóbbit atomizált egyedek alkotván. Ugyanakkor azt is felmérte, hogy a természetes határoknak a technikai haladás és a tömegturizmus mint egyfajta „deviáns neonomadizmus” következtében történő eltűnése nem a „szocialitás” újjáértékelését hozza el, hanem annak egy újbarbárságban való teljes elszegényedésébe fog torkollni. Pro tertio, Európa-centrizmusa miatt. Manapság, amikor kontinensünkön egyre divatosabb az úgynevezett etnomazochista (Guillaume Faye) szemléletmód, amelynek egyik jellemző megnyilvánulása mindannak a lebecsülése, amit az európai ember valaha is létrehozott, és amikor egyfajta hallatlanul ostoba és naiv kulturális „újbalosság” – belefáradva a társadalmi praxis szintjén begyűjtött sorozatos kudarcaiba – a harmadik világ marxo-freudista „evangelizálását” célozta meg, nem árt arra emlékeztetni ennek retardált képviselőit, hogy René Guénon már 1927-ben (La crise du monde moderne), Julius Evola pedig 1934-ben (Rivolta contro il mondo moderno) kategorikusan elvetette a nyugati szellemiség neokolonialista indíttatású világexportját, és Spengler nyomán mindketten a „civilizációk relativizmusának” a tézisét vallották (amelyet Evola a dualista civilizációs felfogással egészített ki, a Tradíció világát, illetve a modern világot tekintve a civilizáció két alaptípusának).

Kérdés persze, hogy az ultrajobb mennyiben tudja majd megtalálni elméletének a gyakorlatát, azaz részt tud-e venni „a rendszerellenes egységes harcban a rendszer felforgatásáért” (Giorgio Freda, La disintegrazione del sistema, Padova 1970, p. 71.). Raymond Abbelio szerint ugyanis „valódi forradalmat csak egy konzekvensen gondolkodó és bátor kisebbség tud végrehajtani, amely képes állandóan ébren és kordában tartani törekvéseit, és amely a harcban kovácsolja ki vasakaratát; egy olyan kisebbség, amely magáénak tudja a nép csöndes beleegyezését. Egy kisebbség, amely egyszerre elit és párt, vagyis hierarchikusan felépített testület, amelynek alkalmasnak kell lennie arra, hogy cselekvéssé változtassa az elképzeléseket, valamint arra is, hogy összfrontos harcot folytasson” (André Mahé és Georges Soules, La fin du nihilisme, Párizs 1943).

A kérdésre a válasz a koherencia oldalán keresendő, amit az ultrajobb emberei a saját világnézetüknek tudnak, vagy nem tudnak adni. Ha valóban képesek lesznek arra, hogy egy igazi “weltanschauulicher Stosstrupp”-ot alkossanak (vagyis egy világnézeti szakítást megvalósító csapatot), ha szó szerint, habozás és alibik nélkül képesek követni Evola tanítását a természetes kötelékek szükségszerű elszakításáról (a házasság és az utódnemzés elutasítása, minden polgári morál megvetése, az önmagunkkal és a világgal szembeni minden „szakítási” kísérletre való abszolút készenlét), akkor az lesz a sorsuk, hogy zászlót adjanak – az egyetlen olyan zászlót, amelyért manapság érdemes még élni és harcolni: a Tradíció zászlaját – a még most is vitális energiákkal rendelkező, „ügy nélküli, valódi lázadók” mindegyikének.

