Üdvözlöm továbbá az összes hasonlóan Fidesz közeli, és attól távoli (?) orgánumot, amelyik átvette a „nap hírét”.

Kampány időszakban érthető, hogy a konkurens pártok egymás alól igyekeznek kihúzni a talajt. Nyilván ehhez asszisztál a pártsajtó - Magyarországon nincs is más -, ami rendszerint hozza a nagyobbnál nagyobb botrányokat. Megalapozott vádakhoz pedig forrás kell, így szeretném őszinte hódolatom felől biztosítani Stefka Istvánt, aki főszerkesztőként engedte, hogy egy nevenincs weboldal printscreenjét (számítógép által „lefotózott” oldalkép) tegye meg névtelen szerkesztője, mint egyedüli forrást. Nevezett printscreen ugyanis azt igyekszik igazolni, hogy a családi idillben élő, keresztényi értékeket és erkölcsöt hirdető Vona Gábor pártelnök bizony vizet prédikál, majd eztán felhajt egy öles kupa bort. Vona Gáborról ugyanis ezen megdönthetetlen bizonyíték bizonyítja, hogy ő csalja hites feleségét.

E weboldal működtetője ugyanis állítólag feltörte Vona Gábor azóta már törölt IWIW adatlapját, s onnét lementette Pogácsás Mariannal folytatott intim beszélgetéseit. Régi felhasználójaként az IWIW-nek közlöm a nem felhasználókkal az alaphelyzetet: Az IWIW-re meghívással történik a feljelentkezés, ami annyit tesz, hogy egy barátom kér egy meghívót a rendszertől, amit elküld az én e-mail címemre, amin keresztül én regisztrálok az oldalra. Eztán én is kérhetek meghívót bárki számára. Kreatívabb olvasók már levehették, hogy praktikusan fiktív személyt is alkothatok ezen az oldalon, kamu címmel, kamu névvel, amit úgy alakítok olyanra, ahogy és amilyenre akarom. Ergo bárki készíthet egy Vona Gábor adatlapot, arra küldhet egy másik fiktív személy által akár kétmillió szerelmes levelet is, azokat az illető meg is válaszolhatja, majd ezeket lefotózva újraközölheti, mint “bizonyítékot”. Pont olyan ez, mintha egy szaklap a bárki által szabadon szerkeszthető Wikipédiát jelölné meg elsődleges forrásként. Nem mellesleg a Photoshop is relatíve régi találmány, többen is képesek már kezelni, akár hasonló célokra is.

Egyszóval köszöntöm az oknyomozó zseniket, akik egy bárki által manipulálható közösségi oldalról lementett képre hivatkozik - amit egy no name oldalon közöltek -, s ezzel kecsesen mentek lefelé kutyába. Bravó! Ők, akik mindig a Fideszt, mint a belpesti entellektüel, kifinomult úri, polgári létszemléletet éltették és igyekeztek képviselni, sikerrel avanzsáltak ellenfeleik (?) szintjére. Teccünk még emlékezni arra, mikor Orsós Viktor verte a feleségét?

Egy dolgon kell csupán elgondolkodni: miért lehetséges az, hogy a Jobbik elnökét, s ezzel magát a pártot is csak egy ilyen szánalmasan impotens bulvárszarral akarják lejáratni, megfogni? Mert bizony mondom, kizárt, hogy a párt hibátlan, hiszen nincs-e földön olyan párt, mely ne lenne hibás itt-ott, de tényleg ez a legütősebb leleplezés Széles e világon? Hát gratulálok. Aki pedig mindezt közzé tette? Vendégem egy sörre. Csak találkozzak vele.

Ágoston Dániel

Frissítés:

A fent leírt módszer is működik, de a Szebb Jövő két munkatársa még ennél is egyszerűbben, nagyjából három perc leforgása alatt produkálta az alábbi hamisítványokat. Egyikük Széles Gáborra írta át ideiglenesen az iwiwes adatlapján a nevét, másikuk Stefka Istvánra, majd utóbbi küldött egy üzenetet “Széles Gábornak”, az alábbi eredménnyel. A képek megtekinthetőek ITT

Ma Magyarországon a legdinamikusabban fejlődő párt a Jobbik. Szavazóik maximálisan elkötelezettek, vezetőik járják a vidéket – tessék rápillogni egyszer a jobbikos naptárra, hogy egyetlen nap leforgása alatt egy emberük hány helyen cigányoz, szólal fel –, a legfiatalabbak között tán már a Fideszt is lekörözték. Satöbbi.

