Értem, de mégsem értem

Napról napra jobban értem ezt a proletárdiktatúra-dolgot, ahogy a legendás Pelikán József, és magam is kezdek rájönni, hogy ideológiailag nem vagyok elég képzett.

Kezdődött az egész pár éve azzal, hogy valaki megint felszabadulásról kezdett hadoválni 1945 kapcsán, mondván, hogy lehet, hogy az ország 99 százalékának nem volt olyan jó, hogy bejöttek az oroszok, de a holokausztnak ez vetett véget, és ez a lényeg. Jó, hogy nem követelték mindjárt a Ferenciek tere visszanevezését Felszabadulás térre. Ezt a derekas ideológiai bakugrást egyébként az SZDSZ követte el, egy ország pedig csodálkozott nagyon. Mert bár ma már nem sokan emlékeznek arra, amikor idejöttek ezek az új embertípusok háborúzni, azért a nagymama, nagypapa meséi még megvannak, és különösebben nem is reakciós apám is mindig elmormogta a korabeli pesti viccet a metrón, amikor a Felszabadulás térre érkeztünk, hogy “a magyar nép háromszor szenvedett, volt törökdúlás, tatárdúlás, végül felszaba-dúlás.” Azt csak jó pár évvel később tudtam meg, hogy nagyapámat is agyon akarták lőni a ruszkik, mert burzsujnak számított, mint Szanda város bányamestere, és csak nagyanyám könyörgésére álltak el ettől, mert valamennyire tudott szerbül, és a szláv szó meglágyította a felszabadítás kemény munkájába belefeledkezett lityinant amúgy békeszerető, de a fasiszta bányászegyenruha láttán megkeményedett szívét. Nagyapám egyébként tizenvalahány zsidót mentett meg a munkaszolgálattól, munkásként a bányában rejtegetve őket, csaknem hatvan évvel megelőzve a Schindler listája című hollywoodi mesefilmet, de elfelejtett jelentkezni a Jad Vasem intézetnél, így érmet sosem kapott. Isten nyugosztalja.

Szóval így kezdődött, és hirtelen megjelentek a volt partizánok, ellenállók és antifasiszták, illetve ávósok és hasonlók a Szabadság téren éktelenkedő betonoszlopnál, hogy leróják kegyeletüket a felszabadító hősök előtt, akik bár nagyapámat végül megkímélték, de pár ezer honfitársunkat már nem annyira, s mindezt azért, mert a szandai bányamesterhez hasonló emberek agyonlövöldözése nyilván elengedhetetlenül fontos volt a holokauszt borzalmainak megállításában. Kíváncsi vagyok, mit szólnának mondjuk Csehországban, ha a szudétanémetek nekiállnának minden évben megünnepelni Hitler seregeit, aki felszabadította őket a csehszlovák elnyomás alól. Aztán telt-múlt az idő, egy MSZP-s képviselőnő futólag megállapította, hogy 1956-ban igenis ellenforradalom volt (s a történelem furcsa fintora, hogy bizonyos akkoriban lövöldöző csoportok szempontjából igaza is volt, bár ő nem úgy értette), miniszterelnökünk elénekelte az Internacionálét, mert mi mással zárhatnának egy pártkongresszust, és most megint léptünk előre az ideológiai fejlődés útján. Hogyaszongya: aki antikommunista volt, az magának akarta a bajt.

Tomcat