„A lopás, amit ma művelnek, már nem csak országos probléma, ma már nemzetközi méreteket öltött. Most már egész Európa, sőt az egész világ a cigányokról beszél. A gyerekeinknek tanulniuk kell, mert ha így folytatják, akkor a most felnövő új generációkat már senki sem fogja eltűrni. Az országunk nem fog tolerálni minket, a nyugati országok el fognak üldözni, így hát azt kérdem magamtól és tőletek roma testvéreim: Hol fogunk élni? Hol? Hol fogunk élni?”

E veretes mondatok egy, a BBC gondozásában készült dokumentumfilmben (címe: Gypsy child thieves) hangzottak el egy romániai cigány szájából, aki - csakhogy meglegyen az egésznek az egyedi, utánozhatatlan zamata - saját bevallása szerint családi tradíció keretében, egy tolvajklán vezetőjeként lopással foglalkozik. E momentumban, azt hiszem, benne foglaltatik a cigánykérdés problémakörének veleje. Ugyanis ez a romániai cigányember a világ legtermészetesebb dolgaként ecsetelte a riporternek, hogy a lopás náluk családi örökség, tradíció; az apa, a nagypapa és anno a dédnagypapa is ezzel foglalkozott. S miközben mindezeket elmondta, büszkén mutogatta az előszoba falán függő családi portrékat - demonstrálandó, hogy kik is pontosan azok a nagyszerű tolvaj ősök…

Családi tradíció.

Ez az, amit Nyugat-Európa már nem képes tolerálni. Se a családi tradíciót, se a szutykos putrikat, se rongyos sátortáborokat, se a szakadt és mosdatlan cigányokat, akik a kulturált együttélés legalapvetőbb szabályait sem hajlandóak betartani. Szakképzettségük nincs, igényük sincs rá, bár a legtöbbjüknél a munkavállalás opciója eleve szóba sem jöhet. Marad tehát az agonizálás, a nyomor, a mocsok, az állam és a többség irányába támasztott irreális követelések és persze a bűnözés.

Nemrégiben például a franciáknál szakadt el emiatt a cérna, és hiába durrogtak innen-onnan rózsapatronként a humanista alapvetések és a „segítsünk az elesetteken”, no meg a „ne legyünk kirekesztőek” kezdetű megfejtések, Sarkozy elnök mindenkit mozgósított, akit csak lehetett, s a nagyrészt Romániából érkezett cigányokat annak rendje és módja szerint kitoloncolták az országból. Tegyük hozzá, hogy a jogszabályok szempontjából is teljességgel megalapozottan, hiszen három hónapnál tovább csak akkor tartózkodhat egy EU-s állampolgár egy másik EU-s országban, ha ott munkaviszonya, tanulói jogviszonya van, vagy legális jövedelmet igazolni tud. Mivel e kritériumok közül egyiknek sem feleltek meg a cigányok, indulhattak vissza a feladóhoz. Tiszta sor.

Viszont itt, Magyarországon ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Az egyetlen megalapozott és reális lehetőségünk az, hogy nem a cigányoknak üzenünk hadat amolyan tökös francia módon - ezt meg sem tehetnénk, hiszen a saját állampolgárainkról van szó -, hanem elsősorban a családi tradíciónak. Azt kell nekünk végérvényesen eltipornunk és megsemmisítenünk. A családi tradíciót.

Ugyanis a cigánygyerekek döntő többsége jelenleg abba születik bele, abban nő fel, és mikor szülővé válik, ugyanazt az eltorzult szemléletet adja tovább a saját gyerekeinek, mint amit a szüleitől kapott.

A kör bezárul, a családi tradíció fennmarad.

Ennek kell mielőbb véget vetnünk, az ördögi kört muszáj megbontanunk, mert az a bizonyos utolsó csepp nem várat már sokat magára.

A béketűrés népe sem bírja a végtelenségig…

Az ízek miatt maradok.

Az emlék, ahogy mezítláb szaladtunk a fűben. Az egymásra halmozott szalmabálák, amelyekre felmásztunk kezünkben fapuskával. A mellettünk terebélyesedő erdő, ahol madarak kórusa visszhangzott. A kék ég szikrázó napsugarakkal bearanyozva s alant a távolban zötykölődő lovaskocsi, rajta munkától megfáradt parasztemberrel.

Édesanyám főztje a vidék csendjével fűszerezve.

A helyi kis könyvtár, ahová alig voltam tizenkettő, mikor beiratkoztam, s ámulva lépkedtem a könyvektől roskadozó polcok között, miközben a cipőm alatt megreccsent olykor-olykor az öreg padló.

Az idő. Huszonöt és ezeregyszáz esztendő.

A piros-fehér-zöld lobogó, ahogy táncra hívja a rozsdás levelekkel díszített őszi szél. S a felcsendülő Himnusz, amelytől nagyot dobban a szív.

A magyar szó, mely ékesebb mindennél.

Krúdy. Mikszáth. Kosztolányi. S még egy kis Krúdy.

Sebestyén Márta ezüstös hangja. Rékasi Károly, ahogy Wasst szaval, miért az embernek férfi létére a könnye majd kicsordul.

A Székely himnusz.

A hit, hogy talpra állhatunk még, s hogy eleink nem hiába áldozták évszázadokon át a vérüket.

A remény, hogy leszünk mi még egy, igazi nemzet.

A dac, hogy csak azért sem adjuk fel, hiába sziszegik villás nyelvvel minden egyes nap a fülünkbe: gyenge senkik vagytok mind!

A tudat, hogy a nyugati dekadenciával megmérgezett, egykori botlásaimat hátrahagyva már kikristályosodott előttem, mit jelent magyarnak lenni.

Az ízek…

Igen, a magyar ízek, amelyeket csak mi érezhetünk. Csak mi, magyarok. S csak itt, magyar földön.

Sehol másutt e világon.

Ha nem lennék humoromnál, annyit írnék ide: menjetek ti az ostoros malac matyóhímzett faszára.