Mi lehet ennek az oka? Igen, cigánybűnözés. De azért nem hisszük, hogy ezzel az egyetlen témával lehetett ennyi embert lázba hozni. Kellett ide még más is. És ez a más a Jobbik totális rendszerellenessége, elitellenessége.

„Húsz évet a húsz évért”, hirdetik. Ütős jelszó. És egyértelmű az üzenet: mindenki kutya, mindenki eb odafönt. (Ezt Vona Gábor Orbán Viktornak címzett levelében is megerősti.) Mindenki tehát elmehet a picsába. Fidesz, MSZP, MDF, KDNP, mindenki. Éppen ez a disztingválatlan elitgyűlölet, rendszergyűlölet az, ami a Jobbikot felemelte – és ami miatt a Jobbik mára egyformán gyűlölt párt a jobb- és baloldali elitek, hölgyek, urak körében. A Jobbik nem MIÉP. A MIÉP még határozottan jobboldalra pozícionálta magát – mindenki tudta, hogy végső esetben a Csurkáék mindig átszavaznak a Fideszre.

A Jobbik más. A jobbikosok egyaránt utasítják el a jelenlegi rendszer összes pártját, politikusát – a jobbikosok nem fognak átszavazni a Fideszre. Emiatt dühös, ideges a Fidesz.

A Jobbikra ma nagyon sokan pusztán azért szavaznak, hogy így adjanak hangot elégedetlenségüknek. Így fejezzék ki dühüket. Egészen bizonyos, hogy a Jobbik programjával, céljaival még a jobbikosok egy jelentős része sem ért egyet. Mert itt nem arról van szó, hogy a Jobbik kerüljön a hatalomra – hanem arról, hogy pofán vágják a jelenlegi elitet. Orbánt, Mesterházyt, Bokrost, Semjént. Nem véletlen, hogy – míg a Jobbik a húsz százalékot verdesi – Vona Gábort – egy felmérés szerint – még öt százalék sem akarná miniszterelnöknek.

Mert a Jobbik nem arról szól, hogy mi legyen – hanem a dühről. Az ózdi munkás, a cigányoktól félő öregasszony, a rendszerkritikus egyetemista, a zsidózó focidrukker dühéről.

És ebbe beleillhetnék TGM dühe is. Ő sem szereti a rendszert. Ő sem ad pozitív válaszokat. Ő is megelégszik azzal, hogy elutasít. Tehát – ha már Zöld Baloldala most sem tud elindulni – a Jobbikra is szavazhatna az idős filozófus.

Minden országban vannak rendszerellenes erők, amelyeket kevéssé a program, mint inkább a fennálló társadalmi rend gyűlölete tart össze. A németeknél főleg a szélsőbaloldal fogja össze ezt a heterogén tábort (Linkspartei), az osztrákoknál a szélsőjobb (FPÖ), a franciáknál pedig nagy a kínálat, mert szélsőjobboldali (FN), szélsőbaloldali (NPA) rendszerellenes erők egyáltalán léteznek. Magyarországon azonban a baloldal képtelen populista módon fogalmazni, képtelen a nép egyszerű hangján szólni, képtelen utcán öklöt rázni, képtelen elitet gyűlölni. Éppen ezért egy baloldali elitellenesnek se lehet – se lehet? – más választása – mondjuk ezt mink, a kívülállók –, mint a Jobbik. TGM tán titokban a Jobbiknak adta már le a kopcetlijét is az V. kerületben?

Nem lennénk meglepve. Alain Soral, francia kommunista értelmiségi 2007 környékén befarolt Le Pen mögé: mondván, ma csak onnan lehet valóban bírálni a fennálló rendszert. (Azóta már szakított, és egy nemzeti-bolsevik hírmagazint szerkeszt.)

