Meg kell hát erősíteni a kis és középvállalkozásokat, ezeket a vérszívókat meg eltakarítani a picsába, továbbá vissza kell térni a régi szép időkhöz, mikor még tíz cukorgyár volt, téesz, messze földön híres paprika meg szürkemarha. Szép gondolatok ezek, csak gazdaságilag legalábbis annyira zavarosak és értelmezhetetlenek, mint a pilisi szívcsakra.

Akik ugyanis az askenázi, metszettfaszú finnek mielőbbi eltakarodását szorgalmazzák, jó volna, ha vetnének néhány pillantást néhány statisztikai adatra – mutassuk meg, hogy nemcsak a Gyurcsány ismeri a számokat! -, no meg tisztában lennének az érintett régió gazdasági lehetőségeivel, az ottani vezetők mozgásterével. Húzzunk is elő a kalapból néhány adatot, hogy lássuk, nagyjából miről is van szó: a Nokia betelepülése után ugyanis a Komáromi kistérség munkanélküli rátája is csökkent, az ingázó határon túli magyar munkavállalók nagy száma miatt pedig a felvidéki komárnói járásé is – öt év alatt 27,8%-ról 8,4%-ra, a cég pedig beszállítói hálózatával együtt 2006-ra már 15 ezer főt foglalkoztatott. Az, hogy a befizetett többmilliárdnyi adóforinton túl a profitot kiviszik, persze magától értedődő, mégsem költhetik el az egészet a Vesszentrianon Hazaffyasch Könyvesboltban, főleg hogy ott jó eséllyel nincs is ekkora árukészlet.

Vissza a hírhez: világpiaci szerencsétlenkedései miatt valóban sanszos, hogy a Nokia kénytelen lesz bezárni jó néhány gyárát, köztük az egyébként már minimálisra korlátozott tevékenységet folytató komáromit is. Ez azonban nemcsak a magyarországi finn-zsidó kisebbség számát csökkenti majd mindannyiunk rég’várt örömére, hanem több ezer munkanélkülit is generál egy város térségében, mely ipari parkjának jelentős részét évek óta nem képes értékesíteni, hasonlóan több másik magyar településhez. És akkor majd mi lesz?

Az ipari parkot ugyanis szerepénél fogva nem lehet makói magyar hagymával vagy bajai halászlével beültetni, a kis- és középvállalkozások pedig önmagukban képtelenek megállni a lábukon. Nem ördögtől való kijelentés ez: egy régió fejlődési ciklusának első lépése egy nagyvállalat betelepülése, eztán következik az eköré épülő KKV-k létrejötte, megerősödése. Ráadásul a képlet korántsem annyira egyszerű, mint ahogy azt halljuk a politikai paletta egyre szélesebb részéről. Nemrégiben a Hunhír.infónál minimálisan mérvadóbb Busniessweek boncolgatta, hogy Amerikában a republikánusok és demokraták részéről is támogatott, a KKV-k megerősödését célzó intézkedések inkább kampányfogásként értelmezhetők, mintsem előremutató gazdasági programként. Ennek egyik oka, hogy ezen cégek jelentős része a világ fejlettebb tájékain sem képes innovációra, növekedésre, munkahelyteremtésre, hovatovább jelentős mértékű adó befizetésére sem, szerepük egészen elhanyagolható. Nincs ez másképp a nem ortodox Magyarországon sem, Józsi bácsi festékboltja a panel alján aligha lesz képes százakat foglalkoztatni.

A dühös, permanens hőbörgés helyett tehát ildomos volna átgondolni, hogyan is érdemes fektetni azt a menyecskét. Nem szeretnék átesni a (fehér)ló túloldalára, így meg kell jegyezni a kötelező, ámde igaz mantrákat: természetesen az sem járja, hogy a multik európai szinten is kimagasló adókedvezményeket élveznek, ami mellett különösebb agyonszabályozás terhétől mentesen ügyködhetnek, sanyargatva szegény népünket. Ezt elkerülendő, át lehetne gondolni például az adókedvezmények mértékét, céljait, esetleg szabályozni a tevékenységet, aztán hátradőlve örülni, hogy nagyvállalatokkal szimbiózisban megerősödnek a kisebb vállalkozások is.

Ez azonban jelenleg egyelőre nem téma. Most várjuk, hogy elmenjenek a zsidó finnek.
Hogy a helyükbe mi léphet, nem tudjuk. Szürkemarha csordák és paprika hegyek minden esetre aligha.

A Providence-i Brown Egyetem Nemzetközi Tanulmányi Intézete 3700-4400 milliárd dollárra taksálja az előbbi költségét, miközben a washingtoni Képviselőház Költségvetési Hivatala (aktualizált áron) 4100 milliárdra az utóbbiét. A Brown Egyetem számai természetesen eltérnek a hivatalos adatoktól, mert a Kongresszus által háborús célokra jóváhagyott 1300 milliárd csak a jéghegy csúcsa, amely összeghez még hozzá kell számolni a Pentagon egyéb hadikiadásait, a háborúk finanszírozására kölcsönzött pénz kamatterheit, az egész országot hatalmába kerítő terror-pszichózis mintegy 400 milliárdos költségét, nem beszélve a háborús veteránoknak és hadirokkantaknak folyósítandó segélyek és kárpótlások tételéről.

Bizonyos területeken egyébként – nevezetesen az emberveszteségek tekintetében – a Brown Egyetem becslése is nagyon óvatosnak tűnik, és ezt a jelentés kommentárjai nem is titkolják. Eszerint világszerte összesen 225-258 ezren haltak volna meg az amerikai háborúk következtében, ebből a harc közben elesett amerikai katonák egészen csekély hányadot, alig 6100 főt képviselnek. Az iraki polgári áldozatok száma „csak” 125 ezer, az afganisztániaké 14 ezer lenne (jóval alacsonyabb, mint más források szerint), a háborúk következtében földönfutóvá vált menekülteké pedig 7,8 millió.

Ami viszont a Brown Egyetem anyagi jellegű becsléseit illeti, ezek egyáltalán nem számítanak túlzóknak a Stiglitz-Bilmes szerzőpáros témába vágó könyve (The Three Trillion Dollar War, Penguin 2008) ismeretében, amely csak az iraki háború vonatkozásában 3000 milliárd dolláros háborús kiadásról beszél, és a megállapításai nyilvánvalóan drámai korrekciót jelentenek a katonai-ipari komplexum (KIK) megítélésében az Egyesült Államok gazdasági és költségvetési erejéhez képest, mivel a mindaddig gazdaságélénkítő tényezőnek tekintett katonai kiadások immáron fatális teherré váltak. „Ma Amerikának a munkanélküliségre és a költségvetési hiányra kell összpontosítania. Mindkettő fenyegetést jelent az ország jövőjére, s mindkettő visszavezethető az afganisztáni és az iraki háborúra. A növekvő védelmi kiadások és az elnök adócsökkentései fő okként szerepelnek abban, hogy a Bush hivatalba lépésekor még 2 százalékos GDP-arányos államháztartási többlet a mostani deficit- és adósságpozícióba fordult át”, hangzik a Nobel-díjas közgazdász könyörtelen ítélete („Stiglitz: Így tette tönkre Bush az USA-t szeptember 11. ürügyén”, vg.hu, 2011. szeptember 8.).