A nívója által nagyra tört és ismertté vált Szent Korona Rádió minap hírül adta a netet azóta már többször is bejárt videót, amint Mogács Dániel, az MKKP és a Hírcsárda közös jelöltje tökéletes nemességgel csinált teljesen hülyét a műsorvezető Kálmánból (vagy Olgából, nem nézem), aki azt kérdezte a képviselőjelölttől, hogy mit is szeretnének elérni. Mogács teljesen jogos igényeket tűzött ki célul: a „jó nő felfogó gát” szükségességét, azt, hogy Erzsébetváros az Erzsébeteké, ingyen sört mindenkinek és így tovább. Jót derültünk, hogy végre akad egy párt, amelyik képes röhögni magán, így világítva rá arra, hogy a magyar politika, úgy ahogy van, egy vicc. Épp csak nagyon rossz vicc, amin, ha mást nem, hát javítani lehet. Mégpedig viccel.

Erre jönnek a rónaság pesti lovasai és komolyan veszik. Mert ők a humort nem ismerik, hisz’ talpuk alatt fütyül a szél, tekintetük Csárlszbronzon. Mert egy valamire való politikus igazán komolyan csak betyárgúnyában veheti magát, fess tartásában pedig kiálték, akár egy barlangi troll, vitaként pedig pattigtasson ostort, majd adja oda a házelnöknek, hogy folytassa. Hát igen, nemzetet, hazát csak így lehet menteni. Ezért szeretjük mi a Magyar Nemzeti Oldalt, mert vicces. A humor terén pedig ők nem ismernek tréfát. Egyátlalán nem. Persze az nem jut el a tudatig, hogy éppen ezzel a “beleszarunk mindenbe” stílussal szeretné felhívni valamire a figyelmet az MKKP, mint ahogy azt tette az izlandi Legjobb Párt is, amely nem mellesleg megnyerte a reykjaviki választásokat, ezzel adva tudtára az izlandi politikának, hogy „ANYÁTOK”. De nem. Mogács azt mondta az ATV-ben, hogy sok pénzt akar, hát nyilván hazaáruló, nem pedig ironikus.

Seregesen senkik jőnek. A Szent Korona Rádió cikke alatt olvasható kommentmezőről pedig jobb, ha tudomást sem veszünk, minthogy a színvonalból adódóan az oda írogatók még kevésbé fogékonyak a humorra, s egyáltalán a gondolkodásra. Egyesek mindjárt akkora felháborodásuknak adtak hangot, mint némely nemzettestvérük, midőn futótűzként terjedt a hír, hogy a Facebook fizetőssé válik. „Hát ennyire hülyének nézik az embereket?!” - tették fel néhányan a kérdést, nyilván a „93%, hogy nem fogunk lopni” MKKP-ígéret láttán.

Az, hogy oka van egy ilyen párt erősödő népszerűségének, az nem érdekes. Mert kérem oka van. Hogy mi, azt nem fejtem ki, nehogy azzal legyek vádolva, hogy nem sarkallom az embereket gondolkodásra. De ezennel három verziót vázolok fel az önkormányzati választások napjára: 1; vagy az MKKP jelöltjeire fogok voksolni, mert jó arcok, 2; vagy egy pornóképet fogok becsúsztatni a borítékomba, amin a Betyársereg épp egy ménessel hál együtt, vagy 3; tevékenyen téve a magyar KKV-szektor gyarapodásáért, s ezzel a nemzet felemelkedésért, egy teljes október 3-i napot fogok a kocsmában tölteni.

Hogy miként áll a humor? Bizonyosan nem úgy, mint a bivaly csöke. De éppen ezért van az, hogy a HVIM-en kínunkba röhögünk, az MKKP-n pedig szívből, elégedetten csettintve. Akár kézzel, akár ostorral.

Ennek köszönhetően, ha ma valakit a legborzasztóbb elvetemültség, a felülmúlhatatlan gonoszság szinonimájaként kívánnak megemlíteni a közéletből (vagy bárhonnan máshonnan), azt öblös artikulációval ab start lefasisztázzák, illetve ennek szinonimáival illetik. Persze az illetőnek legtöbbször semmi köze az olasz fasizmushoz.

Az, hogy a baloldal magától értetődő természetességgel fasisztázza le a vele szembenállókat, szinte már szót sem érdemel. Az viszont már annál inkább, hogy maguk a sértettek sem tudnak mással visszavágni, minthogy visszafasisztázzák a lefasisztázókat, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a „fasiszta” szó elrettentő, mitikus és egyben démonikus, már-már vallási, de végtelenül ostoba természetében tovább élhessen.

Itthon többször hallhattuk már jobboldali politikusoktól, hogy mennyivel nagyobb fasiszta volt a már letűnt SZDSZ, mint azok, akikre ráhányta e jelzőt, vagy hogy a Fidesznek mennyire fontosak a fasiszta szavazók stb. Mindezt egyes politológusok hazai jelenségként emlegették, ám ezen univerzális elrettentésként használt „szitokszóval” természetesen nem csak Magyarországon vagdalkoznak. Jean Lacouture francia történész például „trópusi fasizmusnak” nevezi Pol-Pot rezsimjét, Angliában „zöld fasizmusról” beszélnek az iszlám integrizmus kapcsán, Jean-François Revel francia akadémikus pedig egyenesen „vörös fasizmusként” aposztrofálja a sztálinizmust. A definiálási zűrzavar tehát teljes, és hogy ez így van, két okból fakad. Egyrészt a „fasiszta” szónak és magának a fasizmusnak a démonizálásából, annak jelentéstartalmának tökéletes és tudatos kiforgatásából, másrészt az ebből következő oktatási metódusokból.

Látszat, valóság

Az antifasizmus Kreml általi manipulációjának köszönhetően sikerült végletesen elhomályosítani a fasizmus valódi mivoltát, ugyanis a kommunista vezetés e „kategóriába” sorolt mindent, még az egymástól nagymértékben különböző rendszereket is, amelyek kívül estek a kommunizmus tézisein, vagy szembehelyezkedtek azzal. Mindez praktikusan nehezítette a fasizmus még manapság is problematikus meghatározását. Sokak számára ugyanis továbbra sem eldöntött kérdés, hogy a fasizmus egy ellenforradalmi, hierarchizáló és antimodern ideológia „militarista” fordulatát képviseli-e, vagy éppen egy modernista, forradalmi, az új társadalom ideájára nyitott, a letűnt korokkal kezdeni mit sem tudó doktrína, vagy alapvetően a szocializmus antimaterialista és anti-internacionalista értelmű revíziójának az eredménye?
Azonban a tények ismeretében a fasizmus mibenléte nyilvánvalóan megállapítható és meghatározható.

