Az utolsó interjú Eduardo Rózsa Flores-sel
A korábban oldalunkról eltüntetett utolsó interjú újraközölve:
Először február környékén fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy egy interjút kellene készíteni Eduardóval, hiszen rengeteget segített blogunk elindításában és népszerűsítésében, melyet azóta honlappá nőttünk ki. Vendégszerkesztőként is gyakran közreműködött blogunk és oldalunk életében, Mi pedig mindig örömmel vettük, ha megtisztelte honlapunkat, értékes cikkeivel, gondolataival, interjúival.
Március végén kerestem meg levélben, hogy interjút kérjek Tőle. Az alapkoncepció az volt, hogy megpróbáljuk bemutatni Eduardot, az embert. Megírtam Neki, hogy már sokat olvastam a dél-szláv háborúban való részvételéről, a vallási hovatartozásáról, de lényegében arról nagyon keveset lehet tudni, hogy milyen lehet Ő, Eduardo Rózsa Flores, a magánember.
A felkérésnek és az ötletnek nagyon örült, azonnal el is fogadta az ajánlatomat. Akkor még nem gondoltam, hogy ez az interjú, ami számomra az első, az Ő számára az utolsó lesz…
A halála előtti estén, szerdán még „beszéltünk” pár szót msn-en. Megegyeztünk, hogy a hétvégén letisztázom az interjút és ha van még bármilyen kérdésem, akkor nyugodtan keressem, mert gépközelben lesz. Ezeket a sorokat azóta többször is elolvastam már, akárcsak a kérdéseimre megadott válaszait. Még most is nehéz felfognom, hogy egyik nap még beszéltem Vele, a másik nap pedig már azt kellett megtudnom, hogy meggyilkolták…
Az elmúlt napokban rengeteg mindent lehetett hallani Eduardoról a médiában. Egy ideig gondolkodtam is azon, hogy mi legyen az interjú sorsa. Végül arra jutottam, hogy ha talán már nem is lehet teljes, de mindenképpen tartozom Eduardonak azzal, hogy megjelentetem, mert eloszlathat róla néhány aljas hazugságot, amely a médiában látott napvilágot és talán mások is meglátják benne az embert, aki szeretett élni, szerette a családját, a barátait, aki az elesettekért harcolt egész életében, nem pénzért, vagy hatalomért, hanem bátorságból, meggyőződésből egy igazságosabb világért!
Halála után, a jobboldal Che Guevarajának kiáltották ki. Kevéssé ismert azonban, hogy nemrégiben Eduardo interjút készített Gary Prado Salmón tábornokkal, aki 1967. október 7-én elfogta az argentin származású, kubai kommunista forradalmárt, Che Guevara-t. Az interjú a hamis Guevara mítosz lerombolását tűzte ki célul, amelynek felépítésébe a Castro-rezsim kezdett bele a forradalmár halála után és azóta is reneszánszát éli.
Nem hinném, hogy Eduardo örülne az összehasonlításnak. Che fanatikus kommunista volt. Az ideológiát helyezte az ember fölé, ellentétben Eduardoval, aki sok ideológiai ösvényt bejárt - és emiatt gyakran került támadások célpontjává -, de Ő mindig az embert választotta, mert fontosabb volt számára az elesettek, az elnyomottak védelme!
Az interjúban Eduardo válaszain semmit sem változtattam, az utolsó simításokat már nem tudtuk elvégezni, így megmaradt abban a formában, amelyet utoljára küldött át Nekem, tehát lehetnek benne hibák, vagy kidolgozatlan gondolatok!
Nótin Tamás (NT): Eddigi életutad során sok mindent csináltál, tapasztaltál és láttál már. Gyakran erőszakos események közepette kellett helytállnod, mint katona, de ismerhetünk Téged, mint költőt is. Melyik vagy inkább Te? Egy lánglelkületű harcos, aki olthatatlan szomjjal keresi a világ forráspontjait, hogy ott és akkor küzdjön, amikor kell, illetve szükségét érzi, vagy inkább egy világot járó felfedező, lírikus alkat, akit az események sodornak magával és késztetnek döntésre?