Mostanra alapvető fordulat következett be a háborúk és az amerikai gazdaság közötti „organikus kapcsolat” természetében, radikális cáfolataként a második világháború óta folytatott „hadigazdálkodás” erényeit méltató teóriának. Amerika gazdasági helyzete ugyanis időközben jelentősen leromlott a brutális gazdasági visszaesés és az évi 1500 milliárd dolláros (és folyamatosan kumulálódó) szövetségi költségvetési hiány következtében, így korábbi háborúival ellentétben az iraki és afganisztáni konfliktusok költségeit majdnem teljes egészében külföldi (főleg kínai) kölcsönből kénytelen fedezni, amelyet – a dolog sajátosságánál fogva – előbb-utóbb vissza is kell majd fizetnie.

Általánosabban fogalmazva arról van szó, hogy a háború tönkre teszi azt is, aki kirobbantja, adott esetben az Egyesült Államokat, holott a KIK „életfilozófiája” éppen arra a rögeszmére épül, hogy csupán szüntelen háborúskodással lehet megmenteni az USA-t (és végeredményben magát a kapitalista rendszert) a Nagy Pangás nyomán kialakult katasztrofális gazdasági és pénzügyi helyzettől. Jellemző módon a média-apparátus ez alkalommal is a szokásos hamisító szerepét játszotta, következetesen elhallgatva a gazdasági és pénzügyi realitásokat és megtévesztő módon prezentálva az USA tényleges állapotát. Valójában ugyanis a „terror elleni világháború”, amelyet Amerika azért indított, hogy ellenállhatatlan „hegemonikus impulzust” adjon a saját hatalmának, a termeszek módjára tette tönkre magát Amerikát.

Alapvetően persze nincs semmi újdonság a Brown Egyetem értékelésében, attól eltekintve, hogy egy politikailag sorsdöntő pillanatban született, amikor világszerte és magán az országon belül is jelentősen felerősödött az USA hanyatlási folyamatának az érzékelése. Éppen ezért a „terror elleni világháború” költségeit firtató minden egyes elemzésnek különleges pszichológiai hatás is tulajdonítható, mivel folyamatos „racionális” többletet nyújtanak ehhez, különös tekintettel a második világháború és Amerika jelenlegi háborúi közötti „antagonisztikus ekvivalencia” érvényesülésére.

Pénzügyileg és gazdaságilag ugyanis a „terror elleni világháború” a költségek megközelítő azonossága alapján a második világháború negatív másolata: ahogyan a második világháború ellenállhatatlanul megteremtette az Egyesült Államok világuralmát, a „terror elleni világháború” ugyancsak ellenállhatatlanul felemészti azt. Még abszurdabbá teszi a dolgot, hogy a kapitalista gazdaságfilozófia egyik aranyszabályát, az értékarányosság elvét megcsúfolva mindez a 2001. szeptember 11-i diverzánsakció következménye, amelynek az átlagos költsége azok számára, akik végrehajtották (hivatalosan az al-Kaida és Bin Laden), nem haladja meg a félmillió dollárt.

Ha úgy vesszük tehát, Oszama bin Laden végül mégis posztumusz győzelmet aratott Barack Husszein Obama Amerikája fölött. Azzal legalábbis mindenképpen, hogy nolens volens hozzájárult a „Nagy Sátán” gazdasági-pénzügyi megroggyanásához és így az osztatlan világuralomról szőtt álmainak egyszer s mindenkorra történő szétfoszlásához. A világ maradéka javára.

MD 2011. X. 4.

Ha tetszett az írás, csatlakozz az Ellenkultúra Facebook-csoportjához!

Mert amikor az ember már azt hitte, hogy semmi sem kergeti tova az uborkaszezon által ránk erőszakolt unalom fellegeit, na akkor jött Szöőr Anna, s a szélnek az ő sebességével fújta ki a nyár fásult, fülledt lábszagát. Az ember azonban csak ült, szemein hályoggal, s észre sem vette e születő csillagot. Boldogtalanok ezek az idők, ám a vakság korában sem kétséges, hogy az igazságot, mint üveggolyót, megkapjuk!

Történt ugyanis még a Magyarok Istenének 2011. évének Ígéret havában, hogy Szöőr Anna és Bíber József (nem, nem a Justin) új nemzeti radikális pártot alakított Magyar Főnix Mozgalom néven, amit a bíróság e hó végén be is jegyzett. Noha programjuk még kidolgozás alatt van, abban a bűnmegelőzés, a rend és közbiztonság, a deviza hitelek, a cigánykérdés és a családon belüli erőszak kérdései viszik a zászlót, pártjukat pedig nem kevesebbért hozták létre, minthogy hivatalos képviseletét adják a nemzeti radikalizmusnak. A parlamentben ugyanis ilyen nincs, ezért ők lesznek a szervező erői mindennek, midőn a helyzet tarthatatlan.

Szó se róla, az országnak szüksége van új erőre, ez természetesen közérdek. Tulajdonképpen nincs is más út, hiába állít a kormány minden háztartásba egy Kövér László által dedikált Alkotmány-asztalt, s szögez fel NENyi-t a falakra, a változás, akár kutyaszar a nagykörúton, elkerülhetetlen. Devizahitel-válság, munkanélküliség, Novák Hunóra Kincső… A helyzet pattanásig feszült.

A Főnix pedig nem rest, s mindezt bizonyítandó, a párt már pénteken tüntetett a devizahitelesekért Gyöngyösön, Vona Gábor szülővárosá­ban. Tegnap előtt pedig megkezdte háromnapos, félpályás útlezárásos akcióját a hiteleseket sújtó banki fellépéssel szemben.

A Főnix tehát időt s energiát nem kímélve harcol a nemes célért a kapitalista Voldemort ellenében, szemben a hazaáruló többi párttal. Nem érvekkel persze, nem is tízezres tömegdemonstrációval, s szerencsére nem is az Azkabanban fogvatartott politikai foglyok körmönfont kiszabadításával, hanem: félpályás útlezárással. Nyilván való, hogy ha az útra kiállva, a zászlókat meglengetve, a zsidóbérenc autósokat bosszantva lelassítják a forgalmat, akkor nem kizárt az sem, hogy némely település közértjébe később ér el a friss tej, aminek okán a bankoknak nem lesz más választása, mint meghátrálni, Matolcsy György pedig hanyatt-homlok kergeti majd ki őket az országból, feje fölött karikás ostort pattintgatva.