Benito Mussolini ifjú korában anarchista, később pedig, az első világháborút megelőző években szocialista nézeteket vallott (részben ennek köszönhető az újfasizmus némi baloldali, anarchista íze, lásd: Casa Pound Italia), 1903-1914 között a szocialista Avanti című lap társszerkesztőjeként működött. Amikor az első világháború kitört, az olasz szocialisták pacifista módon ellenezték Olaszország világháborús részvételét, ami mélységesen felháborította Mussolinit, akinek meggyőződése volt, hogy hazájának feltétlen nemzeti érdeke fegyveresen küzdeni jogaiért. Éppen ezért szakított a szocialistákkal, de nem szakított azzal, amit a szocializmus lényegének tartott: az egész nép jóléte iránti mélységes elkötelezettséggel. Gondolatvilágában ez a szocializmus azonban már szervesen egybeforrott a nacionalizmussal, az olasz nemzeti érdekek következetes és rendíthetetlen szolgálatával.

A háborús évek alatt Mussolini a Popolo d’Italia szerkesztője volt, és 1919-ben szervezni kezdte a feketeinges fasciókat. Innen már egyenes út vezetett az 1922. október 28-i Marcia su Roma-ig, amelyet követően II. Viktor Emánuel király miniszterelnöknek nevezte ki Mussolinit, aki időközben megalkotta és összegezte az olasz fasizmus doktrínáját. E műből pedig az is könnyedén leszűrhető, hogy a fasizmus egyértelműen egy ellenforradalmi, hierarchizáló és antimodern ideológia „militarista”, tekintélyelvű fordulata volt.

Mivel a kommunizmus a II. világháború egyik győztes hatalmi ideológiájaként minden ellenségét potenciális fasisztának tekintette, a szövetséges hatalmak hathatós közreműködésével sikeresen iktatta be a közbeszédbe a „fasisztát” mint kommunistaellenes és „antidemokratikus” ideológiát, és így az antifasizmus zászlaja alatt egy csapásra megbocsáthatóbbá és érthetőbbé is tette a szovjet terrormódszereket. Ezen retorikai örökséget megőrizve lett a fasizmus a baloldali politikában a XX. századi jobboldali, tekintélyelvű ideológiák gyűjtőneve, ergo ebben a szóhasználatban fasiszta lett nemcsak az eredeti olasz fasizmus, de a hitleri német nemzetiszocializmus, a spanyol falangizmus vagy a magyar hungarizmus is (sőt, sok esetben az egyébként demokratikus jobboldali pártokon is előszeretettel csattogtatják ezt a “dehonesztáló” szót).

Márpedig a fasizmus a Fekete könyv nagy hiányzója, ugyanis társadalmi erőszak(osság) és politikai elnyomás terén nem állja ki az összehasonlítást a nemzetiszocializmussal vagy a kommunizmushoz hasonló totalitárius rezsimekkel szemben. Ma már e tekintetben pontos számadatokkal rendelkezünk az olasz fasizmus mérlegére vonatkozóan: 1922 és 1940 között kilenc személyt végeztek ki (többségükben szlovén terroristákat), a háborús évek alatt, 1940-től 1943-ig további tizenhetet, és a politikai foglyok száma sem haladta meg soha a néhány ezret (Vö.: Stanley G. Payne: Franco y José Antonio. El extraño caso del fascismo español, Planeta, Barcelona, 1997: „Ami bizonyítja, hogy a fasiszta diktatúra nem totalitárius, az az, hogy a politikai okokból elítéltek száma nagyon alacsony volt”). Jegyezzük meg továbbá azt is, hogy a fasiszta rendszer idején Olaszországban egyetlen egy kommunistát sem végeztek ki, mi több: az Olasz Kommunista Párt főtitkárának a börtönben külön könyvtára és dolgozószobája volt. Már Raymond Aron is aláhúzta a tényt, hogy „Mussolini rendszere sosem volt totalitárius: az egyetemek, az értelmiségiek sosem voltak lépésre fogva, még ha a szólásszabadságot korlátozták is”. Jacques Willequet pedig megjegyzi, hogy “Mussolini és Hitler között mindig is meglesz az a szakadék, amely a politikai börtönt a koncentrációs tábortól választja el”.

Ilyen feltételek között tehát az „antifasizmus” zászlaja alá vonni a náci totalitarizmus elleni fellépést, egyenlő a csalással. Ahogy Pierre Chaunu mondta: „Ez az összemosás része a kommunista hazugságnak, amely abból áll, hogy szembe állítja a demokráciát a fasizmussal, ily módon téve lehetővé önmaga számára a legdemokratikusabb és mint a fasizmussal leginkább szembenálló rendszer pózában való tetszelgést. Ez nem más, mint a hazugság legtökéletesebb formája”.

Tanulj tinó…

Mindez persze a magyar közoktatást és „értelmiséget” egyáltalán nem zavarja. Közismert Ormos Máriának a hetvenes években megjelent Nácizmus, fasizmus című, gyöngéden érzéki marxizmussal telített - és a témában még mindig alapműnek tekintett - könyve, amelynek alapján egyértelmű, hogy a középiskolák negyedik évfolyamában használt történelem tankönyvek nagy többsége miért e szemléletet tükrözi még mindig a fasizmus kapcsán.
Ebből következik a fentebb felvetett problémánk második oka.

