Cenzúrában Egyesült Királyság

Úgy tűnik, hogy a demokratikus hagyományaira fölöttébb büszke Nagy-Britannia jó úton halad afelé, hogy napjaink első “szoft-totalitárius” államává váljon. Persze koncentrációs táborok (momentán legalábbis még) nincsenek a szigetországban, van viszont egy olyan gondolatrendőrség, amely példátlan jogosítványokkal rendelkezik ahhoz, hogy kikényszerítsen gondolkodásmódokat és kiszagolja az eretnekséget, a disszidenseket pedig szigorúan megbüntesse.

Nyikolaj Buharin szerint a bolsevik forradalom egyik fő feladata “az ember mélypszichológiájának megváltoztatása”. Nagy-Britannia ugyan hivatalosan nem bolsevik, de jelenleg aktív kampányt folytat az emberi lélek átalakítása és egy új homo britannicus “kitenyésztése” érdekében. Ráadásul mindezt anélkül teszi, hogy a legkisebb mértékben is palástolni igyekezne szándékait. Egymást követő kormányai olyan törvénykezésre törekednek, amely súlyos börtönbüntetéssel szándékozik megtorolni akárcsak a “politikailag inkorrekt” tréfálkozást is. Jellemző, hogy a Lordok Háza hiába próbált elfogadtatni egy törvényjavaslatot a szólásszabadság védelmében, Jack Straw akkori (munkáspárti) igazságügy-miniszter megtorpedózta azt.

Ő volt az, aki az “angolság” újrafogalmazására szólított fel, azzal érvelve, hogy a “birodalmi örökség” a focimeccseken tapasztalható erőszakhoz kötődik, amelyet “idegengyűlölő és rasszista fehérek” fejtenek ki. Azt állította (egyébként némi joggal), hogy “az erőszakra való angol hajlam” Írország, Skócia és Wales leigázására szolgált, és hogy az angolok “potenciálisan nagyon agresszívak”. Nyilván ezt a zsigeri agresszivitást igyekeznek már a csírájában elfojtani azzal, hogy újabban drákói büntetéseket szabnak ki – sőt adott esetben gyermekeket is letartóztatnak és meghurcolnak – “gondolatvétség” és “politikai inkorrektség” miatt. Néhány hajmeresztő példa a brit nevelőnőállam (Nanny State) által meghonosított orwelli-kafkai légkörre:
Robin Page újságíró 2002-ben a vadászatot tilalmazó törvények ellen tartott egyik megmozduláson kijelentette, hogy “ha kamionsofőr, menedékkérő, muzulmán, fekete, vegetáriánus, féllábú és homoszexuális vagy, akkor ugyanazokra a jogokra törekszem, mint te”. Bonmot-ja miatt letartóztatták, majd négy hónappal később egy hatósági levélben arról tájékoztatták, hogy vádat ugyan nem emelnek ellene, de “ha újabb bizonyítékok kerülnek elő az érintettségére vonatkozóan, akkor gondoskodni fogunk róla, hogy per induljon ön ellen”. Öt évbe telt, mire tisztázni tudta a nevét.

Page legalább felnőtt volt. 2006 szeptemberében Codie Scott 14 éves diáklány arra kért engedélyt a tanárától, hogy tanulócsoportot váltson, mert csoporttársai csak az urdu nyelvet beszélik. A lány szerint a tanár erre letorkollta: “Ez rasszizmus, a rendőrséggel gyűlik meg a bajod!”, és nyomban rendőrt is hívott. Néhány nappal később a lányt letartóztatták, bevitték a rendőrségre, ahol rabosították, fényképet készítettek róla és levették az ujjlenyomatait, majd három és fél órára egy zárkába csukták. Utána kihallgatták a “közrend elleni rasszista vétség” gyanújával, végül vádemelés nélkül elengedték. Az iskola fegyelmi szankciót fontolgatott, persze nem a tanár, hanem a tanuló ellen. “Rasszista színezetű súlyos szavak hangzottak el. Célunk az, hogy toleráns és szerető magatartást biztosítsunk az összes tanuló számára, bármilyen is legyen az etnikumuk, és nem tűrjük el a rasszizmus semmilyen formáját sem”, mondta Anthony Edkins igazgató – természetesen a tolerancia és a szeretet jegyében.

De ez még mind semmi. Letartóztattak és bíróság elé állítottak egy tízéves (!) elemi iskolást, mert egy vita során az iskolaudvarban “pakinak” (a pakisztániak csúfneve) és “Bin Ladennek” csúfolta egy iskola- és kortársát. Egészen a bíróságig jutott az ügy, és 25 ezer fontba került az adófizetőknek, a vádlottat pedig érthetően annyira felkavarta, hogy iskolát váltott. “Valóban olyan stádiumba jutottunk, hogy tízéves gyerekeket kell üldöznünk politikai korrektség címén? Máshol súlyos esetek vannak, és a rendőrség nem töri magát az üldözésükkel”, mondta a bíró, Jonathan Finestein, akiről emiatt a pedagógus-szakszervezetek túlbuzgó vezetői szedték le a keresztvizet. Akárcsak a boszorkányüldözések idején, amikor azt, aki védelmébe vette a vádlottat, boszorkánynak és máglyára valónak nyilvánították.