Nem vagyok közgazdász, s határtalan tudatlanságom okán nem igazán látom az összefüggést az útlezárás és a devizahitelek között. Így nekem ez kissé úgy fest, mintha valaki cipőt cserélne annak érdekében, hogy ne hulljon a haja. Nemcsak értelmetlen, de hülyeség is. Mondom ezt úgy, hogy nem pénzel a MOSSAD, de még csak hazaáruló sem vagyok; egyszerűen az útlezárásban nem találom a racionalitást. Pláne, hogy már nem is menő. S nem fogom látni néhány feldühödött útonálló várható válasza után sem, miszerint “ők legalább tesznek valamit.”

Lehet persze útjavító munkást játszva autósokat bosszantani, ami persze akkor lenne csak az igazi, ha villogó narancssárga lámpát is szereznének hozzá, pusztán az esztétikai élmény kedvéért (ne tessék perverz módon mindjárt a Fidesz felé való közeledésre asszociálni), de minek? Mert ez így legalább annyira előremutató, mint lemondani a kocsmában a hitelemről, mintegy a devizások melletti szolidaritás jeleként. Valami olyasmi, ami feldobja ugyan a kocsmai hangulatot, de semmi értelme.

Nem baj, legalább új remény csillant! Ebben a közéletben pedig úgyis elfér egy Főnix. Mondjuk én jobban örültem volna, ha Szöőr Anna, mint McGalagony, Bíber (még mindig nem a Justin) pedig mint Dumbledore alapítja meg a Főnix Rendjét. Abban legalább valami stílus és tartós poén is lett volna.

Nem, mert bármennyire is viszketek a Pesten tenyésző, rózsaszíntenyerű, párizsiszagú romkocsmaszökevényektől, vagy a seggig letolt Fila táskás, “dárenbéz” meg “dábtepp” nyikhajoktól, a hely valóban egy kulthely volt, része a budapesti arculatnak, éjszakai életnek, nem mellesleg egy biztonságos, a körülményekhez képest kulturált és kedvelt szórakozó hely volt, ahová a hazai zenei élet színe-java járt koncertezni. Deák Bill egészen odáig ment, hogy ez a mai fiatalság Ifiparkja – ő pedig már csak tudja. Azonban mostantól már csak a múltidő indokolt, lévén a XI. kerületi önkormányzat képviselő-testülete csütörtök esti zárt ülésén nem hosszabbította meg a Zöld Pardon közterület-használati kérelmét.

Ekkora öngólt pedig bazmeg nem lehet lőni!

Még a Jobbiktól fostak az emberek, de faguriga legyek, ha a Fidesz nem legalább akkora injektor és reménytelenül hülye. Nemzeti együttműködés, alaptörvény asztala, ide pedig kitalálták, hogy bizony országzászló kell, nem pedig szórakozóhely. Következésképpen mi lesz erre a reakció? Az, hogy ezzel sikerül ráerősíteni arra a létező generációs közérzetre, mely szerint nem kell a hazánkra és nemzeti jelképeinkre büszkének lenni, tisztelni és szeretni azokat pedig továbbra sem menő. Mert ugyanis ha a fiatal kedvelt mulató helyén egy országzászló fog állni, bizony utálni fogja. Nagyon. Ezzel pedig ügyesen megutáltatjuk mindegyikkel a nemzeti lobogónkat. Ebbe pedig nem kéne beleszarni, mert pont ők a billegők, mert fiatalok, formázhatók, pont náluk lehetne, kéne valamilyen normális keretbe belekalapálni a hazaszeretetet. Terveztek volna holokauszt emlékközpontot. Abban látnék értelmet, netán geget, na de így?

Azonban már nem terveznek semmit. Csak egy park lesz ott. Egy üres park, ahol nyanyók kakiltathatják ebecskéiket, esetleg a közeli kollégiumok lakói használják majd különleges cigarettáik elfogyasztására. Zöld abban is lesz, pardon aligha. Mindezt miért? Nyilván senki nem volt akkora állat, hogy megette az önkormányzat zajszennyezettség dumáját. Egyszerűen arról van szó, hogy a ZP tulajdonosi köre (állítólag…) elég komoly összegekkel támogatta Molnár Gyula kampányát, s imigyen full szoci kötődésűek. De kérem! Ha így is van, és Hoffmann Tamás hálni sem tud asszonyával a tudattól, hogy a Zöld Pardonban fiatalok múlatják a hétvégét, hát ilyen-olyan indokkal kivetek rájuk mindenféle büntetést, furtonfurt szopatom őket, megveszem és kiolvasom a Machiavelli összest, de nem zárom be úgy, hogy általános társadalmi ellenzés övezi a kérdést! Ilyen dilettáns idióta nem lehet senki!

Nem baj, haladunk tovább. Viszont azt itt garantálom, hogy ezzel nemcsak az újbudai önkormányzat, de a Fidesz is kiszopatta magát. Nem lesz e városban oly’ fiatal, ki azokra szavazna, akik bezárták a kedvenc szórakozóhelyét. De nem baj. Vesszen az, aki hülye.

Ha tetszett az írás, csatlakozz az Ellenkultúra Facebook-csoportjához!

A bőrünk színe alapján: A beilleszkedés ábrándja és a faj valósága (By the Color of our Skin: The Illusion of Integration and the Reality of Race, Dutton, 1999) című – de az igencsak ígéretes alcím dacára végeredményben mégis a „politikai korrektség” kánonjait követő – könyvükben maguk a szerzők is kénytelenek elismerni, hogy a képmutató és ostoba fecsegések ellenére az amerikai feketék és fehérek nem integrálódtak, és erre nem is lehet számítani. Bevezetésként egymás után sorjáznak az (utóbb, sajnos, megtévesztőnek bizonyuló) ikonoklaszta kitételek: például „feltesszük a kérdést, hogy vajon nemzeti rajongásunk az integráció ideálja iránt akadályozza vagy segíti a faji kapcsolatokat”; vagy „úgy hisszük, hogy Amerika számára az a legjobb, ha szembesül az igazsággal, és többé nem állítja azt, hogy az integráció mítoszának bármi köze is lenne a faji valósághoz”; vagy „minél hamarabb ismerjük el a bőrszínek közötti határvonal állandóságát, annál előbb kezdhetjük meg faji megosztottságunk tisztességes számba vételét és egy alternatív elképzelés kifejlesztését közös jövőnkhöz”, és így tovább.