Hiába publikálták már oly sokan, hogy a „német fasizmus” kifejezés Sztálintól ered, aki 1934-ben kijelentette, hogy német nemzetiszocializmus nem létezik, csak német fasizmus, a diákok a mai napig is úgy tanulnak a „német fasizmusról”, mint a parancsolat. Örvendetes azonban, hogy nem Ormos Mária hazánk központi történésze, s a tankönyvírók közül is akad, aki objektíve hajlandó írni a Mussolini-féle rendszerről. Salamon Konrád tanszékvezető főiskolai tanár külön fejezetben tárgyalja a „németországi nemzetiszocializmust” és az „olaszországi fasizmust” (Történelem IV. Középiskolások számára, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. Budapest, 1995.)

Ormos Mária történelmi tévedéseivel, hovatovább nyilvánvaló hazugságaival szemben Salamon Konrád a már említett könyv 69. oldalán a „Totális fasizmus” című alfejezetben visszafogottan ugyan, de reális képet ad a fasiszta Olaszország húszas éveinek második, valamint a harmincas évek első feléről. A következőket írja: „Olaszország nyugodt és kiegyensúlyozott országgá vált, nem tartották állandó rettegésben a társadalmat, és nem hirdettek fajelméletet, antiszemitizmust. Ezt majd csak később, a náci Németország hatására teszik meg”. Itt azonban jegyezzük meg, hogy Mussolini igyekezett elkerülni a Hitlerrel való szövetséget, erre a szovjetek által generált antifasiszta mozgósítás kényszerítette.

Az, hogy Mussolini gondolatvilágában a zsidókérdés nem jelent meg, jórészt annak volt a következménye, hogy ő az olasz fasizmus alapgondolatául az abszolút állam megteremtését tette meg, és nem a - gyakorlatban egyébként nehezen értelmezhető - faj és vér tisztaságát, mint Hitler. Sőt mi több, amíg Magyarországon a numerus clausus volt érvényben, addig a magyarországi zsidó diákok - ösztöndíjjal - Olaszországba jártak egyetemre.
Salamon erénye, hogy ezen alfejezetben részletesen és hitelesen ír a fasizmus egyik lényegi eleméről, a parlamentarizmus helyébe lépő korporációs rendszerről. Nagy érdeme továbbá az is, hogy Benito Mussolinit nem írja le diktátornak. Talán ő az egyetlen a tankönyvírók közül, aki ügyesen elkerüli e fogalom használatát.

A Salamon Konrád által elénk tárt Olaszország-képet tovább erősíti Paul Johnson világhírű történész a Duce leírásával (Paul Johnson: A modern kor. A XX. század igazi arca. Kairosz Kiadó, 2000). E mű 114. oldalán a következőket írja Mussoliniról: „A nagy építkezéseket szerette, s úgy érezte, képes rájuk, ezen a téren valóban tehetségesnek bizonyult. Megállította a maláriát, mely akkoriban Közép- és Dél-Olaszország nagy átka volt. A pontini mocsarak lecsapolása jelentős teljesítmény volt, egyszersmind a fasiszta energia jelképe is. Balbót, aki bátor pilóta volt, Mussolini nagy repülőgépipar kifejlesztésére ösztönözte, s ezzel sok nemzetközi díjat nyertek. Egy másik fasiszta főnök, Giuseppe Volpe velencei pénzember, látványos ipari övezetet hozott létre a szárazföldi Mighera és Mestre körzetében. Mint pénzügyminiszter újraértékelte a lírát, amely aránylag erős valutává vált”.

Továbbá a vasutak, a postai és telefonszolgáltatások díja is jelentősen javult, nem voltak sztrájkok és a munkanélküliség is gyakorlatilag megszűnt, de a legkritikusabb álláspontok szerint is 2%-on állt meg. Az éhező, 1921 őszén kommunista forradalom előtt álló, terrorizált, illetve a Mussolini vezette fasiszta Olaszország között megdöbbentő volt a különbség. Az Alpoktól északra élők szemében, akik Kelet bolsevizmusát éppúgy levetették, mint a Nyugat liberalizmusát, az itáliai újjászületés mintha harmadik utat kínált volna - írja Johnson, tökéletesen helytállóan. A történész által felsejlő „harmadik út” ugyanis benne volt a fasizmus programjában: elveti a kapitalista, és elveti a szocialista-kommunista rendszert is. Ideológiája: a katolikus vallás, amely szemben áll a materializmussal. Meg kell azonban jegyezni, hogy Mussolini óvatos, de jól érezhető egyetértéssel értékelte Julius Evola Pogány imperializmus című művét, melyet az Új Római Birodalom ideáljaként definiált.

A magyar kapcsolat

Külön tanulmányt érdemelnek a húszas évek olasz-magyar kapcsolatai. Az 1920-as évek közepén Magyarországnak sikerült áttörnie a kisantant államok gyűrűjét és 1927-ben Rómában Benito Mussolini miniszterelnöki minőségben, tehát nem mint a Duce, gróf Bethlen Istvánnal, Magyarország kormányfőjével magyar-olasz örök barátsági és együttműködési szerződést kötött. E szerződésnek azért van nagy jelentősége, mert az I. világháború egyik győztes nagyhatalma kötött szövetséget a legyőzött, a háborúban vesztes Magyarországgal. A rendelkezésünkre álló dokumentumok azt bizonyítják, hogy Mussolini és Bethlen gróf szívélyes együttműködése túlment a protokoll határain.

Ennek ékes bizonyítéka Benito Mussolininek a római szenátusban 1928. június 5-én elmondott beszéde, melyben kifejtette: „Magyarország számíthat Olaszország barátságára. Meg lehet állapítani, hogy a trianoni szerződés területi meghatározásainál nagyon is elevenébe vágtak az országnak, s ehhez hozzá kell tennünk azt, hogy Magyarország a Duna völgyében ezer év óta rendkívüli történelmi hivatást teljesít”. Mussolinitől származik a szólás: „Egy szerződés nem lehet sírbolt! A magyar nemzet, a maga lángoló hazaszeretetével, erejének tudatában, a békeidőkben való szívós munkássága révén jobb sorsot érdemel”.