A világtól való kontemplatív (de nem inaktív!) eltávolodásra, az átlagembert jellemző földhözragadt látásmódtól való elrugaszkodásra, az elmélyült és egyúttal megtermékenyítő meditáció sine qua nonjának tekinthető „felülemelkedettség” állapotának az elérésére valóban nagyon kevesek – csak a legkiválóbbak – voltak (és lesznek) képesek, köztük elsősorban is Friedrich Nietzsche (1844. október 15. – 1900. augusztus 25.), akiről hatalmas életművének egyik legjobb ismerője, Giorgio Colli mondja: „Nietzsche az az egyén, aki egyedüliként emelte föl a létről alkotott gondolataink globális szintjét, ami az őt körülvevő emberektől és dolgoktól való kíméletlen elszakadás révén sikerült neki, olyannyira, hogy kénytelenek vagyunk az általa megszabott szintről indulni. Azoknak, akik megszabadultak láncaiktól és nem ismernek el egyetlen zsarnokot sem a tudás és az élet arénájában, egyedül ő számít.” A nietzscheánus-evoliánus „abszolút készenlét” állapotának szépirodalmi vetülete – többek között – Henry de Montherlant-nál is fellelhető, amikor azt írja, hogy „egy átlagférfi nyugodtan megnősülhet. Ha egy kissé kivételes férfi nősül, jaj neki! A nagy férfiak házassága lényük szégyenletes része. A nő a gondok forrása, s egy kivételes férfi szellemének szabadnak kell maradnia. (…) Külföldön élni, egy távoli expedícióban részt venni, kolostorba vonulni, mindezt nem kell megtennem, de éreznem kell, semmi nem akadályoz meg abban, hogy megtegyem.” Sacha Guitry még sarkosabban fogalmaz: „Egyes férfiak azt kapták, amit megérdemeltek. Mások agglegények maradtak.” A gondolat kvintesszenciáját azonban Paul Morand nyújtja, aki szerint „a házasság: egy nővel több, egy férfival kevesebb…”
Persze a primordiális Tradícióra, mint olyan metahistorikus realitásra való állandó hivatkozás, amely nélkül nincs semmi, terméketlen múltbamerengésre, a régmúlt karikatúraszerű megidézésére is vezethet. Ez a fajta steril, a Spengler által leírt „másodlagos vallásosság” jegyeit magán viselő és a modernitás három fő bűne (intellektualizmus, sznobizmus, konformizmus) által megfertőzött tradicionalizmus messziről elkerülendő zsákutca az ultrajobb hívei számára.

Ugyanakkor a jövendő ultrajobboldalának egyszer s mindenkorra szakítania kell azzal a felfogással is, amely az éppen aktuális szélsőjobboldalt tekinti privilegizált akcióterepének. Ellenkezőleg: mind az eszmék, mind az egyének szintjén el kell szakítania azt a köldökzsinórt, amely a klasszikus szélsőjobbhoz köti. Moeller van den Bruck elméleti síkon fogalmazta meg ezt az igényt: „Ennek a forradalomnak, amelyre várunk és amelynek minden politikai forradalom előtt kell járnia lelki előkészítésként, semmi köze sincs ahhoz a lázadáshoz, amelyet már magunk mögött hagytunk, viszont sok köze van ahhoz a forradalmisághoz, amely bennünk van és önmagunk ellen fordul, és amely még előttünk áll” (Das Dritte Reich, Berlin 1926).

Az evoliánus „differenciált férfi” nem ismeri az elvakult szenvedélyt, a vak gyűlöletet, az infantilis előítéletet, és a régi idők frízeinek mintájára „nagy szívvel és világos tekintettel” (rüm hart, klar kimming) kell rendelkeznie. Ha végül is az ultrajobbosok képtelenek lesznek megtenni a „nagy ugrást”, és nem tudnak szakítani ezzel a rögeszméihez mániákusan kötődő, ásatag miliővel – és a gyakorlat bizony azt mutatja, hogy a szakítás sokkal könnyebb szavakban, mintsem tettekben –, akkor előbb-utóbb maguk is óhatatlanul a Rendszer támaszaivá válnak, akár mint a „tőke fegyverhordozói”, akár mint a „Nyugat védelmezői”, ami tulajdonképpen egyre megy. Adriano Romualdi szerint „a hagyományos európai (szélső)jobboldal hátrányos helyzetét a többi politikai erővel szemben éppen az okozza, hogy képtelen az időkhöz igazodó alternatívát ajánlani. Mondjuk ki nyíltan: csatakiáltásai, jelszavai, szimbólumai és témái ma már jórészt túlhaladottak, gyakran patetikusak, néha pedig egyenesen nevetségesek” (La Destra e la crisi del nazionalismo, Il Settimo Sigillo, Róma 1973).