Könyvük legnagyobb részét azonban az antirasszista konvenciók rabjaiként okoskodó szerzők azon példák felsorolására és ostorozására szánják, amelyek szerintük azt bizonyítják, hogy a fehérek egyszerűen képtelenek a keveredésre: elköltöznek, ha négerek veszik meg a szomszéd házat, „fajtiszta” magániskolákba járatják a gyerekeiket, csak egymás között hajlandók szocializálódni stb. Valójában az integráció csak addig tart, amíg „az első fekete család beköltözik, az utolsó fehér pedig elköltözik”. Még a fajkeveredés kísérleti laboratóriumának szánt egyetemeken sem jobb a helyzet: „Nem emlékszem semmiféle nyílt faji ellenségességre, ehhez ugyanis a (fajok közötti) kapcsolatok egy bizonyos szintjére lenne szükség”, mondja az egyik diák. Az amerikai társadalom tehát alig számít integráltabbnak, mint ötven éve.

Ez annál is figyelemreméltóbb, mert a fehérek döntő többsége változatlanul azt állítja, hogy támogatja és gyakorolja is az integrációt. Felmérések szerint a fehérek 60-90 százaléka mondja azt magáról, hogy legalább egy közeli barátja néger. Az USA fehér és fekete népessége közötti számarányt tekintve ez azt jelenti, hogy minden négernek (a legdegeneráltabb gettólakót is beleértve) öt vagy hat közeli fehér barátjának kellene lennie, ami persze képtelenség. Sokkal inkább az amerikai fehérek döbbenetes szervilizmusát bizonyítja, akik attól félve, hogy netán rájuk sütik a modern kor legrettenetesebb stigmáját, a rasszizmus bélyegét, még önmaguknak is hazudnak, és képesek ekkora blődséget mondani, amikor a közvélemény-kutatások kérdéseire válaszolnak név nélkül. Láthatóan semmit sem változtak azóta, hogy honfitársuk, H.L. Mencken a múlt század közepén azt írta róluk, hogy „ez a legfélénkebb, legnyafogósabb, leggyávább, legaljasabb csőcselék, amelyet szolgákból és libasorban lépkedőkből valaha is egy zászló alá gyűjtöttek a kereszténységben”.

Annak illusztrálására, hogy az amerikai fehérek milyen elképesztő mértékben is képesek behódolni az uralkodó közfelfogásnak, a szerzőpáros az O.J. Simpson-pert hozza fel példának. Miután a néger amerikaifutball-játékos és filmszínész meggyilkolta fehér, szőke ex-nejét és annak új barátját, de sztárügyvédjei segítségével mégis megúszta a büntetést, csupán a fehérek 62 százaléka alkotott róla rossz véleményt, miközben a perben a „nigger” kifejezést használó egyik fehér detektívről 88 százalékuk! Steinhorn és Diggs-Brown a fehéreket jellemző képmutatás számlájára írja, hogy „a legtöbbjük nem akar ugyan integrálódni a feketékkel, de nem is akarnak olyan látszatot kelteni, mint akik képtelenek az integrációra.”

Sok fehér még a feketékkel kapcsolatos valódi érzéseivel sincs tisztában. Részben mert nem tudják, hogy mi a különbség a valódi integráció és a szerzők által „virtuális integrációnak” nevezett jelenség között, amely abból áll, hogy az olyan fehérek is, akiknek sohasem volt jelentőségteljes kapcsolatuk feketékkel, azt gondolják, hogy bensőséges viszonyt ápolnak velük, egyszerűen csak azért, mert gyakran látják őket a tévében. Így annyira közel kerülnek egyes fekete televíziós személyiségekhez, hogy végül az életük részének tekinthetik őket. Fehérek, akik életükben még egyetlen feketével sem fogtak kezet, úgy beszélnek az amerikai „pletykatévézés” néger sztárjáról, Oprah Winfreyről, mintha személyesen ismernék. Fehér sportrajongók szenvedélyesen kötődnek fekete atlétákhoz. Ez a fajta „virtuális integráció” azonban rögvest illúziónak bizonyul, amint a fehérek hús-vér feketékkel szembesülnek.

És hogy a fehérek végül is miért nem akarnak keveredni a feketékkel? Manapság leggyakrabban a bűnözéstől való félelmükre hivatkoznak, a szerzők szerint viszont ez csak kifogás a részükről és valami mélyebb dolog lehet a háttérben, hiszen már ötven-hatvan évvel ezelőtt, vagyis a bűnözési szint megugrása előtt sem akartak keveredni. Mi lehet az a feketékben, ami taszítja a fehéreket, még az intenzív agymosó/átnevelő propaganda évtizedei után is, amely egyébként olyan sikeres volt, hogy majdnem minden fehér azt állítja, hogy hisz benne? A szerzők páratlan éleslátással arra gyanakszanak, hogy a fehérek egyfajta „fizikai viszolygást” (heuréka!) táplálnak a négerek iránt, és azon tűnődnek, hogy vajon ennek van-e köze a keveredéssel szembeni ellenállásukhoz. Természetesen ők úgy vélik, hogy a vérkeveredés jó dolog. Az egyedüli ok, amiért szerintük a fehérek ellenezhetik a feketékkel való házasságot, a társadalmi státuszuk elvesztése miatti félelem lehet. Furcsa módon az fel sem merült bennük, hogy teljesen természetes és normális, ha az emberek azt akarják, hogy az utódjaik is úgy nézzenek ki, mint az őseik.

Hosszasan ecsetelik viszont azokat a faji méltánytalanságokat, amelyeket a feketéknek állítólag el kell szenvedniük a fehérektől. Könnyfakasztó sztorik sorjáznak áruházi detektívek által zaklatott néger diplomásokról, luxusautók vezetése közben letartóztatott baseball-játékosokról, portásnak vélt ügyvédekről, taxisok által kikosarazott cégvezetőkről… Nem csoda. Akár tetszik, akár nem, teljesen ésszerű faji alapon megítélni az idegeneket. A fekete taxisofőrök sem szívesen vesznek fel fekete utasokat, mert fehér kollégáikhoz hasonlóan ők sem szeretik, ha kirabolják őket. A fekete biztonsági őrök ugyanúgy gyanakodnak a fekete vásárlókra, mint fehér munkatársaik. A feketéket ugyanúgy meglepi, ha egy fekete ügyvéddel találkoznak, mint a fehéreket.

Mindennek nyilvánvaló okaik vannak. Nem várható el a dánoktól, hogy kínaiul beszéljenek, ahogyan a kövérektől sem, hogy akrobaták legyenek. Az élet bizonyos sémákat követ, és őrültség lenne azt várni, hogy ezeket ne vegyük észre. El lehet persze utasítani a sztereotípiákat, de – mint azt a szerzők kénytelen-kelletlen maguk is elismerik – számos faji sztereotípiának mégis csak van alapja. Kétségtelenül kellemetlen egy néger felsővezető számára, ha egy fehér nő nem hajlandó kettesben beszállni vele a liftbe, de ez kinek a hibája? Ha a négerek nem követnének el annyi bűncselekményt, akkor a fehérek nem félnének tőlük.