Eduardo Rózsa Flores (ERF): Hááát, egyik sem. Gondolkodtam egy ideig a válaszon, és ismétlem, egyik sem. Szeretnék szebbnek, okosabbnak, bátrabbnak, igazságosztónak látni, illetve láttatni magamat, mint gondolom mindenki – akik bevallják maguknak-, de ez csak másodpercekig tart csupán, amíg elő nem kerül egy tükör, vagy egy víztócsa az ember fiának bakancsa orra előtt és akkor vége… Szóval, az ember költő amikor ír, és amíg ír…utána egy egyszerű halandó…az ember katona, míg fegyver lóg a válláról, és míg van leküzdeni való ellenség, illetve amíg van ügy. Nem szabad, mert nem lehet - amúgy erőszak a disznótól…- keverni ezeket az ÁLLÁPOTOKAT. Mert akkor születnek a hazugságok…jobb így…tisztán: szerelmes vagyok, tavasz van, langyos szellő fú, lírai hangulatom van, és meg is írom: költő vagyok. Célkeresztben a szarházi, amely kedveseim életére tőr, amely igényt tart földemre, lerombolta templomaimat, üldözi a velem egy nyelven gondolkodó-beszélőket…meghúzom a ravaszt, a szarházi felbukik: katona vagyok, teszem, a dolgom…
NT: A Te esetedben úgy érzem nem közhelyes azt mondani, hogy egy rendkívül összetett ember vagy. Édesapád kommunista volt, Te mégis katolikus nevelést kaptál. Később Téged választottak az ELTE BTK utolsó KISZ titkárának. Legendák szólnak a hírhedt Carlossal, vagy valódi nevén, Ilics Ramirez Sanchezzel való barátságodról. A dél-szláv háborúban aztán katonának álltál a horvát hadseregben. Elmentél Jeruzsálembe felkutatni a zsidó gyökereidet, miközben a katolicizmus felé fordultál, de napjainkra már muszlimként éled az életedet. Közben verseket írsz, de a Chico című, önéletrajzi elemeket tartalmazó film kapcsán belekóstoltál a színészetbe is. Különböző nemzeti érzelmű oldalakon találhatóak meg a publikációid, egyik szemedet pedig mindig Magyarországon tartod, még ha a Világ másik részén is vagy most. Egy átlagos, fekete és fehérben gondolkodó ember számára könnyen ellentmondásosnak tűnhetsz az életutad alapján. Érnek emiatt támadások és ha igen, hogy viseled őket?
ERF: Hum, a támadások az esetek többségében ostobák, és alaptalanok, ergo unalmasak…általában olyan emberek támadnak meg, akik tájékozatlanok vagy egyszerűen képtelenek az önálló gondolkodásra…Ezek, nem különben veszélyesek, mert ezekből lett a kisnyilas, illetve a kis ÁVH-s a másik (másik? Tényleg másik?) oldalon. De maradván a kérdésnél, régebben, olyan 10-15 évvel ezelőttig bosszankodtam, sőt, szomorú is lettem egy-egy ilyen váratlan - vagy sem - támadás után. De megértettem, és ciki, de be kell valljam, elég későn értettem meg: az, hogy egyeseknek –vagy sokaknak, - mert egyremegy- tetszik, illetve nem tetszik amit mondok, írok, teszek, az természetes velejárója létezésünknek. A dicséreteket nem szabad túl értékelni, a támadásokat pedig alul…valami arányra szükség van azért…mert különben az ember elszállhat és lesz belőle még egy Orbán Viktor…
NT: Szerinted az életutunk egy eleve elrendeltetett forgatókönyv szerint halad, vagy Mi választjuk meg a saját utunkat?
ERF: Szeretném, azaz szeretem azt hinni, hogy szabadakaratúaknak teremtődtünk és azok vagyunk ma is. Nekünk kell meghoznunk a döntéseket, és nekünk kell értük vállalnunk a felelősséget. Nem tudom elképzelni az ellenkezőjét. Valószínűleg azért gondolom így, mert erősen hivő ember vagyok. Ha nem hinnék, akkor mindenféle összeesküvés elméletekkel kellene bajlódnom… így viszont egyszerűbb és tisztább: Egy Isten van, Ő alkotott, Ő adott szabad akaratot. Neki, és csak Neki tartozom elszámolással… Emberek, hát nem ezt hívják szabadságnak?
