Bármi áron

Van egy emberfajta – ciklikusan, időnként magam is hajlamos vagyok ilyen lenni- : akinek már tényleg semmi nem jó. Ahogyan idéztem már egyszer: “oly sokáig voltunk lenn/ hogy nem is tudjuk milyen fenn“.

Nehéz eltekinteni a klasszikus anekdotától, ugye, amikor a pesszimista és az optimista gyereknek is egy nagy adag lószart hoz a Mikulás, de a pesszimista szerint ez csak az előétel, míg az optimista úgy gondolja, kapott egy lovat, csak valamerre elkóborolt…

Most éppen a magyar állampolgárságról van ez megint így – tudatosan nem kettős állampolgárságot írok, nem ugyanaz!!! -, hogy hiába, hogy ott van immár tálcán, előttünk, csak kezünket kell nyújtani majd érte: nem, van egy réteg, akinek ez csupán a mindenkori borzalmak megtévesztő előjátéka.

Ha ezelőtt négy évvel valaki csak fölvetette az elszakított magyarság alanyi jogú állampolgárságát, az a nemzeti oldalon hős volt. Joggal.
Ma, amikor ez valósággá válik, és meglesz: Likud-párti trójai faló, szemkiszúrás, és szodoma-gomorra ugyanezen emberek szerint. Akik úgy vélik, hogy az a határon túli magyar, aki olyan mint ők, aki életében maximum egyszer járt a határon túl, és könyvet is csak olyat olvasott, amit lehetőleg vitézi előnévvel írt valaki. (Mielőtt megköveznének: büszke vagyok rá, hogy dédnagyapám vitéz Antal György volt még…)

Nekem is megvan a magam baja a Fidesszel, szó se róla: nagyrészt emberi bajok ezek, ősrégi mondás, hogy “két dolog van a világon/ ami mindig biztos/ lapjára es’ a tehénszar/ s a politika piszkos“.

Ez tény. De nemzeti ügyekről szólva, minden fenntartásom ellenére nem tudom elfelejteni, mit jelentett, mekkora hatása volt annó az egyébként pótcselekvésszerű státus-törvénynek. Ezért például utólag is készséggel kinyilvánítom hálámat minden illetékesnek. Pedig ki sem váltottam a saját státus-igazolványomat. Nem, erre nem nekem, hanem azoknak a százezreknek volt szüksége, akiknek akár a másodrangú magyarság is többet jelentett, mint az elsőosztályú román, tót, vagy ukrán. Azoknak, akiknek az elvieken kívűl is, fontosabb volt a magyar állam oktatási támogatása, mint a pünkösdi turista vállveregetése: és ismét csak joggal.

És kevesen emlékeznek rá, mekkora elégtétel volt, amikor ezt a sokat szidott státustörvényt egy falatban nyomta le Orbán Viktor az akkor román és szlovák kormány torkán, úgy hogy ők még meg is köszönték ezt. Talán – mostanig! – az utolsó büszkeséget adó gesztus volt. Így is lehet.

És most itt van az áhított, kért, követelt non-plus-ultra, a szavazati joggal is jár(hat)ó magyar állampolgárság. A szerbek már közölték, részükről a fáklyásmenet. A románoknak megvan a maguk baja, éppen éhséglázadás előtt áll az ország, kisebb bajuk is nagyobb ennél. A tót szálkáról pedig majd kiderül, elroppantható fogpiszkáló: a szlovák külügyminiszter máris bejelentette, tárgyalnának róla.
Persze, tárgyalásról szó sincs, legfennebb felvilágosítás lehet, mint nagyon helyes mondta Semjén, a konzultáció egy másik kormány és másik világ önfeladási szinonimája volt.

Ilyen egyszerű: önbizalom kell, határozottság, céltudatosság. Ebből értenek az utódállamok. Nemcsak beszélni róla kocsmában, internetes kommentekben: hanem megtenni.

A többit lehet ragozni, rágódni rajta, összeesküvéselméleteket keresni: az eredmény számít.

És ha az én nemzeti érdekeim százszázalékosan megvalósulnak egyszer:ehhez még az ördög is jó szövetség lenne.
Legfennebb belőle is magyar lesz.

György Attila

(Megjelent a Magyar Hírlap május 14-i számában. A mellékelt fotón édesanyám családja, 1942-ben. Ők még mind magyar állampolgárok voltak.)