Mennyit? Nos hát, az USA-ban a négerek hétszer gyakrabban követnek el gyilkosságot és nyolcszor gyakrabban rablást, mint a többi fajhoz tartozók. Amikor erőszakos bűncselekményt követnek el, háromszor gyakrabban használnak lőfegyvert és több mint kétszer gyakrabban kést, mint a nem feketék. Az évenként elkövetett 770. 000 erőszakos fajközi (tehát négerek és más fajok közötti) bűncselekmény 85 százalékát (a lakosság 12 százalékát alkotó) négerek követik el. Ráadásul több erőszakos bűncselekményt követnek el a fehérek, mint fajtestvéreik ellen: áldozataik 45 százaléka fehér, miközben a fehér bűnözők áldozatainak alig 3 százaléka fekete. A négerek 39-szer gyakrabban követnek el erőszakos bűncselekményt és 136-szor gyakrabban rablást a fehérek ellen, mint fordítva és (a néger viktimológia egyik legfőbb tromfját érvénytelenítve) majdnem két és félszer gyakrabban követnek el (faj)gyűlöletből bűncselekményt („hate crime”) fehérek ellen, mint fordítva. Minderről persze Steinhorn és Diggs-Brown mélyen hallgat, ellentétben a hivatalos FBI-statisztikák alapján összeállított A bűn színe. Faj, bűn és büntetés Amerikában (The Color of Crime. Race, Crime, and Justice in America, New Century Foundation, 2005) című kiadvánnyal.

A maguk részéről a feketék is rájöttek, hogy a legtöbb fehér nem akarja az integrációt, akármennyire is hangoztatják az ellenkezőjét. Egyes feketék sem akarták soha, és sokan azok közül is, akik azt hitték, hogy igen, menet közben meggondolták magukat, miután rájöttek, hogy nem működik. A szerzők is elismerik, hogy a feketék közönye, sőt ellenségessége az integrációval szemben ugyancsak hozzájárul annak kudarcához. Azt is megjegyzik, hogy habár a négerek panaszkodnak amiatt, mert bűnözőkként kezelik őket, ugyanakkor élvezik is a hatalom érzését, amely abból ered, hogy képesek megijeszteni a fehéreket – márpedig erre a hatalomra nem tettek volna szert, ha nem lenne ilyen sok bűnöző közöttük.

Steinhorn és Diggs-Brown azt is kimutatja, hogy a feketék és a fehérek drámaian eltérő módon vélekednek az amerikai faji kapcsolatokról. A fehérek – akiknek az elsöprő többsége nincs olyan helyzetben, hogy „elnyomja” a négereket, még ha akarná is – torkig vannak azzal, hogy a négerek állandóan a „rasszizmus” miatt panaszkodnak. Ezzel szemben a feketék azt hiszik, hogy „rasszizmus” van mindenhol és magyarázatul szolgál mindenre. Amint azt a szerzők hangsúlyozzák, noha az USA különböző fajú lakói ugyanabban a világban élnek, mégis teljesen eltérően látják azt. És sokan közülük igyekeznek is különbözővé tenni a világaikat. Bármennyire is sajnálatos, a feketék és a fehérek különböző tévéműsorokat néznek, különböző magazinokat olvasnak, és szegregált templomokat látogatnak. A négerek Afrikával azonosulnak, Kwanza faji ünnepét ünnepelik, megvan a saját „nemzeti himnuszuk” (Lift every voice and sing) és teljesen más a „kultúrájuk”, mint a fehéreké. Ténylegesen egy különálló nemzetet alkotnak az Egyesült Államok területén belül.

Ezek után joggal tehető fel a kérdés, hogy Amerika faji megosztottságának az állandóságát konstatálva vajon a szerzők előállnak-e valamilyen alternatív javaslattal? Szó sincs róla. Egyetlen jelzésként arra, hogy tulajdonképpen fontolóra vettek egy alternatívát, ajánlottak egyet és rögtön el is vetették: „Azokkal, akik azt mondják, hogy az integrációs ideál egyedüli alternatívája különválás, de egyenlőség, szenvedélyesen nem értünk egyet”. Okokat nem mondanak, de a szegregáció szerintük nem „kóser” és punktum.

Ehelyett elmondják, hogy az országnak mit kellene tennie. Először is elismerni a feketék egyedülállóan tragikus tapasztalatát. Ahogyan a zsidók egyedülálló szenvedés és különleges méltatás jelképévé tették a holokausztot, a négereknek is ugyanezt kellene tenniük a saját történelmükkel. Így elő lehetne mozdítani a négerekkel szembeni faji kedvezményeket „pozitív dologként, amelyet az összes amerikainak büszkén kellene támogatnia”. Ehhez masszív antirasszista médiakampányra lenne szükség, amely „kioktatna bennünket a bonyolult diszkriminációról, vagy figyelmeztetne bennünket a faji sérülésre, amelyet egymásnak okozunk”, és „felszólítaná a fehér középosztályhoz tartozó háztulajdonosokat, hogy gondolják át, miért is szándékoznak eladni a házukat, amikor egy középosztálybeli fekete család költözik a szomszédságukba”.

Végeredményben tehát a könyv tökéletesen példázza azt a következetlenséget, ahogyan Amerika a fajról gondolkodik. A szerzők felfedezték a „spanyol viaszt”: az integráció nem történt meg. Egészen odáig fokozták a merészséget, hogy megkockáztatták: talán sohasem fog megtörténni. Majd az ostobaság csimborasszójaként egy még vadabb és még valószerűtlenebb változatát ajánlják annak a propagandának, amelyről korábban maguk is elismerték, hogy megbukott. A tragédia az, hogy az utóbbi fél évszázadban az USA éppen így kezeli a faji kérdést, és ezt a módszert akarja exportálni. A Fields-félék rosszvoltából hozzánk is.

MD 2011. IX. 13-20.