Sokan persze, gondolom, már a poszt közepe felé hangosan integettek, hogy ácsi, ácsi, megállj, hát ott van az LMP… Igen. De hol is van ma az LMP? Balpopulista, elitellenes, rendszerellenes, utcai párt lenne az LMP? Schiffer András olyan lenne, mint a munkásokkal is szót értő, néha idegenellenes kiszólásokat is megengedő, igazi baloldali-populista Oskar Lafontaine? Vagy Jávor Benedek olyan lenne, mint a francia trockista, akár utcán is randalírozó Olivier Besancenot? Vagy Ivády Gábor olyan lenne, mint a McDonald’sot szétverő José Bové? Ugyan kérem. Az a párt, amely mellett Bozóki András, a belpesti elit egyik prominens figurája, a balliberális elit egyik mintapéldánya áll ki (ld. múlt heti Narancs), az nem elitellenes, az nem rendszerellenes, az nem populista. Az egyszerűen olyan pesti és budai úri gyerekek mókája, akik alól kiment az SZDSZ.

Nem ér példálózni a nyugati zöldekkel sem. A nyugati zöldek is az utcán, a rendszer ellen kezdték. Borogatott már autót itt egyetlen elempés? Nem. Akkor pedig nem elitellenes, nem hőbörgő párt.

Márpedig igény erre van, amint a számok mutatják. (Hogy ez mit mutat Magyarországról, az már más kérdés.)

TGM-nek tehát marad a Jobbik.

(Nekünk meg a… De ezt most inkább nem áruljuk el.)

Forrás: Fentéslent

Ellenkultúra.info megjegyzés: Nem keverendő össze a cikk mondanivalója az író véleményével. Épp ezért ahogy szokás: “A cikk nem feltétlenül egyezik az Ellenkultúra blog szerzőinek véleményével”. A lényeget viszont osztjuk.

Ősi bölcsesség szerint három dologtól őrizzen meg bennünket a Fennvaló: sovány disznótól, részeg fehérnéptől és cigány úriembertől.

Kiegészíteném egy negyedikkel: a politikai dogmáktól.

Ilyen politikai dogma, kikezdhetetlen axióma a mai Magyarországon az Országház kétharmados többsége. Hogy minden ezen múlik, vagy sem.

Könnyű lenne most ezt mondani, hogy: lóf.szt. Ezt mondják is, sokan, de valahogy mégiscsak ott van a bőr alá ivódott reflex: na jó, de mégiscsak a kétharmad… Hát ezen ne múljon… Ha meglesz a nemzeti kétharmad (– istenem, micsoda kicsinyhitűség, saját országunkban már kétharmadról álmodunk!!! -), akkor minden jó lesz, lészen majd bőség, kettős állampolgárság, Széchenyi-terv és Szent Korona, és egyáltalán minden, mi test-lélek ingere.

Mielőtt tovább haladnék a kedélyesség farvizén, leszögezem: e sorok írója őszintén reméli, a Fidesznek nem lesz kétharmados többsége. És mindezt úgy, hogy baráti, emberi kötelékeim a Fideszhez közel állóak, és ha pusztán a logikára hallgatok: úgy nekük van igazuk.

De ugyanígy remélem azt is, jelen állapotában a Jobbik sem nyeri túl magát, illetve lesz ereje a belső, morális megújulásra a neki minden bizonnyal kijutó, kb. húsz százalék után (tessék versenyfogadásként feljegyezni) – holott a szívem bizony feléjük húz néha, s ha pusztán az érzelmeimre hallgatnék, úgy nekük lenne igazuk.

És milyen szép lehetne egy nyílt – de mivel ennyire nem vagyunk utópikusok – akár egy hallgatólagos koalíció a mérsékelt és a radikális jobb között… Amikor a kétharmad nem felhatalmazna, de kötelezne, s a kölcsönös gyanakvás és versengés termékeny mederbe térve kötelezné egymást megvalósítani ama bizonyos nemzeti minimumot…

Mert így, amikor pusztán a kétharmad szajkózása a nemzeti minimum szavatolása, tényleg hiteltelenül hangzik. Ha változtatni akarok, akkor ezt nem kötöm a kétharmadhoz. Hanem a kétharmad elérését kötöm a változás akaratához. Nem akkor adok állampolgárságot, vagyont, hitelt, életlehetőséget, ha megvan a többségem: hanem megteremtem a többséget, hogy megadhassam ezeket.

Valamit valamiért, ugye. A győzelemért mindent.

Másik oldalon a Jobbik. Szívhez, de nem értelemhez szólóbb az üzenet. Sokszor hitelesebb, de nem tartalmasabb. Jogos sértettségből szól, jogtalanul sértően. A győzelemért mindent.

A kettő együtt, milyen szép lenne… Kétharmados, ötnegyedes arányban kormányozni tartósan… egymást ellenőrizve… ez persze már utópia.

