Csak a tettek
Ami 2010-ben történni fog a választások után, az nem lesz a magyar történelem csúcspontja és politikai életének fordulópontja, sem kezdete egy új nemzet- és országépítésnek, de pusztulása sem annak, amit magyar nemzeteszmének nevezünk. Már csak azért sem, mert mi magyarok, köszönjük szépen, jól vagyunk.
A legújabb kori magyar történelem egyetlen véglegesnek tűnő fordulópontja ugyanis nem 2010, a baloldal eddig soha sem tapasztalt veresége, vagy 1990, az első szabad választások dátuma, vagy éppen 2002, a nyolc éves baloldali kormányzás kezdete, vagy 2006 ősze, hanem – bár erről sokan szemérmesen hallgatnak – 1920, a gyalázatos trianoni diktátum eseménye. Ha létezik olyan fogalom, hogy „magyar útvesztés”, akkor azt véleményem szerint nem szabad olyan dátumokhoz kötni, amelyeknek nincs szerves kapcsolódása a magyarság egészéhez. Éppen ezért a mai magyar(országi) politikai gondolkodás legutálatosabb eufémizmusa, hogy úgy beszél a magyarságról, nemzetről mintha az elképzelhető lenne a nem csonka-országi magyar tömegek nélkül is. Teoretikusaink országban gondolkodnak ott, ahol nemzetben kellene, de ország- és az ebből eredő nemzet-eszméjük redukált mivolta miatt valójában képtelenek az igazi magyarság-eszmét megjeleníteni. Az olyan politikailag korrekt kijelentések és fogalmak, mint például a „Trianon-szindróma feldolgozása”, „parlamenti emlékülés” vagy „gyásznappá nyilvánítás” csak elfedik a problémát és bénítják a nemzeti közgondolkodást, mert mindenki tudja, Trianont nem bulvár-pszichologizálva „feldolgozni” és kibeszélni akarjuk, hanem megváltoztatni. A nemzet szempontjából 2002-öt és 2004. december 5-ét föl lehet dolgozni, de még a 2006-os rendőri visszaéléseket is. A mai Magyarország origója Trianon, s nem pedig – mint ahogy azt a Fidesz sugallni próbálja – a legutóbbi szocialista kormány és Gyurcsány Ferenc, akire pár év múlva már emlékezni sem fogunk. Ugyanilyen értelemben fölösleges bizonyos személyeket, politikai konjunktúra-lovagokat vagy pitiáner tolvaj-ügyeket a magyarság és az ország szempontjából történelmi jelentőséggel felruházni mindaddig, amíg az alap problémát nem vesszük komolyan. Trianont ugyanis vagy az új magyar életre való felhívásként vagy a lassú, de biztos pusztulás jeleként kaptuk. A politikailag lebutított közegben persze jól szól, hogy a BKV működtetése és egy Nokiás doboz jeleníti meg legmegfelelőbben a szocialista-liberális vezetésű Magyarországot. Az ilyesfajta humor mögött azonban inkább hontalan komolytalanság, a történelem és a magyarság kardinális ügyei iránt viseltetett totális vakság található. Ehelyett választanunk kell Trianon és vele együtt saját magunk identitásának az originális meghatározása, azaz megváltoztatása, és az idétlenkedés között, ami a legrosszabb hagyományokhoz való visszanyúlást jelent. Trianont és Nagy-Magyarországot ugyanis nem a történelem szeszélyéből, büntetésből vagy viccből kaptuk. A gondolkodás totális szabadságával és lényünk legátfogóbb radikalizmusával kell elmélkednünk róla, mert csak így vehetjük komolyan és csak így, ennek koordináta rendszerében értelmezhetünk minden mai problémát. Ha úgy tetszik: „nem kell mindig beszélni róla”, de mindig, minden létmozzanatban ott kell, hogy legyen, gondolni kell rá, és elsősorban is erre kell választ adnunk. Mi azonban hatvanöt éve semmiféle választ sem adtunk.