Ha patetikusan akarunk fogalmazni, stílszerűen az amerikai ízléshez igazodva, akkor azt mondhatjuk, hogy ezen a napon egy világ omlott össze: ötezer évnyi filozófia, erkölcs, igazság és haladás világa. 2001. szeptember 11-én – átvitt értelemben – mindenki találatot kapott. Azok is, akik felismerték az ügy valódi hátterét, és nem csinálnak belőle titkot, meg azok is, akik nem akarnak tudni róla, de aggasztják őket az előbbiek gondolatai, és inkább meghalnának, mintsem akár egy pillanatig elképzeljék, hogy egy kormány, ráadásul a „szabadság hazájából”, ugyanúgy bánik a saját polgáraival, mint egykor a bolsevik rezsim. Teljesen érthető, hogy sokak számára ez egy mentális tortúra, amelyet nem tudnak elviselni. Sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb konspiracionistáknak, ütődötteknek, megszállottaknak tekinteni a többieket. Kétségtelenül nehéz megemészteni, hogy 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok, amely az utóbbi fél évszázadban liberális demokráciából katonai-banki diktatúrává vált, nagy lépést tett a teoretikusai által kiötlött Új Világrend, egy orwelliánus világ felé, ahol „terrortámadások” olyan „hazafias törvényeket” inspirálnak, amelyek alapján bárkit bárhol letartóztathatnak; ahol a „nem létező lobbi” nyomására bármelyik ország megtámadható; ahol mindenkinek bőr alá ültetett azonosító chipet kell majd hordania, mint az amerikaiaknak „orvosi indokkal” 2013-tól.

Azok számára viszont, akik akarnak és mernek is gondolkodni, bizonyosnak látszik, hogy a 9/11-et az amerikai államhatalom legfelsőbb szféráiban készítették elő. Most ne menjünk bele az örökös vitába, amely a Pentagon épületébe csapódott (és nyom nélkül felszívódott) rakéta/repülő vagy a három torony ellenőrzött leomlása (Niels Harrit dán tudós nanotermit-elmélete) körül folyik. Hagyjuk figyelmen kívül a Northwood-műveletet is, ezt az 1962-es kubai válság idején a CIA boszorkánykonyhájában fogant és hasonlóan machiavellista tervet, az ún. „false flag” („hamis zászló” alatt, vagyis látszólag idegen hatalom által elkövetett) hadműveletek iskolapéldáját, amely egy amerikai charter-járat megsemmisítését irányozta elő, hogy aztán a felelősséget a castróista kormányzatra hárítva ürügyet teremtsen a karibi szigetország elleni katonai intervencióhoz.

Van azonban valami, ami véglegesen és megcáfolhatatlanul bizonyítja Szeptember 11. kapcsán egyes amerikai főfunkcionáriusok „belső aknamunkáját” (inside job). A merényletet megelőző tőzsdei manipulációkról van szó. Néhány nappal a New York-i Ikertornyokat és a washingtoni Pentagont sújtó terrorakció előtt a chicagói tőzsdén (CBOE) került sor minden idők talán legkolosszálisabb bennfentes csalására. 2001. szeptember 6-án és 7-én 4744 eladási opciót nyújtottak be a United Airlines (UA) részvényeinek esésére bazírozva, 24-szer többet, mint általában. Szeptember 10-én ugyanez megismétlődött az American Airlines (AA) részvényei tekintetében 4716 eladási opcióval. A következő hétfőn, amikor a tőzsdék először kinyitottak, az AA részvényei 39 százalékot, a UA részvényei 42 százalékot veszítettek értékükből. És ez nem minden: hasonló tranzakciókat bonyolítottak a szeptember 11-i események által érintett összes vállalkozás (bankok, tőzsdeügynökségek, biztosító társaságok) részvényeivel. Velük és nem másokéval. Óriási hasznot realizálva ily módon. Az amerikai tőzsdefelügyelet (SEC) ellenőrzésének eredményeként kiderült, hogy kiktől származtak ezek a megbízások, de mivel nyilvánvalónak tartották, hogy ezek a személyek nem álltak kapcsolatban az al-Kaidával, nem indítottak eljárást ellenük. Ebből vagy az következik, hogy azok, akik elkövették ezt a tőzsdei bennfentes csalást, kapcsolatban álltak az al-Kaidával, ami megmagyarázza, hogy tudtak a támadásról, tehát a SEC hazudott, vagy pedig az, hogy nem voltak ugyan kapcsolatban az al-Kaidával, de mégis tudtak a támadásról. Honnan, ha nem az állami szférától?

De ez még nem minden. Képzeljük el, hogy 1999-ben 2300 milliárd dollár eltűnt a Pentagonból, a következő évben pedig újabb 1100 milliárd. Összesen 3400 milliárd két év alatt. Ilyesmi előfordul, ezt maga Donald Rumsfeld vallotta be nyilvánosan, 2001. szeptember 10-én. 3400 milliárd mégis túl nagy összeg ahhoz, hogy egyszerűen leírják könyvelési veszteségként. Már éppen beindult a vizsgálat, amikor az ominózus szárnynélküli repülőgép, amely félfordulatot tett, és délről érkezve telibe trafálta a Pentagon északi szárnyát, hirtelen megsemmisítette az intézmény pénzügyi irattárát, az éppen ott szaglászó ellenőrökkel együtt. Micsoda pech! Ezután Rumsfeld – nyilván kegyeleti okokból – felfüggesztett minden további kutakodást. Ott volt aztán a Világkereskedelmi Központ 7. számú tornya (WTC 7) a tőzsdei archívumaival, az Enron és társai által elkövetett csalások dokumentumaival. A neki szánt repülőgép elkallódott ugyan valahol útközben, de a sajnálatos szervezési malőr ellenére a WTC 7 végül összeomlott magától is, ahogy kellett…

Az egykor Eisenhower által kárhoztatott katonai-ipari komplexum időközben elvesztette tehát a maradék komplexusait is, ami 2001. szeptember 11-én háromezer amerikai életébe, az azóta eltelt évtizedben pedig irakiak és afgánok százezreinek az életébe került. Ezen a napon egyébként egyedül az értelem, az építészet, a fizika, általában a tudomány, tehát a gondolkodás és persze az amerikai légvédelem ellen követtek el merényletet az Egyesült Államok földjén. Mindebben a CIAl-Kaidára csak a „hasznos idióta” szerep hárult, amivel Oszama bin Laden a neki tulajdonított kétes hitelű videó-üzenetek ellenére bizonyára tökéletesen tisztában is volt. Többek között ezért kellett meghalnia.

MD 2011. IX. 13.

Ezen a napon tehát, mindannyian emlékezzünk e fontos évfordulóra…
Mert hiszen hetvenegy esztendővel ezelőtt szabadult fel Erdélyhon fővárosa, az kincses Kolozsvár az fertelmes, s köztudomásúlag medvékkel szendergő oláhok megszállása alól. Áldassék ezért Galeazzo Ciano gróf neve, s a Kormányzó úr, ki fehér lován poroszkálva lépett ezen medveborzolók által elsikkasztott föld mezeire.

Úgynevezett amerikánus conformról tehát szó sem lehet, midőn Spetember hó tizenegyedik napja az magyar nemzeth privilegiuma!
Egyébiránt javaslom, hogy tolvajlása okán “Karthagót” el kell pusztítani!