És valahol már röhögnek a háttérben néhányan, akik holnap azt nyilatkozzák, becsomagoltak a fasizmus elől. Mert tudják, rövid közjáték után ismét ők jönnek majd. Az eljátszott, elvitázott, túl nagy fontosságot nyert kétharmadok, politikai dogmák miatt.

György Attila

Komolyan mondom, olyan szívesen írnék másról, legalább más pártokról, akiket őszintén tudok utálni, de ez a Novák gyerek nem hagyja. Akkora labdák repkednek a pártközi térben, hogy nem is én ütöm le, hanem az mindenkit. Most éppen gyerekes csíny lett a Magyarok Nyilaiból.

Tisztázzuk azért saját, magánjellegű és különbejáratú véleményemet erről a Magyarok Nyilai-dologról, nehogy megint ki legyek kiáltva köpönyegforgatónak, mert ezek a radikáljobbos arcok szeretik ezeket az Egri Csillagokból vett romantikus kiszólásokat. Maximálisan meg tudom érteni, ha egy ilyen országban, ahol mindent meg lehet csinálni és semminek sincs következménye, valakinek eldurran az agya, és elkezd Molotov-koktélokat dobálni. Azon csodálkozom, hogy én nem kezdtem még el. Lehet mutogatni a Btk-ra, igen, abban az van, hogy Molotovot nem dobálunk még lábtörlőre sem, de ezzel az erővel az 1956-os ítéletek is teljesen jogosak voltak, elvégre a belvárosban lövöldözni sem szabad. Azt meg ne akarja egy húsz-harminc éve született széplélek megideologizálni, hogy szabad-e összehasonlítani az 56-os pesti srácokat a ma molotovkoktélozóival. Engedjük át a döntést az 56-osoknak, akik nagyrészt egyetértenek azzal, hogy szabad. Nem véletlenül ül a többségük valamilyen jobbikos vagy más nemzeti radikális helyi szervezetben.

No de akárhonnan is nézem, a Btk-ból nem került ki a terrorcselekmény fogalma, és nincs benne olyan sem, hogy “kivéve, ha korrupt szocialista politikusokkal szemben követik el”, így aztán Budaházy és társasága pillanatnyilag alaposan gyanúsítható terrorcselekményekkel, még ha nemzetünk új Robin Hoodjai is, és a terrorcselekmények sem lépték túl a komolytalan szintet. A felgyújtott lábtörlőknél és fejbekólintott médiagenyáknál csak az az ügybuzgalom nevetségesebb, ahogy köztársaságunk minimum egy új holokausztot próbál összehozni a történtekből, észre sem véve, hogy a lakosság jó része - kivéve Benkő Györgyöt - csendesen somolyog a tévéhíradók izgatott kommentárjai hallatán, és csak annyit mond: úgy kell nekik. Vegyen új lábtörlőt az a Kóka János. Egyszóval: ez de jure bűncselekmény, és pont. Robbantás, emberölés és más, nem egészen a gyerekcsíny kategóriájába tartozó cselekmény pedig nem azért nem történt, mert nem is akartak ilyesmit, hanem mert hülyék voltak és lebuktak. Félreértés ne essék, nem biztos, hogy sajnálnám, ha Gyurcsányra rárogyasztanák a villáját. Ez talán szélsőséges, de őszinte vélemény. Tegye fel a kezét, aki nem ért egyet.

Erre előpattant a Jobbik önjáró megmondóembere, Novák Előd, és közölte a világgal, hogy a Magyarok Nyilai pusztán gyerekes csíny, amit a média felnagyított. Ez nagyjából olyan, mintha a családi ebédnél a kicsi Elődke hangosan felkiáltana, hogy a nagypapa fingott az asztalnál. Igen, mindenki tudja, de nem kell ezt így kimondani. A politikai térben azonban annál súlyosabb eredményt is hozhat ez, mint hogy anyu-apu csúnyán néz a kis szemfülesre. Például most már nyíltan ki lehet jelenteni, hogy a Jobbik egy terrorcselekményeket elkövető szervezet pártját fogja. Pláne, hogy a nyomaték kedvéért azt is, hozzátette, hogy ami történt, félmunka volt. Döntse már el a Jobbik, hogy “legitim, demokratikusan működő párt” akar-e lenni, vagy egy terrorszervezet önkéntes politikai szárnya. Vegyük hozzá az alelnök úr néhány nappal ezelőtti nyilatkozatát, amelyben államtitkok kiszivárogtatását helyezi kilátásba a Jobbik parlamentbe kerülése esetén, és máris kaptunk egy olyan politikai formációt, amit épeszű nemzetbiztonság nem enged a Kossuth tér közelébe. A jogi értelemben vett tények ugyanis nem esnek egybe feltétlenül a köztudomású tényekkel, alkalomadtán a valósággal sem.