Le kell szögezni a tényt: a hazánkat sújtó trianoni szerződés ellen, az első világháború győztes hatalmai közül, egyedül a fasiszta Olaszország lépett fel! Gróf Bethlen István igen nagyra értékelte az Olasz Királyság miniszterelnökének kiállását a magyar igazság mellett. Nyilvánvalóan ez is szerepet játszott abban, hogy amikor Benito Mussolini gondolatai írásban is megjelentek, a magyar kiadáshoz ő írta az előszót. „Örömmel tettem eleget a felkérésnek, hogy bevezetőt írjak a rendkívül érdekes munka elé, annál is inkább, mert magam is a legnagyobb súlyt helyezem arra, hogy a hazai közvélemény megismerje az új Európának egyik legerősebb, egyik leghatalmasabb és a magyar nemzettel rokonszenvező politikai egyéniségét, és ezen keresztül nyerjen betekintést a fasizmus rendszerébe és eszmevilágába (…). A magyar kormány a múlt évben szakértőkből álló bizottságot küldött ki Rómába, hogy a helyszínen tanulmányozza a fasizmus államrendjének gazdasági és szociális intézményeit. Budapest, 1928. július hó. Gróf Bethlen István.”
Ezen két idézet nemcsak azt bizonyítja, hogy Mussolini és Bethlen emberileg is jó kapcsolatban voltak egymással, hanem azt is, hogy a magyar-olasz kapcsolatok kiépítése, a magyar marxista történészek állításával szemben, nem Gömbös Gyulának, hanem Bethlen Istvánnak köszönhető.

Mussolini és a fasizmus népszerűségét nagyban megnövelte az olasz kormánynak a Szentszékkel 1929-ben kötött konkordátuma is. A megegyezés három okmányát a Lateráni palotában írták alá. Az általános megállapodás értelmében Olaszország elismerte a pápa szuverenitását az úgynevezett Vatikánváros felett. Ezzel mintegy másfél négyzetkilométernyi területen létrejött a „Második” Egyházi Állam. Vatikán Állam és Olaszország kölcsönösen nagykövetet cserélt. A konkordátum Olaszországban a katolikus vallást államvallássá nyilvánította.

“Welcome to the real world”

A valóság tehát a fasizmussal szemben felállított szovjet, a Kreml által sugallott hazugságok helyett az, hogy Itália 1929-re a fasizmus fényében újjászületett. Súlyos ideológiai és politikai hiba tehát, hogy a rendszerváltás után több húsz évvel, a történelemtanításban még mindig helyet kapnak azok a szovjet marxista-sztálinista retorikai sablonok, amelyek teljes ideológiai tévedésbe taszítják a közbeszédet. Mert valójában nem volt olyan alakja az olasz történelemnek, akit annak népe oly rajongó szeretettel illetett volna, mint a Ducét. Beszédein százezrek jelentek meg, a nevét áhítattal ejtették ki, és amikor alakja a mozik filmvásznain is megjelent, a közönség perceken át felállva, ujjongva tapsolt. Hatalma csúcspontján államfők, miniszterek, egyházi személyek dicshimnuszt zengtek politikai zsenialitásáról, éleslátásáról, bátorságáról és tetterejéről; halála után Adolf Hitlerrel együtt eleven ördögként emlegették, alakját, történelmi szerepét pedig Hitlerével teljesen egybemosták, s ebből fakad, hogy a „fasiszta” a gonoszság szinonimájává vált a háború utáni médiában, politikai irodalomban, amely gyakorlat ma is sziklaszilárdan tartja magát.

Míg a sötét középkor évszázadainak első számú terminátor-szava az „eretnek” volt, addig „felvilágosult” korunkban ugyanezt a szerepet a „fasiszta” tölti be, és persze szinonimái (náci, rasszista, holokauszttagadó, stb.). A szavak még nem ütlegek, vélték az antik Rómában, de - mint azt Gazdag István barátom megállapította - mára ezek a szavak váltak ütlegekké, mert használóik ütni akarnak velük. Lehetőleg agyonütni…

Felhasznált források:
Alain de Benoist: Kommunizmus és nácizmus (Europa Authentica, Budapest 2000.), illetve
Benito Mussolini: A fasizmus doktrínája (Gede Testvérek Bt., Budapest, 2000.)

Ha valakitől, akkor most Ante Gotovinától követel mást a sorsa. A jövő héten ugyanis véget ér a tárgyalási szakasz a háborús bűnökkel igazságtalanul megvádolt horvát tábornok és két társa ügyében, amit később az ítélet kihirdetése követ majd.

Azt hiszem, nincs értelme belemenni abba, mi is volt, hogy is volt akkor, 1995-ben a Balkánon. Azért nem, mert teljesen világos. A vége pedig jogosan zárult: Horvátország független lett. Aki mást állít, hazudik. De, ahogy a minap távozó, köztörvényes főpolgármester mondta: a történelemben nincs happy end. És tényleg nincs. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Gotovina hamarosan börtönbe, Demszky pedig nyugdíjba vonul.

’95-ben kitört egy függetlenségi háború, amely példátlan példa volt. Egy kis nemzet fellázadt elnyomói ellen. Fellázadt, mert nem tűrte a kizsákmányolást, hogy saját földjének gyümölcseiből lát el egy idegen népét. Rozsdás puskáikkal fellázadtak a legnagyobb Jugoszláv haderő ellen, s harcoltak még úgy is, hogy a „fejlett Nyugat” ölbe tett kézzel nézte mindezt, hova tovább: fegyverembargót hirdetett a térség területére. Érintett ez bennünket, magyarokat is, hiszen a szerb állatok százas nagyságrendben gyilkolták le testvéreinket. Csak azért, mert magyarok voltak. Robbantak a magyar templomok, égtek a magyar zászlók. Eduardo is ekkor fogott fegyvert. Hogy mit szólna most? Neki kellene ide írnia. Én csak a háború végét láttam.

De ne kerülgessük: Gotovina meghurcolásának oka a megfelelési kényszer. Egyrészt. Mert a horvát politika szervilizmusában elfogadta azt a feltételt, amit az EU szabott ki: „háborús bűnösöket” akarnak. Gotovináékat, különben nem csatlakoznak. Másrészről a globalizált Nyugat nem engedheti meg magának, hogy egy tőle független, prosperáló állam működjön a kontinensen. A hősök pedig ideálok, az ideálok emlékek, az emlékek köteleznek. Horvátországot a függetlenségre. Gotovina ennek a példaképe. Mai mércével tehát veszélyes. Az igazság pedig nem számít. Mert amiért a tábornok felelőssé tehető, az legfennebb a horvát függetlenség.