Mostanra aztán kiderült, hogy a fekete kontinensen a születési arányszám jóval magasabb lesz, mint azt korábban valószínűsítették, miközben az éhínségeknek, háborúknak, járványoknak – sőt még a földrész csaknem egészén endemikus AIDS-nek – sem lesz számottevő hatásuk a mortalitás alakulására nézve. Fekete-Afrika lakossága 2050-re egymilliárd fővel fog gyarapodni, a jelenleg 150-160 milliós Nigéria népessége addigra csaknem megháromszorozódik (és így India, Kína és az USA mögött a világ negyedik legnépesebb országává válik), akárcsak a jelenleg 90 milliós Etiópiáé. Drámaian hangzik, de 2100-ban a világnépesség több mint egyharmadát afrikai négerek fogják alkotni, nem is beszélve a többi kontinensen élő feketékről – ennek minden, igencsak drasztikusnak ígérkező politikai, gazdasági, kulturális és környezeti következményével együtt.

A baj azonban, mint tudjuk, sohasem jár egyedül. Az Amerikai Népességnyilvántartó Iroda (United States Census Bureau) szerint az elkövetkező években a korábbi etnikai kisebbségek fogják képviselni az Egyesült Államokban regisztrált születések többségét. Az európai származású amerikaiak, akik ma még az USA összlakosságának a 64 százalékát alkotják, a 18 év alatti korcsoportnak már csak az 54 százalékát képviselik. Az utóbbi évtizedben az amerikai népesség 9,7 százalékkal növekedve elérte a 309 millió főt, de ez csak az átlag, amelyen belül az etnikai kisebbségek a növekedés 92 százalékát adták. A 38 milliós néger lakosság 11 százalékkal nőtt, az 51 milliós spanyol anyanyelvű (hispanó) és a 15 milliós ázsiai eredetű népesség pedig mintegy 43 százalékkal. A volt etnikai kisebbségek már többségbe kerültek Kaliforniában, Texasban, Hawaiion, Új-Mexikóban és Washington államban. Ezen kívül ők képviselik a születések többségét Arizona, Florida, Georgia, Mississippi, Maryland és Nevada szövetségi államokban. Az európai születések száma csökkent az USA 46 államában (50 közül) és 86 legnagyobb városi agglomerátumában (100 közül). Az ázsiai és hispanó kisebbségek nélkül, amelyeken belül a gyermekek száma az utóbbi évtizedben 5,5 millióval nőtt (miközben a fehér gyerekek száma 4,3 millióval csökkent), az amerikai népesség összességében csökkent volna ebben az időszakban. A U.S.C.B. úgy véli, hogy legkésőbb 2042-re a fehérek kisebbségbe kerülnek az Egyesült Államokban, ami értelemszerűen a WASP (fehér, angolszász, protestáns) dominancia végét is jelenti a világ (jelenleg még) vezető hatalmában.

Noha manapság valamivel alacsonyabb, mint a múltban, a 15-19 éves korosztály születési arányszáma a fejlett országok közül az Egyesült Államokban a legmagasabb. 2009-ben ebben a korosztályban 39 születést regisztráltak 1000 főre, vagyis összesen 410 ezer születést. Ugyanez a mutató ma csak 14/1000 Kanadában, 10/1000 Franciaországban és Németországban és 5/1000 Japánban. (Érdekes, hogy minél kevésbé „keresztény” egy adott ország lakossága, annál alacsonyabb körükben a fiatalkorúak idő előtti és házasságon kívüli szülési hajlandósága.) Ezzel párhuzamosan egy másik felmérés a maga nemében elsőként azt mutatja, hogy a két- vagy többgyermekes amerikai nők 28 százaléka legalább két különböző apától szülte a gyerekeit. Cassandra Dorius demográfus (Michigan Egyetem) mintegy 4000 amerikai nőt kérdezett meg több mint 20 alkalommal 27 éven keresztül, és vizsgálatának eredményeit az Amerikai Népességtársaság (Population Association of America) legutóbbi éves találkozóján ismertette. Eszerint a többpartneres nők termékenysége sokkal kevésbé függött az iskolázottsági szinttől, a társadalmi vagy jövedelmi helyzettől, mint azt korábban hitték, jelentősen változást mutat viszont a faji hovatartozás szerint. Míg a fehér nőknek csak a 22 százaléka szült gyermeket legalább két különböző férfinak, addig ugyanez az arány 35 százalékra nőtt a hispanó és 59 százalékra a néger nők körében! Mindez – ismét csak a „keresztényi erkölcs” fogalmaival élve – azt jelenti, hogy műveltségi, társadalmi és anyagi helyzetüktől függetlenül a néger nők csaknem háromszor „könnyebb vérűek”, mint fehér társaik, aminek nyilvánvaló következménye a két faj eltérő szaporaságában és a népességen belüli faji arányok megváltozásában is egyértelműen tetten érhető.

Az előbbiekkel szerves összefüggésben Samuel Sommers (Taft Egyetem) és Michael I. Norton (Harvard Egyetem) felmérése azt mutatja, hogy noha a feketék és a fehérek egyöntetűen elismerik, hogy az előbbiekkel szembeni diszkrimináció az utóbbi hatvan évben folyamatosan csökkent az Egyesült Államokban, immáron a fehérek azok, akik leggyakrabban érzik magukat rasszizmus áldozatának. A kutatók 208 feketét és 209 fehéret kérdeztek meg az ország minden részében arról, hogy szerintük az 1950 óta eltelt évtizedekben egy tízes skálán jelezve mennyit változott (1 = „egyáltalán nem”, 10 = „sokat”) a feketékkel és fehérekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés foka. Tettetett meglepetésükre azt tapasztalták, hogy a 2000-es évekre a fehérek több mint 50 százaléka értékelte legalább 5-ös osztályzattal a velük szemben érvényesülő faji diszkriminációt, 11 százalékuk pedig a 10-es osztályzatot sem tartotta túlzónak. „Ezek az eredmények nemcsak azt mutatják, hogy a fehérek hajlamosabbak úgy vélni, hogy jelentős haladást értek el a faji egyenlőség terén, de azt is gondolják, hogy ez a haladás újabb egyenlőtlenségeket szült az ő kárukra. A fehérek egy nulla összegű játéknak látják az egyenlőséget, amelyben mindazt, amit az egyik csoport megnyert, egy másik elvesztette”, írják a kutatók (Perspectives on Psychological Science, 2011. május). Az eredmény magáért beszél…

MD 2011. IX. 6.

(Zárójelben jegyzem meg – s tényleg, ott a zárójel -, ekkora marhaságot oktatással foglalkozó úriembertől legutóbb évekkel ezelőtt hallottunk, mikor is a parlamenti női kvóta ideáját lebegtették be, mely regula a hölgyek minimális számát határozta volna meg a Nemzeth Templomában, vagyis a férfiak számát maximalizálta volna, amolyan normalitással szemben álló, újszerű numerus claususként, de hát ezt a bölcsességet Magyar Bálint vetette fel, aki tudvalevőleg nem volt tagja a Professzorok Battyány Körének. Le is szavazták.)