A brit gondolatrendőrség nyomozást indított Basil Brush bábjátékos, egy gyerekeknek szóló tévésorozat sztárja ellen egy cigányvicc miatt. A BBC elismerte, hogy Brush rosszul viselkedett, és biztosította a rendőrséget, hogy az inkriminált részt megsemmisítik. Egy püspököt arra figyelmeztetett a rendőrség, hogy a prédikációiban nem szentel elég teret a “különbözőségek” dicsőítésének, mert Nagy-Britanniában immáron a rendőrség reszortja, hogy erre figyelmeztesse a “helytelenül” gondolkodókat. Egy keresztény nyugdíjas otthontól megvonták a támogatást, mert nem tudott hivatalos adatot szolgáltatni a hatóságoknak arról, hogy lakói közül hányan homoszexuálisok. A tény, hogy sohasem faggatták őket erről, a homofóbia bizonyítékának minősült. Az egyik iskolában muzulmán szülők nehezményezték, hogy olyan könyveket adtak a gyerekeik kezébe, amelyek a homoszexuális házasságot népszerűsítik. Panaszuknak helyt adtak és az általuk sérelmezett propaganda-anyagot visszavonták. Később egy másik iskolában keresztény és muzulmán szülők szintén szót emeltek ugyanezen könyv ellen, az ő tiltakozásukat azonban elutasították, sőt retorziókkal fenyegették őket, ha netán kivennék gyermekeiket az iskolából.

És még hosszasan lehetne sorolni a hasonlóan abszurd eseteket, amelyek a lelkiismereti és szólásszabadság “szülőhazájában” ékesszólóan cáfolják a szüntelen fejlődésként interpretált történelem utópisztikus elméletét. Az előbbi és hasonló incidenseket lehet ugyan eseti aberrációknak tekinteni, együttesen azonban lesújtó képet festenek az egykori “nagy” Britanniáról, amely már arra a specifikumára, jelesül a szólásszabadság garantálására sem lehet büszke, amivel a múltban joggal vívta ki a szabadságszerető emberek tiszteletét világszerte.

London, a parlamentarizmus és a Habeas Corpus történelmi bölcsője az utóbbi évtizedben egy jóval kevésbé irigylésre méltó titulust is megszerzett azzal, hogy az ún. rágalmazó turizmus (libel tourism) globális fővárosává vált. Egy sajátságos brit jogértelmezési gyakorlatról van szó, amely lehetővé teszi a Föld összes zsarnokának és diktátorának, a bűnös, törvénytelen vagy egyszerűen csak vitatható módon szerzett vagyonok birtokosainak és mindenféle gyanús egzisztenciának, hogy jogi segítséggel hallgattassák el a tevékenységük után szimatoló és arról negatív véleményt megfogalmazó újságírókat.

Még drasztikusabban fogalmazva: a “rágalmazó turizmusban” utazó (és eufemizmussal élve) nem kimondottan bizalomgerjesztő figurák kihasználják a rágalmazásra-becsületsértésre vonatkozó brit törvényt, hogy gátat állítsanak a szólásszabadságnak és mindazoknak, akik igyekeznek átláthatóbbá tenni az ügyeskedők, harácsolók és korruptak világát, még ha az inkriminált tényeknek és személyeknek nincs is közük az Egyesült Királysághoz. Az erre szakosodott ügyvédek kezében az említett törvény (Defamation Act, 1996) tipikus orwelli eszközzé vált.

A demokratikus elvekhez és a sajtószabadsághoz ragaszkodó brit képviselők – néhányan még maradtak mutatóba ebből a kihalóban lévő fajtából – egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel a törvénnyel a vele foglalkozó parlamenti vitanapon. Szerintük ugyanis ez “lehetővé teszi az angol bíróságoknak, hogy megbüntessék azokat a külföldi újságírókat és szerzőket, akik olyan cikkeket és könyveket publikálnak, amelyeket szabadon lehet olvasni a saját országukban, egy angol bíró azonban sértőnek tekinti azokat néhány egzotikus milliárdosra nézve, akik képesek olyan angol ügyvédeket felfogadni, akik meg tudják győzni az említett bíróságokat, hogy minden szólásszabadság új cenzúraszerveivé váljanak…”