Mi azonban tudjuk: az igazság egy és oszthatatlan. Gotovina hős! Csakhogy az embereknek nem ez kell. Ők beérik sajtburgerrel, lottóval és a tévével. Ám én e körülmények ellenére is biztosra veszem: Gotovina tábornok emelt fővel, tiszta lélekkel vonul majd börtönbe és erre minden oka megvan. És hisszük - mert hinnünk kell -, hogy végül a történelem ítél, nem holmi koncepciós bíróság. És hiszem azt is, hogy a horvát tábornok sorsa így válik idővel legendává.

Tanulság? Maga a világ, amiben élünk. Hogy az önfeláldozásért, a hősiességért, azért ha valaki jelleme szerint cselekszik, ma szobrok helyett cella jár. Hogy becsület, hűség, hazaszeretet ma nemzetközi bíróságok elé citálja az igazszívűeket. Hogy ma a fehér fekete, a rossz jó, hogy a közöny és a konformizmus az úr mindenütt. A gyávák és árulók? Busás nyugdíj jár nekik a fillérre váltott becsületükért. És ezek azok, akik boldogan élhetnek az általuk épített Tükörországban… Egészen addig, amíg meg nem halnak.

…és elképzelem, ahogyan majd átlépjük a madagaszkári határt, és ahogyan beléptünk az antananarivói reptérre, elveszi egy derék szerecseny a székely író útlevelét, és megkérdezi tőle: Occupation? Amire majd a székely ennyit válaszol szerényen: - Yes, indeed… (Hogyne, rögvest, a gyengébbek kedvéért.)

Hát valahogy így fog kezdődni Madagaszkár székely gyarmatosítása, ami a kelleténél körülbelül húszezer évvel váratott többet magára, még a maláj bennszülöttek is hamarabb érkeztek oda az ősi földre, mint Benyovszky Móric apánk.

Egyébiránt, a malgasok titkos története szerint a lemúroknak, - akik a másik őslakosok a szigeten, és Muszka barátunk szerint olyan görények, amelyek majmok – a szeme azért van kidülledve, mert amikor az első magyar ember, Benyovszky apánk partraszállt, teljesen elhűlve bámultak rá, és azóta is úgy maradtak. És azóta is kíváncsi szemekkel várják a jog szerinti utódokat, akik íme, most érkezünk.

Persze, néhány megoldandó probléma még van. Magunkat ismerve hosszadalmas procedúra lesz majd megbeszélni az elgyarmatosított terület széki-, alkirályi- és miniszteri felosztásait, alighanem egy teljes délutánt vesz majd igénybe és néhány hektoliter sört, amíg kielégítő eredményre jutunk, de erre biztató precedenst jelent, hogy mi, jó székely író ártányok már régen megegyeztünk a Székelyföld felosztásában is. Ehhez képest Madagaszkár pipepurc.

Madagaszkár természetesen nem kis falat. Madagaszkár egy legalább ötfogásos vacsora, még nekünk, székely íróknak is. Madagaszkárt még a pingvineknek sem volt könnyű meghódítani, pedig erről még rajzfilmet is készítettek.

Földrajzilag nagyon rendben van, kellemes éghajlat, a monszunokat már jó id

eje itthon is megszoktuk, víz van ott is, föld, domb, hegy és emberek, sok-sok fa, amit már itthonról majdnem mind elloptunk, tehát genetikai kihívást jelent majd az egész.

Nyilván, a szigetország felosztásánál majd komoly figyelmet kell fordítanunk a természeti-berendezkedési adottságokra. A csíkiaknak hegyek kellenek, fenyők (ami nincs), ideges szomszédok és sok kocsma. A gyergyóiaknak medvék, havasok, és néhány örmény sem ártana. Az udvarhelyieknek lankák, egy-két unitárius pap, meg legalább egy nagy temető, ahol még mindig jobb, mint Csíkban. A maroszékieknek legalább egy Köcsög utca, hogy az RMDSZ-nek is lehessen székhelye.
A háromszékiek majdnem mindenhol jól vannak, ahol zelegorkodni tudnak és ágyút önteni.

Lényegesen komolyabb probléma leend majd a csíki sör gyártása, amely nélkül köztudomásúlag nem létezik székely élet. A komló talán még csak-csak megterem, de a jó csíki víz már fogasabb kérdés, azt kénytelenek leszünk tankhajókkal szállítani, márpedig a tengerészek anyira megbízhatatlan népség, hogy azok a tengeren még vizet is isznak.
(Ezennel meghirdettetik a tengeri szállítások felügyeleti kapitánysága, ajánlatokat a szerkesztőségben várunk.)

Ami a szilva- és köményes pálinkát illeti, egybehangzó vélemények között ezek Madagaszkáron is beérnek, különösen az északi oldalakon. Erre majd külön zetelaki és kápolnásfalusi iparosokat viszunk ki, biztosítani a létfontosságú pálinkatermelői telepek utánpótlását.
(Ha kell, még autonómiát is kapnak, ami szükség, az szükség).

Több szakértő komoly kételkedését fejezte ki a madagaszkári disznótartás kapcsán, amely fenntartást a gyarmatosító különítmény hűvös nevetéssel jutalmazta, lévén, hogy a disznó mindenhol megél, ahol ember van, sőt. A disznó a székely legfinomabb barátja, és tartós munkával, kitartással, rugalmassággal, széles látókörrel és egy székely Micsurinnal majd elérjük egy idő után azt is, hogy a lemúrok kétszázharminc kilós ártányokká nőjenek, amelyek savanyú káposztával igen ízletesek lesznek. A lemúrkolbász puszta hallatára esszefut a száj a nyálunkban, vagy fordítva.

