Búcsúlevél

(Seneca tanítása által)

Aggódom magam miatt. Ha ugyanis nem vonulok el remetének, csakhamar az önkezűség, vagy valami rút szervi elváltozás következtében ragad el a halál. Eleddig ugyanis képtelen voltam magam elzárni a tömegtől. Mostanra azonban már világossá vált: kerülnöm kell. Mert be kell látnom, hogy sosem azzal a jellemmel térek haza egy-egy tömegben tett túrám után, mint amivel otthonról elindultam. Lelkem nehezen szerzett nyugalma felborul, parázzsá szelídített dühöm, s az emberek iránt érzett megvetésem máglyaként kezd lángolni.

Szüntelenül elfelejtem, hogy miután lelkem hosszadalmas bajából felépült, akár a betegek, akiket annyira megviselt a hosszas gyengélkedés, hogy sehova sem lehet ártalom nélkül kivinni, mégis belevetem magam az emberáradatba. Holott jól tudom: a népsokaságban forgolódni káros. Gyilkolja a lelket. Eztán sosem feledem! Hiszen minél nagyobb csődületbe keveredünk, annál nagyobb a veszély.

Semmi sem oly’ káros a jó erkölcsre és semmi nem gyilkolja jobban a lelket, mint a tömeggel való együttlét. Ha közébök tévedek, ha velük együtt mozgom, ha beszélek tagjaival, mindig fösvényebben térek haza, becsvágyóbban, bujábban, sőt még kegyetlenebbül és embertelenebbül is, mivel emberek között voltam.

Nem különben kerülnöm kell ellenségeimet is! Kerülnöm kell mindazokat, akik igyekeznek megtántorítani, kiknek unos-untalan kell megmagyarázni mindent, könyvtárnyi észérvet felsorakoztatni, hogy aztán a beléjük ültetett dogmákra hallgatva ne értsék meg mondandómat. Nem verekszem többé disznókkal. Épp ezért most elhagyom a külvilágot. Önmagamra kiszabott ítéletem értelmében visszavonulok a bennem felépített belső világba, hogy ott teljesítsem ki önmagam, kizárva minden negatív hatást.  A kaput  azonban nyitva hagyom, hogy, ha valaki keresne, az megtaláljon, s amin keresztül írásaimat átdobhatom a túloldalra. Ám e kapukat vérrel és vassal fogom védelmezni mindazokkal, akik velem együtt élnek ezen indexre tett kis világban, a valóság apró szigetén! Nincs több magyarázat, nincs több érv. Eztán csak kinyilatkoztatok, akinek füle van rá, majd meghallja. Senkinek nem akarok majd megfelelni, csak önmagamnak, példaképeimnek, elveimnek, s a világomnak. Aszerint kívánok élni, amint neveltek. Teszem mindezt azért, mert nem tudok és nem is vagyok hajlandó létezni egy elvek nélküli világban, ott ahol minden a konformizmustól, a belenyugvástól és a rendszer által lenyomott zabálnivaló visszaböfögésének penetráns szagától bűzlik.

Most tehát távozom. Senecától azonban megtanultam, hogy fizetség nélkül távozni nem lehet. Íme hát: Démokritosz mondja: „Nekem egy ember annyi, mint az egész nép, és a nép annyi, mint egy ember”. És jól felelt az, aki azt mondta, mikor megkérdezték tőle, miért tűz ki célul akkora buzgalommal egy olyan művészetet, amely csak a legkevesebbekhez jut el: „Elég nekem a kevés, elég az egy is, elég, ha senki sincs”. Végül pedig álljék itt Epikurosz egyik, tanaikat valló társának írt idézete: „Ezt pedig nem sokaknak, hanem neked; mert elég nagy közönség vagyunk mi egymásnak.”

Erőt, erényt.