Ugyanezen az ülésszakon az általa akkoriban még “aljasnak” minősített törvény ellen ágáló Denis MacShane munkáspárti képviselő azzal érvelt, hogy “mivel a csalóknak lehetővé tették adóssághegyek felhalmozását, eltökélt újságírókra és bírákra van szükségünk, hogy védelmezzék a közönség információhoz való jogát, nem pedig az ügyvédek jogát, hogy felhasználják a törvényt a meggazdagodásukhoz olyan ügyek nevében, amelyek nem érdemlik meg az angol bíróságok figyelmét”. Alig egy évvel később azután MacShane is belekeveredett a brit képviselők kétharmadát érintő költségtérítési botrányba, és így jobbnak látta a “politikai szüzesség” visszaszerzése érdekében kétségtelenül leghatékonyabb téma, az “antiszemitizmus” csócsálására átnyergelni. Az egyik kanadai lapban közzétett cikkében a neofita cenzorok buzgalmával stigmatizálja “a Magyarországról, Franciaországból, Belgiumból és Olaszországból érkező nyíltan antiszemita EP-képviselőket”, és különösen a magyar helyzet aggasztja: “Vagy vegyük a magyar parlamenti képviselőt, Molnár Oszkárt, aki a fő ellenzéki párt nevében szólalt fel. Azt mondta, hogy Magyarországot a globális tőke – ha úgy tetszik, zsidó tőke – támadja, amely az egész világot fel akarja falni, különösen Magyarországot. Pártja fogja megnyerni a következő választásokat, és zsidóellenes megjegyzéseit a párt vezetősége megvédte” (Ottawa Citizen, 2009. november 3.).

Ami azt illeti, az érvényben lévő brit joggyakorlat ismeretében az érintett magyar párt szinte biztosra menne, ha “rágalmazásért” pert indítana McShane ellen. Annál is inkább, mert az 1996-os törvény – a brit büntetőjoghoz képest megfordítva a bizonyítás terhét – a helyi bíróságok elé citált vádlottakat kötelezi arra, hogy bebizonyítsák: a terhükre rótt szövegek nem rágalmazók abban az értelemben, amelyet az angol jog tulajdonít ennek szónak. Még súlyosabb, hogy ez a törvény az angliai lakcímet könnyedén igazolni képes vagyonos külföldiek kérésére lehetővé teszi azon írások vagy szavak büntetését is, amelyeket nem az Egyesült Királyságban tettek közzé vagy ejtettek ki! Elég, ha a panaszos bebizonyítja, hogy a rágalmazó tartalomhoz a brit közönség is “hozzáférhet”, különösen az interneten keresztül.

A “rágalmazó turizmus” egyik leghíresebb áldozata, Rachel Ehrenfeld amerikai terrorellenes kutató ezt a saját kárán tanulta meg, miután Fundig Devil: How Terrorism is Financed and How to Stop It (Bonus Books, 2003 Los Angeles) címen az USA-ban közzétett könyvében különböző terrorszervezetek finanszírozásával vádolta meg Khalid bin Mahfúz szaúdi milliárdost. Noha Ehrenfeld a perben nem is képviseltette magát, emlékezetes ítéletében egy brit bíró pénzbírságra és a perköltségek viselésére kötelezte, valamint az inkriminált mű megsemmisítésére. Elég volt az is, hogy Bin Mahfúz ügyvédjei interneten megrendeltek belőle néhány példányt, amivel meggyőzték a bírót, hogy megsemmisítése valóban az ő joghatósága alá tartozik.

Egy tunéziai állampolgár is a brit bíróságok segítségével vett elégtételt az arabul fogható Al-Arabíja dubai televízión. 2008 novemberében 165 ezer font kártérítést ítéltek meg neki azon a jogcímen, hogy a csatorna kábelen keresztül az Egyesült Királyságban is fogható. A tévécsatornát sem képviselte senki a tárgyaláson, ami azonban a már említett sajátságos brit jogértelmezés szerint nem jelentette az ítélethozatal akadályát. Az Ekstra Bladet című dán napilapot egy olyan cikk miatt ítélték el, amely egy izlandi bank vezetőinek a bank csődjéhez vezető csalárd praktikáit leplezte le, és amelynek az angol nyelvű összefoglalójára a panaszos bankszterek ügyvédjei egy blogon bukkantak rá. Még nála is rosszabbul járt az a szerény ukrán internetes honlap, amely ukrán nyelven fejezte ki kételyét egy ukrán illető tisztességét illetően, és emiatt 50 ezer font kártérítés megfizetésére kötelezték, azzal az indokkal, hogy a honlap Angliából is elérhető.

Történelmük során a britek mindig is szerették beleütni az orrukat mások ügyeibe, amit az egész Földet behálózó gyarmatbirodalmuk létrehozása is bizonyít. Birodalmuk ugyan már a múlté, de a mentalitásuk változatlan maradt – csak éppen a kényszerítő eszközeik hiányoznak hozzá. És ezt a jelek szerint nem könnyű megemészteni.

MD 2010. VI. 29.