Ha valóban képesek leszünk szembenézni a trianoni sokkal és képesek leszünk egy cselekvő választ adni rá, csak akkor fog továbbélni a magyarság. Enélkül amit Magyarországnak hívunk persze pár évtizedig még „működni” fog, de a valós problémafelvetés szándékos kikerülésével és a nagyrészben magyarok lakta területek azonnali visszacsatolása nélkül lassú szétesésre lesz ítélve. (Megjegyzem, ezt a csonka országot tulajdonképpen nem is sajnálom. Amit sajnálok az a magyarság bátrabb felének eddigi áldozata, amihez a gyáva utókor fel sem ér.) Mivel Trianon legfőképpen identitás-probléma, megoldásának áttolása más, látszólag magasabb szintre szintén a komolytalanság kategóriájába tartozik. A környező országok és a mai csonka-Magyarország uniós tagsága nem oldott meg semmit, nem „légiesítette a határokat”, nem hozott az európaiságban magától értetődő autonómia-megoldásokat, nem „segítette a szülőföldön maradást” és látszatmegoldásaival inkább csak méltatlanná tette az amúgy is megszégyenítő kisebbségi létet. Pedig ha hagynának, tudnánk mi halkan élni, de így még méltósággal sem lehet viselni a kisebbségünkből eredő fél-magyar, fél-kisantanti élet megannyi keserűségét. Itt már a számok beszélnek a jelenleg is űzött langyos kádári politikával: húsz év múlva eltűnhet a délvidéki és a kárpátaljai magyarság és harminc év múlva jelentéktelenné zsugorodhat az erdélyi és felvidéki magyar nemzetrész. Mindenkinek, csak éppen a magyar jövőnek és realitásnak megfelelni nem akaró hangulatjavító intézkedések (mint például a kettős állampolgárság felajánlása a rendszerváltás után húsz évvel, vagy a Fidesz-vezetőség évenkénti tusnádi haknizása) immár hatvanöt éve ugyanazt a gyáva és semmitmondó politikát folytatják a „határon túli” magyarság tekintetében.
Ha közelmúltbeli történelmünk egyik fő dilemmáját, a rendszerváltás kisiklását mindenképpen egy dátumhoz akarjuk kötni, akkor az csakis 1994 esztendeje lehet. Nem a kalandor Gyurcsány és nem az ügynökmúltú Medgyessy a főkolompos a rendszerváltás lehetetlenné tételében, hanem az a szemlélet, amely lehetővé tette, hogy egy közönséges gyilkos pufajkás üljön a miniszterelnöki bársonyszékbe. Lehet, hogy Horn Gyula nem lopott milliárdokat, de az ő irányításától kezdve az elmúlt húsz év Magyarországában morálisan nincs lejjebb. Ismétlem, innentől kezdve nincs lejjebb. Nem az elmúlt nyolc év szocialista vezetése az egyedül felelős azért, ahol ma Magyarország tart. Ők is csak szükségszerű következményei egy médiapolitizált, alapvetően korrupt berendezkedésnek, ami ránkszakadt ’90 után. Nem az a demokratizmus szégyene, ha valakik rendőrrel veretnek szét tüntetőket és nem is az, ha gátlástalanul lopnak és csalnak, hanem az, ha olyan kerül a jogállam élére, aki egész életében antidemokratikusan és a jogállami normákkal gyökeresen ellentétesen cselekedett. 1994 volt az a pont, ahonnan kezdve a magyarországi demokratizmus hiteltelenné és nevetségessé vált. A demokratikus próbálkozás itt bukott meg, és itt vált világossá, hogy Magyarországon se rendszer- se elitváltás nem fog történni, minden marad a régiben.
A Horthy-rendszer etnikai alapú országgyarapításait kivéve Trianon kérdésében sem történt sok minden, ami a magyarság ügyét szolgálta volna. Az utóbbi húsz-harminc évben a Kárpát-medencében országhatárok változtak, megszűntek, arrébb tolódtak, csak a magyarságnak nem jutott autonómia semelyik új alakulatban sem. Pedig ha valahol, akkor a több részre szakadt nemzetünk tekintetében a legidőszerűbbek a konkrét cselekedetek. A kollektív kulturális autonómia minimuma és a történelmi Magyarország visszaállításának végső ideálja között ideje lenne már végre tenni is valamit, nem csak reménykedni a távoli jövőbe kitolt, soha meg nem valósuló „légiesülő határban” és európai értékrendben. Amikor tehát a teológia felhangokat tartalmazó „Csak a Fidesz”-szólamot halljuk, gondoljunk arra, hogy a csak a Fidesz/fides, tehát a hit nem alkalmas politikai problémák megoldására. A „sola fides” jelszavával áll szemben a megoldásokra koncentráló „sola facta”, „csak a tettek” doktrínája. Csak hittel nem lehet a politikai valóságot megváltoztatni, hit nélkül persze minden zátonyra fut, úgyhogy én most megyek és imádkozom, hogy a Fidesz tegyen végre valamit Trianon kérdésében.