Noha Réthelyi javaslata vélhetően megreked az ötlet szintjén – már ha nem badarság kormányunk bölcsességében bízni bármely tekintetben is – mindenképpen szót kell ejteni arról, miként is pattanhat ki efféle nonszensz gondolat egy Felelős Államférfi agyából. A két megoldásért kiáltó probléma triviális: egyrészről ugye nincs pénz az államkasszában, s hiába Matolcsy úr Európa szerte ismert s elismert zsenialitása, vélhetően azután sem lesz, hogy a permanensen növekvő államadósság mellett vaskosabb adóterhekkel, mint fénylő pallossal sújtják majd napi betevő cigarettánkat; még akkor sem, ha a hír hallatán feldühödve egy ültő helyünkben szívunk el belőle fél dobozzal.

Más részről elvitathatatlan tény az is, hogy mostanság boldog-boldogtalan szerez később semmire sem jó diplomát (lásd még: a bölcsész a mekiben fog dolgozni, hahaha, stb), igazolván ezzel azt, hogy a bolognaiból legfennebb a szósz jó – persze csak megfelelően elkészítve, gondosan kerülve az olcsó bolti fűszerkeverékek alkalmazását -, míg egy legény sincs talpon a vidéken, aki megszerelje a radiátort vagy patent kis ajtót fabrikáljon. Ennek megoldására egyébiránt a kormány már épkézlábabb javaslatokkal is előállt korábban: egy korábbi indítvány szerint például egy tárgyból tett négy sikertelen vizsga után repült volna szegény deák a tanintézetből, és megszűnt volna a HÖK is. Jó, utóbbi nem kapcsolódik szorosan a tárgyalt problémánk megoldásához, de a korrupt semmirekellő szervezetről minden épeszű embernek az a véleménye, hogy a #minekvan tipikus esete. A fent taglalt szigorítás részben pont az ő hisztijük miatt nem került bevezetésre – no persze az átlagos hallgatók sem lelkesedtek különösebben a szopásért -, tehát a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, hovatovább a haza normalizálódásának is egyértelmű kerékkötői.

Egyébiránt ha a leendő diplomások számát már szépen csökkentgetjük, nem ártana visszaállítani a szakmunkásképzők presztizsét, legalább néhány normális hírű e tárgykörben működő intézmény elindításával; tudniillik normális ember messziről kerüli manapság az ilyesmit. Példának okáért ha én csak asztalosként tudnám elképzelni hosszútávú jövőmet, vélhetően két hét után sikítva hagynám ott az intézményt, mikor is két ígéretes tehetségű lókötő kényszerítene orális aktusra a mosdóban; nem áhított procedúra ez senki számára sem, lássuk be, inkább a (közhely, csapó 2:) diploma és a meki.

Réthelyinek javasoljuk, hogy mielőbb felejtse el a különadó ötletét, diplomája lévén ő is rosszul járna; ha teszem azt még dohányzik is, hát alaposan megcsappant költségvetéssel kell majd kezdenie minden hónapot. Ha mégis a megvalósulás stádiumába kerülne e remek tervezet, ám legyen, legfeljebb dühünkben megint rágyújtunk. Az államkasszáért, persze.

Kétségtelen: kegyelmi állapot volt ennek létrehozása, az, hogy ennyire különböző és értékes embereket tudtunk egy kalap alá hozni, akik azon kívül, hogy nagy múltú és nagy tehetségű, ismert és elismert, vagy ifjú, lelkes és tehetséges szerzők, voltak akkora állatok, hogy mindezt ingyen, becsületből végezték. Elvitathatatlan becsülete ez mindenkinek, aki betette hozzánk a lábát. Mindezek ellenére nekem, mint az oldal “főszerkesztőjének” át kellett értékelnem bizonyos dolgokat, hiszen ez hosszú távon, műfajból adódóan nem működhet. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor át kell alakulni, át kell alakítani a dolgokat, mégpedig az elvek feladása nélkül, anélkül, hogy egy kicsit is változtatnánk azon, amitől azzá válhatott az Ellenkultúrát, amivé. Ezért voltunk kénytelenek kéthavi kényszerszabadságra küldenünk az oldalt. Részben. Másrészt mert még nem volt ilyen, voltaképpen még egy rendes közös berúgást sem tudtunk abszolválni a szerkesztőkkel. Ám ez idő alatt személyi változások is történtek, átértékeltünk bizonyos dolgokat, feltételeket.

Végül úgy döntöttünk, hogy a változatlanul elénk kerülő nehézségek ellenére is folytatni akarjuk. Hogy minek, senki ne kérdezze. Idealizmusból, elszántságból, fétisből, önmagunk szórakoztatására, elvhűségből, hitből, céltudatosságból, szerelemből… Mindegy. Úgy gondoltuk, hogy adott egy jó kezdeményezés, amit érdemes tovább folytatni. Hogy ez sikeres lesz-e, csak rajtunk, de főleg az olvasókon múlik, amit majd csak az idő igazolhat. Hogy ez egy hétig, egy hónapig, egy évig, vagy a következő állampuccsig fog tartani, az nyitott kérdés. Csináljuk, amíg van rá mód. Fétisből, önmagunk szórakoztatására, elvhűségből, hitből, csak.

Ami biztos, hogy mi a munkánkon kívül egyebet nem áldozhatunk. Amit tudunk és amit tudtunk, azt beletettük és beletesszük ebbe a szerény kis szamizdatba. Egyebet sem kérhetünk tehát hőn szeretett és kitartó Olvasóinktól, mint azt, hogy akiknek írásaink jelentettek valamit, tartsanak ki továbbra is mellettünk! Olvassanak minket és segítsék munkánkat azzal, hogy olvasói hűségük mellett, minél szélesebb körben megosztják írásainkat. Ha másért nem, akkor poénból. Nem lenne persze gond akkor, ha a kor szerencsésebb rétegeibe születtünk volna, vagy nyaltuk volna hófehérre a valagukat, de becsületünk és lányos idealizmusunk aligha engedett volna abból, amit eddig műveltünk. Meg aztán többünknek feltett szándéka pátoszos és közhelyes írói körülmények között meghalni.

Summa summarum: szeretettel állunk most az olvasók elé megújult, és reményeinek szerint reprezentatív külsőnkkel, régi elveinkkel, de új hozzáállással és frissített koncepcióval, amivel reméljük, hogy sikerrel válhatunk méltóvá az utókor emlékezetére, az Olvasók hűségére és arra, hogy legalább egy kicsit hozzájárulhatunk ahhoz, amiben mindannyian hiszünk.