Lehet, ez lesz az a bejegyzés, amivel egyszerre sértem meg keresztény, muszlim, és zsidó barátaimat, hasonlóképpen azokat, akik a demokráciában hisznek, és azokat is, akik nem. Egyiptomról van szó , illetve az éppen ott zajló kormányváltásról-polgárháborúról, bárminek is nevezzük, ami most ott van. Hogy gyorsan a lovak közé csapjak: olyan mindegy nekem, hogy Egyiptomban most [...]
Nem, ez a „rettegés” a zsákmányát féltő állat rettegése. Hogy jajistenem, beszűkül a mozgástér. Hogy jajistenem, többé nem ők lesznek a megmondóemberek.
Amúgy nem vagyok híve ennek a kultúrának. De nem is zavar különösebben. Mondjuk, ha a Hősök terén látok egy graffitit, vagy a budai vár oldalán, én is elmorzsolok egy átkot magamban, és minimum száradjon le a keze annak a baromnak, aki odarondított.
A hajdani, szinte jelképpé vált, nehezen megszerezhető narancsok, a nagycsalád, a jóságos, szigorú nagyszülők, az idillikus (illetve azzá szelídült) kis haza, a Házsongárd és a székelyszentmiklósi ház, a gyerekkor, a hit, a hagyományok, a szikárságában szép, és ki nem mondott érzelmekkel telített erdélyi-székely világ: mindössze „csak” ennyiről beszélget Farkas Boglárka
Alkímia, szerelem, homoszexualitás, korrupció, megrontás, kegyetlenség, elhivatottság, szépség, dekadencia, szabadosság, pogányság és kereszténység: mind együtt, egy hihetetlenül valószerű és valószínű lombikban.
A könyv – jó lenne tekercsben olvasni, szálkás, szép latin betűkkel, ahogyan azt Arrobonában írta a császár – rövid, didaktikus, autoritárius. Nem szépirodalom. De szép irodalom.
„Én, Lars Turms, a halhatatlan, arra ébredtem, hogy tavasz van, és láttam, és hogy a fű zöldellni kezd”. Hát így kezdődik egy Nagy Regény. Ilyen egyszerűen, keresetlenül, mellbevágóan. És így végződik: „Egyszer majd visszatérek, én, Turms, a halhatatlan”. Ami a kettő között van, remekmű. Már ez a két mondat lelki sebeket gyógyít, bájital: és van [...]
Ami néha hiányzik. Hiányzik az Északi-tenger. Hiányzanak a kerek szemek az erős arcokon. Hiányzik a skandináv nyugalom. A hosszú esték. Hogy nincs pálinka a kocsmában. Hiányzik a rokonság. A történelmi, és a valóságos.
Olvasom, hogy most éppen a Nemzeti Erőforrás Minisztériumában többé nuku miniszoknya, szandál, kivágott cipő: nem, "a munkatársak megjelenésükben- öltözet, hajviselet, ékszerezés, ápoltság- kötelesek megfelelni az állampolgárok minisztériummal szembeni elvárásainak"