Hogy a Jobbik ezek után nem fog semmilyen felelősségteljes pozícióba jutni, ziher. Nemzetközi reputációjának annyi, leszámítva a Brit Nemzeti Pártot, akikkel persze még át kell beszélni, szeretjük-e Izraelt vagy sem, mert ők igen. A Jobbik betegesen ragaszkodik a Kossuth téri tüntetések szellemiségéhez, és úgy látszik, az Országgyűlésben sem politizálni, hanem tüntetni készül. Pedig a politikában fel kellene ismerni az erővonalakat. Budaházyékat nem kellene erőltetnie a Jobbiknak, mert csak maguknak ártanak vele. Lehet nekik támogatást nyújtani csendesen, rá lehet bízni a dolgot a választásoktól távol maradó HVIM-re vagy a Nemzeti Jogvédő Alapítványra, egyszóval nem kell cserbenhagyni őket, ha nem akarják. De egy párt nem kompromittálhatja magát ilyen nyilatkozatokkal, mert a politika nem arról szól, hogy saját körünkön belül igyekszünk megfelelni az elvárásoknak.

Mellesleg ha ennyire fontos Nováknak Budaházy, akár vissza is léphetett volna a javára a választáson. Talán ha nem fúrta volna “bajtársát” a Jobbik vezérkaránál, hogy az kénytelen legyen függetlenként indulni, hitelesebb lenne a kiállása. De hát ez a Novák már csak ilyen.

Tomcat

“Mi zsidók érzelmi alapon tartozunk a szerbeknek, akik a zsidók mellé álltak a náci időkben, míg a horvátok a zsidókat mészárolták.” Tomi Lapid
Csurog, Zsablya, 1944. október 23.

A Délvidék, 1944 végétől ‘45 elejéig tartó etnikai tisztogatásának, mintegy 40.000 magyar civil esett áldozatául.

Csurogon elsőként egy csoport, Makóról véletlenül ott tartózkodó leventét végeztek ki, majd nem sokkal utána azokat a munkásokat -mintegy 15 személyt-, akikkel a kivégzésüket megelőzően a sintérgödör közelében több nagy méretű gödröt kiásattak. A gödrökbe dobálták őket magukat is, később pedig a községházán kivégzetteket.

Irv Weizmann new yorki rabbi 1942-ben így nyilatkozott:
“Some people call it Communism - I call it Judaism!”
(Néhányan kommunizmusnak hívják, én judaizmusnak hívom!)
http://www.hazankert.com/04dec1.html

A szerb állam élén ekkor Josip-Broz Tito és főideológusa Moshe (Moise, Moses) Pijade állt.

Moshe Pijade: parancsnok a jugoszláv kommunista Néphadseregben. Tito fõ mészárosa, horvát keresztények százezreit végezte ki. Pijade késõbb a Jugoszláv kommunista parlament elnöke volt. A jugoszláv kommunista néphadseregben legalább tizennyolc tábornok volt zsidó. A jugoszláv kommunista párt erõteljesen támogatta a zsidó harcosok palesztinai fegyverszállításait az 1940-es években.

“[...] Őszintén megmondom, úgy éreztem, hogy a szerbek filoszemiták. Mi ezt akkoriban lépten-nyomon éreztük. A cionista mozgalom teljesen szabad volt. Én akkoriban a Betárban voltam, amely egy radikális jobboldali szervezet volt, és harccal akarta visszafoglalni Erec Jiszráelt (Nagy Izraelt). Ezt meg is mondtuk: ki akarunk vándorolni Izraelbe, és harcolni akarunk a földünkért. Semmi akadálya nem volt: a szerb hadseregtől kaptunk fegyvert, hogy gyakorlatozzunk, még segítettek is. Ugyanakkor Szlavóniában, ahol táboroztunk egyszer volt összeütközésünk a horvát ifjúsággal. Amikor megtudták, hogy zsidók vagyunk - mert természetesen mi fölhúztuk a zsidó lobogót - a horvátok kövekkel támadtak ránk és verekedések is voltak. Szabadkán voltak összetűzéseink a magyar fiatalsággal is, mert a szerbek elnyomták a magyarokat, velünk viszont toleránsak voltak. Így a magyarok úgy tekintettek ránk, mint a szerbeket pártoló kisebbségre. Amikor a magyarok bejöttek és kezdődtek a zsidótörvények, az együttműködés a szerbekkel tovább folytatódott. Mi akkor a legnagyobb egyetértésben éltünk. [...]”