Mi más kell még tehát Madagaszkár gyarmatosításához?
Ha valaki erre a kérdésre válaszol, az máris felségárulás és madagaszkárulás bűnébe esik, amiért majd a rögtönítélő székely ménes előtt felel, de nagyon.

Tehát: hajóra, székely! Vár bennünket Madagaszkár. Madagaszkáron mindig süt a nap, Madagaszkáron majdnem mindig esik az eső, Madagaszkáron nincsenek szomszédok. Madagaszkáron lemúr van és l’amúr, Madagaszkár a miénk, Madagaszkár, Madagaszkár, Borneó és Celebesz, székely volt és székely lesz!

Többek között ezért erősebbek, nagyobbak, szerencsésebbek. Mert bármilyen romantikusan is hangzik ez az alaptétel: bizalom, lojalitás, hit és hűség nélkül nem lehet építkezni. Ez nem romantika: ez tény.

Voltak időszakok a magyarság életében is, és többnyire ez volt a döntő, amikor senkit nem hagytunk magára. És voltak időszakok, sőt bármennyire is fáj: vannak, amikor magára hagyjuk sajátjainkat. Aztán jó nagyokat csodálkozunk, hogy senki nem vesz már lassan komolyan, hogy következmények nélkül lehet megverni, bezárni, kiutasítani, be nem engedni magyar állampolgárokat, magyarokat, akár államelnököt is, miért is ne.

Jó, ez a múlté – szeretném én hinni ezt, ezért is írom e sorokat.

Jelen pillanatban egy bolíviai, euró­pai mércével börtönnek sem nevezhető helyen tartják fogva Tóásó Elődöt, már több mint másfél éve. Tóásó Előd szovátai, székely, magyar ember, aki mai napig érvényes és elfogadott, sőt érvénytelen és elfogadatlan ítélet nélkül ül egy számunkra közepes amerikai horrorfilmekből ismert helyen.

Tóeső Előd valahogy belekeveredett egy rendkívül bonyolult vagy rendkívül egyszerű történetbe, ahol rajta és egy horvát srácon kívül mindenki meghalt, és jelen pillanatban ő Bolíviában egy „terrorista”, aki Evo Morales életére tört.

Hát, ha valakire nem illik a külföldi, vérprofi államelnökgyilkos zsoldos fantomképe, akkor ez Tóásó Előd. Előd zenélgetett, verseket írt, számítógépeket bütykölt, majd elment egyet a barátaival Bolíviába.

Azóta is ott ül.

A kérdés most nem is az, hogy Tóásó Előd valóban pszeudokommunista államelnököt ment-e gyilkolászni Eduardo Rózsa-Floresszel. Erről már többet írtak, és többet elmélkedtek, mint egy átlagos vidéki könyvtár állománya. Nem. A tény az, hogy Tóásó Előd az égadta világon semmit nem tett, ami bármilyen mérce szerint büntetendő lenne. A tény az, hogy Tóásó Előd jelen pillanatban bolí­viai fogoly. Tény az, hogy Tóásó Elődnek semmiféle normális, elfogadható, sőt elfogadhatatlan tárgyalásban sem volt része, az ártatlanság vélelme az ő esetében költői fogalom. Tény az, hogy Tóásó Előd magyar ember kiszabadítása érdekében eddig semmiféle magyar diplomáciai erőfeszítés nem történt.

Kiszabadítása? Még csak egy jog szerinti tárgyalásra sem került sor. Hogy Előd hibás volt-e vagy sem, hogy egyáltalán létezett-e Evo Morales ellen merényletterv, ez sűrű, setét titok, amelyet a legnagyobb rosszindulata ellenére sem tud megerősíteni példának okáért Marcelo Sosa bolíviai főügyész.

Az a bolíviai főügyész, aki félévente bejelenti, ő majd jól eljön Magyarországra vizsgálódni az „Eduardo-ügy” kapcsán.

Ahelyett, hogy Magyarország, ami az erkölcsi minimum, kérné egy nemzetközi, vegyes bizottság felállítását az ügy kivizsgálására. Teszem azt, legyen magyar–horvát–ír–bolíviai. Csak mert így lenne méltányos. Mert mégiscsak lelőttek két magyart, egy harmadik pedig börtönben van. Olyan börtönben, amilyeneken gulágos emlékektől borzadunk el. Ítélet nélkül.

Most nem a magyar külügyet kárhoztatom, éppen ellenkezőleg. Amilyen mostanig volt, tudjuk, szó se róla. Őszintén remélem, az új más.

Az új kellene bizonyítson, és megmutassa: mi, magyarok sem hagyunk hátra senkit. Mi, magyarok, gondot viselünk véreinkre. Mi, magyarok, nemcsak megadjuk az állampolgárságot a magyaroknak: de meg is védjük őket. Mi, magyarok, nem kérünk többet, de kevesebbet sem: méltányos elbírálást és jogszerű elbánást.

Tényleg itt az alkalom bizonyítani. Bolívia elnöke, Evo Morales aztán tényleg nem a kisantant, nem az Amerikai Egyesült Államok, még csak nem is a Nemzetközi Valutaalap. Még csak nem is egy ministránsgyerek.

Ha egy bolíviai diktátor önkényétől nem tudjuk megvédeni a sajátjain­kat, akkor aztán tényleg megérdemeljük a sorsunkat. Ennél azért mégiscsak többek vagyunk, többnek kell lennünk.

Tóásó Előd jelenleg egy szigorított bolíviai börtön lakója. Hátrahagytuk. Magára hagytuk.

Csak remélni merem, hogy nem végleg. Önbecsülés kérdése, hogy a magyar külügy se aludjon (erkölcsileg) puhább párnán, mint Előd.

(Magyar Hírlap)

Ráadásul a helyszín csak még jobban kidomborította ennek az eredendően népbutító gépezetnek a cinikus abszurditását. Világraszóló cirkuszt rendezni egy olyan országban, ahol a lakosság többségének még a mindennapi kenyérre is alig futja, mi ez, ha nem a panem et circenses antik elvének durva megcsúfolása? A rend fenntartására és az állítólagos “köznyugalom” biztosítására hivatott biztonsági apparátus valójában egy igazi ostromállapot, egy hamisítatlan “nagy testvér” állam létrehozását szolgálta. A helikoptereket, a rendőrök és katonák ezreit csak azért vetették be, hogy ellenőrizzék a nyomort és védelmezzék a luxust, és hogy végső soron lehetővé tegyék a világ focifanatikusai számára az önfeledt őrjöngést.