NT: Te muszlimként találtad meg a lelki békédet. Nekem az a véleményem a vallásokról, hogy gyakran falak, amelyek elválasztják egymástól az embereket azáltal, hogy egyfajta versengést alakítanak ki a különböző felekezetek hívei között. Ez a versengés pedig olykor véres leszámolásokhoz vezethet. Néha arra gondolok, hogy a vallások az ördög művei az emberiség megosztására, mert valójában az Egyetlen Isten előtt mind egyenlők vagyunk, mégis egymás ellen harcolunk, különböző hitrendszerek dogmáiért! Mit gondolsz, a vallás és a hit, megnyugvást hozhat az emberiség számára, vagy vég nélküli háborúskodást?
ERF: Vallás és hit nem ugyanaz. Mint ahogy a futball nem egyenlő a Fradival, de a Dózsával sem…Hülye a hasonlat, de tetszik, hadd maradjon. Szóval: a vallás a cég működési szabályzata, a Hit viszont szerelem….az egyik dolog hasznos (mikor, hogy, és kinek…), a másik nélkül nincsen teljes élet. Az hogy az évezredek folyamán mit műveltek, vagy nem, a vallások nevében…az összes nevében, és ez tart napjainkban is, illetve tartani is fog az utolsó ítélet végső momentumáig….az egy szükséges dolog, szükséges folyamat, és nem kell sem félremagyarázni, sem megijedni tőle. A végső döntéshozatalnál, biztos vagyok benne, találtatik majd korrekt, tiszta lelkű, bűntelen zsidó, muszlim, de keresztény is –hogy maradjunk az Egy Isten hivőknél. Szóval, miután meggyőződésem az, hogy semmi sem történik véletlenül, nincsenek balesetek, stb. hanem minden Isten Akaratának Keretein Belül zajlik… értelmezni kell a helyzetet, és nem bepánikolni. A Hit erőt és megnyugvást ad, a vallás közösséget, illetve mikor mit még. Adhat békét, de kardot is….
Nem hiszem, hogy ne kellene élnünk az előttünk felmerülő lehetősségekkel. Képmutatás azt mondani, hogy nem. Hazugság azt mondani: nem akarom! Mikor igenis akarod… A lényeg, gondolom én, megint az arányokban van, mert lehet az ember következetes és állhatatos is, de ez nem mond ellent a könyörületességnek…
Hangosan gondolkodva, kimondok valamit, amelyen esetleg sokan meg fognak botránkozni: még mindig jobb, tisztességesebb, egy úgymond ”vallásháború”, mint bármelyik újkori háború…Miért? Egyszerű: teljes joggal feltételezhetem azt, hogy a vallásháborúk idején a harcolók között igen szép számmal voltak olyanok, akik TÉNYLEG hittek harcuk igazságában…. Nézzünk meg egy kortárs extrémpéldát, mondjuk Irakot… a védőkkel ellentétben - akikben még van valamiféle hit -, nem tudom, mit lehetne mondani azokra a szerencsétlenekre, akik pénzért mennek oda ölni és megöletni magukat… Tudom, hogy amit most elmondtam, az csak a harcosok, a katonák szintjén értelmezhető, de lassan minden ami történik, az csak az egyénre lebontva értelmezhető… megint az Isten adta Szabadság….és ennek örülni kell, mert adva van a lehetőség, és lehetünk jók, de rosszak is, mi döntünk, senki más… tehát hagyjuk ki végre a ”vallás” –Hit vitát…szerintem semmi értelme, vagy max. annyi, mint egy tavaszi kődnek…
NT: Mit jelent számodra kikapcsolódni? Mivel töltöd a szabadidődet? Mit jelen számodra egyáltalán a szabadidő?
ERF: Régóta nincsen szabadidőm…de mikor volt, és remélem még lesz, barátaimmal lenni, beszélgetni, főzni,….szóval kikapcsolni, de feltöltődni…amikor „szabadidőm” van, akkor írom a könyveimet…általában.
NT: A hétköznapokban nyüzsgő típus vagy, aki barátokkal veszi körbe magát és hangosan él, vagy inkább visszahúzódó, csendesebb típus, aki jobban kedveli a magányt, mint a zajos társadalmi életet?
ERF: Társadalmi élet? Az mi? A bájgúnárkodás az irodalmi kávéházakban, vagy a hétfőtől-vasárnapig tüntetősdit tekintsem annak?