(Smuél Mihaeli, Szombat folyóirat, 1992/március)

„Azt tudom önöknek mondani, hogy merítsenek erőt az őszödi beszédből.” – mondta komoly arccal Gyurcsány Ferenc a minap egy kecskeméti lakossági fórumon. Az egybegyűlt hallgatóság, egy maréknyi, szocializmusban megfáradt, hibernált agyú nyugdíjas áhítattal és soha nem múló lelkesedéssel hallgatta az előadást. Az átlagéletkor riasztóan magas volta és az öregek otthonát idéző hangulat szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta a bukott, böszme miniszterelnököt. Hiszen az irdatlan vastagbőr továbbra is megvan, a hazudozás pedig most is lazán, csípőből megy, mint a jó öreg Shatterhandnek a bokrok közt megbúvó indiánokkal való leszámolás.

Szóval Gyurcsány, a mi Ferikénk, a mi absztrakt hungarikumunk, kire annyi gúnynevet akasztott már az istenadta nép, hogy azt ember nem képes észben tartani, a nagy visszatérést fontolgatja. Ugyan, mit neki Őszöd, meg elkúrás, meg trükkök százai, meg hazugság reggel, éjjel, meg este, na meg a tömegbelövetés és hasonló kedves gesztusok! Ő bizony csak azért sem adja fel, nem törődik bele a vereségbe! Majd ő megmutatja a jobboldalnak és ennek az egész kurva országnak, hogy milyen az, amikor valakiben őselemi erővel tombol a szocializmus nagyságainak szelleme!

És Ferike tényleg komolyan gondolja. Egy ország küldte már el a picsába, de ő még mindig ott lebzsel az MSZP körül (melyet egyébként szintén elküldtünk már a picsába). Mert Ferike olyan, mint egy durcás kisgyerek némi szociopata beütéssel. Gondolom, gyerekkorában, melyből még a mai napig sem tudott kitörni igazán, a dadus is csak néhány lépés távolságból a nyújtófával merte megpiszkálni őt olykor-olykor. És most itt ül a nyakunkon ez a nagyra nőtt óvodás, aki ajkát lebiggyesztve, durcásan toporzékol, hisztizik, hogy neki igenis adják vissza a hatalmat! Azonnal! Mert neki kell az a nyüves hatalom, szüksége van rá! Bármi áron! Még akkor is, ha az ország egyik fele beledöglik, másik fele pedig még lábtörlőnek sem használná őt.

De nem baj. Mindez nem számít, mert Ferike nem adja fel! Kitartóan hisztizik. És közben arról ábrándozik, hogy előbb-utóbb megint övé lesz az egész játszótér!

Vellai Tamás

Ezt sem hittem volna, hogy idáig süllyedek, miszerint rendőrök érdekében kell billentyűzetet koptatnom: különösen pedig magyar(országi) rendőrök miatt.

Egyrészt, mert nem feltételeztem volna, hogy erre valaha is szükség lehet, másrészt az égadta világon semmit nem tettek, amiért nekem szeretni kellene őket. És mégis bosszantja a csőröm, amikor azt olvasom, hogy például Borsod megyében (Krúdy óta tudjuk: jó cigánytermő hely) tavaly 31 alkalommal támadtak rendőrökre, idén pedig már kilencszer.

Most legutóbb valami Taktaszada nevű településen rángattak, téptek meg, rugdostak össze két rendőrjárőrt a megszokott cigány atyafiak, illetve adott esetben atyalányok, ugyanis, mint a beszámolóból kiderül, az adatgyűjtő rendőrökre egy négyfős társaság támadt rá, és e négy főből három nőnemű. Ekkor pediglen: “A járőrök, látván, hogy itt nem két ember között kell rendet tenni, azonnal erősítést hívtak – számolt be a részletekről a megyei kapitányság sajtóreferense. Egyedné Novodomszki Éva szerint rendőreik fel vannak készülve az ilyen helyzetek kezelésére.”