Az egyszerű lelkek tömeges mozgósítása a nemzeti válogatottak körül szinte már kötelező tömeghisztériába torkollott. Mindennek célja a nyilvánvaló politikai diverzió, a lakosság ideológiai kontrollja. Gazdasági krízis idején az egyedüli téma, amelynek foglalkoztatnia kellene a “jó népet”, a kedvenc focistái hogyléte. Evidens. Azonosulási vágyból majd’ minden állampolgár lelkes focielemzővé válik, hiszen a legtöbben szeretnék kivenni részüket a sport által kínált össznépi ópiumból. Legszomorúbb az egészben, hogy számos értelmiségit is magával ragadott a sport extázisa, és jelenleg ők legitimálják az általánossá vált sportőrületet és kísérőjelenségeit: az erőszakot, a doppingot, a sportfogadási machinációkat, a drukkerek idiotizmusát, stb.

A versenysport és különösen a futball ugyanis nem csupán az egyébként is erőszakos társadalom egyszerű tükre, hanem par excellence szociáldarwinista modellként maga is társadalmi erőszakot, újfajta erőszakformákat szül, mégpedig saját struktúrájából következően, amely a versengés és az összecsapás logikájában szerveződik. Tegyük hozzá, hogy ez a látványosság, amelyet túlfizetett játékosok játszanak (többnyire) létminimumon élők és munkanélküliek előtt, maga is egy erőszakforma. Egyrészt a drukkerek nagyon is tudatában vannak annak, hogy a bálványaik bődületes összegeket keresnek a semmihez képest, amit produkálnak, másrészt azonban a saját nyomorukból következő azonosulási vágytól hajtva képtelenek nem álmodozni, amikor ezt az élő árucikket látják, amely azt bizonyítja, hogy fel lehet jutni a társadalmi ranglétra csúcsára.

Nem állja meg a helyét az a gyakran hangoztatott érv sem, amely a nacionalizmusok és háborúk “levezető szelepének” igyekszik feltüntetni a futballt. A közelmúlt történelme éppen az ellenkezőjét mutatja: ez a sportág különösen alkalmas a nacionalista kardcsörtetés felszítására, szembeszökően abszurd és vulgáris hazafiaskodást gerjesztve (ld. futballháború Salvador és Honduras között, véres összecsapások és vendetták egyiptomi és algériai szurkolók között stb.). Persze másféle és kevésbé nyilvánvaló erőszakformát képvisel, mint egy bomba, de egyáltalán nem jelenti az erőszak visszaszorulását: legfeljebb egy nagy kardcsapás helyett sok apró tűszúrást…
Ami pedig a dél-afrikai futball-vb-t illeti, az ünnepi lampionok eloltása után az országnak nyilván számvetést kell majd készítenie. Az egykori apartheid rezsim romjain megálmodott “szivárványnemzet” imázsának javítására szánt propaganda-esemény ugyanis orbitális összeget emésztett fel: mintegy 5 milliárd euróba került, mindez egy olyan országban, ahol minden harmadik ember éhezik. Az idegenforgalmi bevételek jelentősen elmaradtak a remélt szinttől, miután a helyi bűnözési statisztikáktól megrémült európaiak közül jóval kevesebben jöttek el a vártnál. (Dél-Afrika a bűnesetek számát tekintve évek óta világelsőnek számít, ahol a fehér uralom 1994-ben történt megszűnése óta több mint 300.000 gyilkosságot követtek el.) A kolosszális presztízsköltekezés miatt nyilván Dél-Afrika is csatlakozni fog azon országok csoportjához, amelyek abba rokkantak bele, hogy planetáris sporteseményt akartak rendezni. A 2004-es olimpiai játékoknak otthont adó Görögország példája e tekintetben magáért beszél.

Egyébként pedig azt is látni kell, hogy a vb nem bárhol Afrikában, hanem Dél-Afrikában került megrendezésre, ami nem ugyanaz. Mert józan ésszel elképzelheti-e bárki is, hogy egy ekkora esemény bármely más afrikai országban megvalósulhatott volna? Mondjuk ki nyíltan: Dél-Afrika is csak azért volt rá képes - egyedüliként a fekete kontinensen -, mert lényegében ma is az országot egykor megteremtő fehérek működtetik benne azt, ami még működik, ahogyan a cehhet is végső soron a dél-afrikai adófizetők fogják állni, vagyis szinte kizárólag az ország fehér lakosai, akiktől az adóbevételek 95 százaléka származik.

Fájdalmas lesz tehát az ébredés az egy hónapos sport-anesztézia után, mert a valóság mindenképpen felül fog kerekedni az álmon. Július végén közzétett jelentésében Mike Schussler neves dél-afrikai közgazdász azt írja, hogy a csaknem ötven milliós Dél-Afrikai Köztársaságban alig öt millióan fizetnek adót, vagyis a teljes fehér népességen felül még néhány százezer indiai származású és néhány tízezer fekete lakos. A szociális segélyből élők, tehát az állam által eltartottak száma viszont 13 millióra rúg, amely a teljes lakosság egynegyede, az adófizetők több mint két és félszerese. A munkaképes állampolgárok alig 40 százaléka dolgozik, ami azt jelenti, hogy 60 százalékuk munkanélküli. Ráadásul 2006 óta az ipari szektorban több mint tíz százalékkal csökkent a foglalkoztatottság, miközben az improduktív állami szektorban 13 százalékkal nőtt. A tendencia tehát világos: egyre elviselhetetlenebb fiskális teher a fehéreken, az új Dél-Afrika “fejős tehenein”. Márpedig ezek a számok és tények bármilyen hosszú és hízelgő szónoklatnál többet mondanak az állítólagos dél-afrikai “csodáról”…

MD 2010. VIII. 24.