Az ultrajobb manapság még csak egy eszme, amely elfojtva izzik néhány merész agyban, ám amelynek egyre növekszik az esélye arra, hogy elérje az ifjúság legradikálisabb rétegeit és előkészítse az utat egy szellemi, kulturális és politikai forradalom számára, amelyre parancsoló szüksége van Európának a homo oeconomicus és a merkantilizmus fölötti győzelem kivívásához. Az „új ember” felbukkanását azonban nem segítjük elő a burzsoázia-proletariátus megkövesedett sémájába való bezárkózással. Ha „a proletariátus árnyékként követi a kapitalista termelési módot” (Marx dixit), akkor ez azt jelenti, hogy burzsoázia és proletariátus két szétválaszthatatlan realitás, és lehetetlen megszabadulni az egyiktől megőrizve a másikat. Az igazság az, hogy nem lehet úgy legyőzni a kapitalizmust, hogy a lelkünk mélyén szeretjük: „…azáltal, hogy rábízta a kapitalizmusra saját aspirációi megvalósításának feladatát, Marx lelke mélyén szerette a kapitalizmust. Marx, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, egy pozitív és affirmatív magatartást tanúsított a kapitalista világ minden lényegi tényezőjével szemben” (Werner Sombart, Le capitalisme moderne), vagyis nem lehet úgy megtörni a pénz és a gazdaság diktatúráját, ha önmagunk hatalmas fontosságot tulajdonítunk ezeknek a tényezőknek a társadalmak fejlődésében; nem állíthatunk szembe a burzsoá materializmussal egy másfajta materializmust; nem harcolhatunk a szabadságért, ha hiszünk a történelem finalitásában, és azt állítjuk, hogy mi képviseljük ezt a finalitást… „Egyedül annak az elfogadása, hogy valami leválhat és más irányt vehet, összeomlaszthatja az egész építményt, mert magában hordozza az alternatíva lehetőségét, márpedig a modern világ nem ismerhet el semmiféle alternatívát, még hipotézisként sem, az önmagáról mint az emberi fejlődés végső céljáról önmagának alkotott kép megsemmisítése nélkül” (Enzo Erra, „Il fascismo tra reazione e progresso, in AAVV, Róma 1976).

Az ultrajobb tehát rendkívüli, potenciális forradalmi energiák birtokosa. Hogy ez mennyiben fog majd konkrétan is megnyilvánulni az Európa újjászületését vagy a Történelem Múzeumába való kerülését eldöntő harcmezőn, az már más kérdés. Az előbbiekben említett csapdákon kívül, ami bizonyos szkepticizmusra ad okot, az nem is annyira az ultrajobb számbeli és anyagi gyöngesége, sem a szisztematikus osztracizmus, amellyel mindannyiszor sújtják, valahányszor csak kicsit is fölemeli a fejét, még kevésbé a jelen történelmi körülmények, amelyek inkább kedvezően alakulnak a számára – hiszen egykor legerősebb ellenfele, Marx és kompániája mára már jobbára az antikváriumok világába szorult vissza –, mint inkább egy lehető legobjektívebb, mivelhogy „kozmikus” tényező, tudniillik a „hadra fogható” emberanyag folyamatos és visszafordíthatatlannak tűnő romlása: „Az uralkodó kaszt a rabszolgák kasztja lesz. (…) Kizárólag az (anyagi) javak jelentik majd a rangot. (…) Az egyedüli kapcsolat a nemek között a kéjvágy lesz, az egyedüli módszer arra, hogy kitűnjön valaki: a hamisság. A földet csak ásványkincseiért fogják becsülni. (…) Azt fogják hinni, hogy bárki, bárhogy elérheti az újjászületett állapotot. (…) Az életmód uniformizált lesz, egy általános promiszkuitás keretében. (…) Az emberek gépies foglalkozásokat űznek majd; s bárki azt hiheti, hogy egy brahmannal (a legkiválóbbal) egyenlő.” Mintha évezredek távlatából beigazolódnának a Vishnu-purana próféciái…

Hogyan is lehetne teret nyitni egy (a kifejezés spengleri értelmében vett) új kultúra számára ezzel az infraemberiséggel? Éppen a ciklikus involúcióval szembeni eme tehetetlenségérzet magyarázza azt, hogy megannyi kongenitálisan jobboldali ember hajlamos egyfajta sztoikus visszavonulásra, és egy tisztán belső hadállás mögé elsáncolódva Julius Evolának a modern világgal szembeni receptjét alkalmazni önmagára, a „tégy úgy, hogy amire nem lehetsz hatással, az rád se lehessen hatással” szellemében. A régi világ láthatóan tovább agonizál és sírásókat követel, akiket nem talál meg, mert önmaga támaszt „lázadókat” a saját képére.

S talán még jó ideig balról vetik a szelet, ámde jobbról fog jönni a vihar…