Hogy az a magasságos… Még szerencse, hogy fel vannak készülve rá. Két, szolgálatban lévő, fegyveres rendőrjárőr felkészültsége tudatában erősítést hív három nő és egy cigány erőszakoskodása miatt.

Nem tudom, milyen anya szülte ezeket a rendőröket, de biztos vagyok benne, nem Zrínyi Ilona vérvonalából származtak. Én még úgy nőttem fel, hogy a Székelyföldön a nagyon nagy verés szinonimája volt a “magyar királyi csendőrpofon”, és most is nehezen tudok elképzelni olyan jó, demokrata, európai román rendőrt, akinek ha letépik az inggombját, ne osztana ki akkora pofont, amekkorától kiugrik a illető szeme.
(Apropó, a minap éppen ez történt egy kerelőszentpáli iskolában, a derék román rendőr a rátámadó roma tanárnőnek jogos védekezésként akkora fülest utalt ki a kamera előtt, hogy csak úgy dalolt láttán az ember szíve.)

Ehhez képest Magyarországon szinte nemzeti sport bizonyos társadalmi rétegekben rendőrt verni, köpdösni, szidni: büntetlenül. Más kérdés, ha neadj’ Isten árpádsávos zászló alatt találja elsuttogni magát a delikvens, máris kap egy könnygázkoktélt. Na igen, valahol kompenzálni is kell a rendőrnek.

Biztos vagyok benne, hogy ettől ugyan nem érzi jobban magát. És értem én, hogy ez a kormányzat miatt van, hogy ez politikai nyomás, hogy ez a kisebbség terrorja… de mégis, feleim, hol van az emberi büszkeség? Hol van a mundér becsülete?

Jobb helyeken, ha rendőrre támadnak, utólag hosszasan vitatkozhat azon két ügyvéd, helyes volt-e háromszor gyomorszájon lőni az illetőt, vagy elég lett volna kétszer térden?

A rendőri túlkapás többnyire megindokolható. A bosszúvágy érthető. A “parancsra cselekedtem” úgyszintén. Ez mind a rendőri munka - hajdanában: hivatás - része.

A gyávaság nem.

György Attila

Miután éppen egy évvel a hivatalba lépését követően már kapitulált a Wall Street előtt – amely egyébként nagyban hozzájárult kampányának finanszírozásához –, majd Benjamin Netanjahu és az AIPAC (Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) nevű cionista lobbi előtt, a nyugati és afrikai világ által (elsősorban mulatt mivoltának köszönhetően) bálványozott amerikai elnök ez alkalommal a Pentagon és országának katonai-ipari komplexuma előtt tette le a fegyvert. Végre lehullott az ő álarca is, és ezzel együtt egyértelművé vált, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztás távolról sem egy új korszak nyitánya, mert hiszen Obama legalább annyira W. Bush utódja, mint amennyire ez utóbbi a maga idejében Clinton utódja volt, akinek a felesége egyébként nem véletlenül szerepel a kormányában. Az oslói díjátadón elmondott beszéd álszerény fellengzőssége és közhelyes tónusa szinte már sajnáltatja velünk elődjét, aki legalább néha kellemes perceket (is) szerzett nekünk a bornírt személyiségéből áradó burleszk esetlenségével.

Oslóban Obama az „igazságos háború” (Reinhold Niebuhr lutheránus teológustól származó) fogalmáról kezdett el értekezni, hogy megindokolja a washingtoni „héjákhoz” való csatlakozását. „Egy erőszakmentes mozgalom nem tudta volna megállítani Hitlert vagy meggyőzni az al-Kaidát a fegyverletételről”, érvelt, majd kezét a szívére téve a rejtett irónia legcsekélyebb jele nélkül hozzátette: „Állampolgáraink vérével egy igazságosabb világért küzdöttünk. Elhoztuk a demokráciát a Balkánra. Nem érdekből cselekszünk, hanem mert jobb jövőt akarunk a gyermekeinknek.” (És nem szakadt le az ég…)

Most legalább mindenki számára kiderült, hogy Obama elnöksége egy komédia lesz, vagy inkább egy tragikomédia, amely azzal fog végződni, hogy a nyugatiak még több vért fognak veszíteni és ontani, hogy a józan ész és a tények ereje dacára a végsőkig védelmezzenek egy totalitárius ideológiát és egy ragadozó gazdasági rendszert, amelyet pedig többé már senki és semmi nem menthet meg.