Hát, ami azt illeti, a barátaimmal együtt lenni –bar mennyivel szebb lenne az együtt élni-, semmiképpen nem tekintem társadalmi életnek. Kikérem magamnak, és helyettetek is, drága barátaim. Amúgy meg: irtózatosan hangos vagyok, zajosan szoktam kifejezni az érzelmeimet, hogy kétség ne maradjon felőlük. Szeretem az életet, és mikor lehetőségem van rá, akkor habzsolom is. De elárulok valamit, nincsenek boldogabb pillanatok –szerintem- mikor az ember a kedvesével, vagy választott barátjával, csendesen, valahol fent, a hegyoldaláról tekint le a világra….
NT: Úgy tudom, hogy van egy testvéred, egy hugod. Mennyire szoros a kapcsolatod a testvéreddel? Mit gondolsz, Ő hogyan lát Téged?
ERF: Igen, egy hugom van. Sokáig nem tartottuk a kapcsolatot. Én azt választottam amit, ő meg élte a saját életét. Mostanra viszont teljesen egy húron pendülünk, és ez is csak Isten ajándéka lehet. Nem tudom igazán milyennek lát, de mára tudom, minden apró –vagy nem annyira apró- különbözőség fölött győzött a vér, hogy egy család vagyunk, és hogy össze kell tartsunk.
NT: Rengeteg utazol, jársz-kelsz a világban, most is épp valahol messze tartózkodsz, tervezed, hogy egy nap megállapodsz és letelepedsz végleg valahol? Ha igen hol?
ERF: Hát…jó kérdés. Eddig egyértelmű volt, legalábbis a számomra, hogy Magyarországon van a helyem. Foggal és körömmel ragaszkodtam is hozzá. Ez nem jelentheti azt, hogy időközönként az ember nem indulhat el erre vagy arra, pláne ha ügy van, és ha még bírják a lábai…
NT: Mit jelent számodra Bolívia, a szülőhazád és mit Magyarország? Az ember érezhet két országot is egyformán a hazájának?
ERF: Szerintem nincs konfliktus. Bolivia másképpen jelenti, amit jelent: gyerekkor, szüleim, mindenről az első élmények…Magyarország a hazám. Magyarországot én választottam magamnak. Erről már sokat és sok felét nyilatkoztam, írtam. Nekem magyarnak lenni ügyet jelent. Állandó ügy, amiért lehet és kell, mert érdemes verekedni….
NT: Kiélezett a világ helyzete. Szerintem elmondható, hogy egy globális birodalom részeként élünk. Sokak szerint ez összeesküvés-elmélet – ami néhány vad elképzeléssel továbbgondolva igazolódik is -, de a nyitott szeműek számára is nyilvánvaló a hatalom hatalmassága. Van gyakorlati értelme ez ellen küzdeni, vagy szélmalomharcot vívunk? Mit tehetünk, hogy végre szabadon élhessünk?
ERF: Minden harcnak, küzdelemnek, van felfutó, de van lefutó ága is…van mikor aktuális a harc, van mikor más eszközökhöz kell hozzányúlni és inkább a megtartásra kell koncentrálni. Nem szabad kapkodni. Meg kell ismerni az ellenséget, aprólékosan,. Jobban kell ismerni majdnem, mint saját magunkat…csak így győzhető le…
Amit az ellenségnek a hatalmasságáról mondanék, nagyon egyszerű és talán röviden össze is bírom foglalni: Én, úgy gondolom, Mi mindig erősebbek leszünk és nem kerülhetjük el a győzelmünket sem. Miért? Mert igazunk van, és mert hiszünk az igazunkban. Az ellenünk felsorakozott ellenség, bármilyen hatalmasnak is tűnhet, tákolmány csupán. Érdekek tartják össze, és ezek, mint általában - az „érdek” egyik jellemzője -, időlegesek. Tehát azt gondolom, nem kell rémüldözni, volt már hatalmasabb gonosz a történelem során, az is elrohadt…Akik most összeesküdtek ellenünk, hazánk, a magyarság ellen, egy világviszonylatú adok-veszek hatalmas játszmában vesznek részt…ez egyébként megkönnyíti a helyzetünket, segíthet –a felismerés- a kibontakozáshoz: egyszerűen szövetségeseket kell keresnünk, az ügy, a hit mentén. Felkészülni és türelmesnek lenni, ámde állhatatosnak a céljaink tekintetében. Talán eljött az ideje annak felismeréséhez, hogy nincs helye többé a megalkuvásoknak, a kompromisszumoknak.
Gondolom ez most világos válasz volt a részemről.
Készült: 2009. 04. 14.