Egyébként mindegy, hiszen Nyugaton csak a történelem „értelme” számít, amelyet az amerikaiak egyszerre örököltek a zsidó messianizmustól, Hegeltől és az egykori Szovjetuniótól, amelyben azonban, mindennek ellenére, továbbra is vakon kell hinni. „Meg kell próbálni elérni, hogy a világ olyan legyen, amilyennek lennie kellene, meg kell próbálni elérni az isteni szikrát, amely bennünk van mindnyájunkban”, buzdította Obama skandináv közönségét azzal a fajta líraisággal, amely egyformán emlékeztetett Luther prédikációira és Robespierre szónoklataira.

Mindenáron meg kell tehát nyerni a Bush által elkezdett „igazságos” háborút Afganisztánban, amellyel kapcsolatban a Pentagon úgy tesz, mintha elhinné, hogy ha Pakisztánra is kiterjeszti, vagyis „vietnamizálja” azt, akkor az USA-nak és nyugati szövetségeseinek, amelyek már nyolc éve tartják megszállva az országot, ezt még 2011 vége előtt sikerül megtenniük. Ez persze nem több szánalmas önáltatásnál, de nem árt, ha megértjük a miérteket.

Afganisztán valójában nem is létezik. Egy olyan területről van szó, amelyet a XIX. században mesterségesen tákoltak össze egyetlen állammá a britek, hogy indiai birodalmukat elválasszák az oroszok uralta Közép-Ázsiától, és amely három nagy muzulmán civilizáció, az iszlám síita irányzatát követő perzsa birodalom, az indiai félsziget északi részét iszlamizáló mogul birodalom és a Dzsingisz Kán leszármazottai által alapított türk-mongol birodalmak utódainak számító üzbég kánságok ütközéspontján volt található. Etnikai bonyolultsága mindig is szentelt kenyérnek számított a terület fölötti hegemónia megszerzésére törekvő idegen hatalmak számára, Nagy Sándortól a mogulokon, a briteken és az oroszokon keresztül az amerikaiakig. A XIX. században különösen Nagy-Britannia akarta elfoglalni, hogy koronájának ékkövét, Indiát egyesítse Perzsiával, amely fölött akkoriban de facto védnökséget gyakorolt. A pastu törzsek ellenállása azonban keresztül húzta a britek számítását, akik 1919-ben három pusztító háború után és súlyos emberveszteségek árán kivonultak az országból. Ekkor az Aman Allah Khan pastu emír által alapított királyi dinasztia került hatalomra, és egészen 1973-ig meg is őrizte azt, amikor egy Moszkva által támogatott kommunista államcsíny a királyságot „népi demokratikus” rezsimmel cserélte fel, tartósan azonban sohasem sikerült stabilizálnia az országot. Különösen az Irán által támogatott, perzsa nyelvű tádzsikok lázadoztak a pastu dominancia ellen, noha időnként hajlandóak voltak kibékülni ősi ellenségeikkel a „hitetlen” megszállókkal szemben.

A folytatás azután már jól ismert. A szovjetek ugyanolyan véres veszteségeket szenvedtek a nyolcvanas években, mint az angolszászok tegnap és ma. Az amerikaiak ügye akkor veszett el végleg, amikor a pastu és tádzsik hadurak többé már nem voltak hajlandók átengedni a türkmén kőolajat és gázt Pakisztán felé. Ez arra késztette az amerikai és szaúdi titkosszolgálatokat, hogy 1997-ben a tálibokat segítsék hatalomra, mielőtt alig egy év múlva össze nem rúgták a port, mert ez utóbbiak az amerikai-szaúdi Unical-Delta Oil helyett inkább Kínával akartak megállapodni. 2001. szeptember 11. már csak cseresznye volt a tortán, hogy az amerikaiak megindokolják az ENSZ-ben Afganisztán megszállását.

Erről szól tehát az „igazságos háború”, amelyet Obama, akárcsak egy második Brezsnyev, kíméletlenül lenyomott európai vazallusai torkán. Mivel azonban ez a háború sokkal inkább elveszett, mintsem igazságos, remélhetőleg a vén kontinens lakájai végül jobban fognak rettegni a vereség szégyenétől, mint amekkora kielégülést a szervilizmus mazochista örömében találnak.

Gazdag István