Az uráni átok

A hírek szerint Irán meglehetősen közel jár az atombomba kifejlesztéséhez, ami az izraeli kormány szerint mostanra már a holokauszttal is összemérhető fenyegetést jelent a zsidóság számára. Ennek megelőzése végett a zsidó állam akár amerikai segítség, sőt egyes hírek szerint amerikai jóváhagyás nélkül is kész megelőző csapást mérni Iránra, ha úgy véli, hogy annak bombája nagyjából elkészült. A fegyverkezését pedig Izrael már meg is kezdte, Ehud Barak védelmi miniszter ugyanis augusztus 15-én elvi hozzájárulását adta ahhoz, hogy a légierő F-35 típusú, ötödik generációs harci repülőgépeket vásároljon az Egyesült Államoktól.

Dan Gillerman, az ENSZ-ben korábban Izraelt képviselő diplomata tavaly úgy nyilatkozott a The Age című ausztrál napilapnak, hogy „a világ nem engedheti meg magának, hogy együtt éljen egy nuklearizált Iránnal”. Azonban a jelentős kettős mércét élvező Izrael által a Gázai övezetben elkövetett háborús bűnök, valamint az embargó alatt álló, gyakorlatilag fél Magyarországnyi területen létrehozott koncentrációs táborba igyekvő segély-flottilla nemzetközi vizeken (!) történő megtámadása (és kilenc, fegyvertelen békeaktivista lemészárlása) után sokkal inkább azt a kérdést kell feltenni: vajon a világ megengedheti-e magának, hogy együtt éljen egy nuklearizált Izraellel? Iránnal ellentétben ugyanis Izrael titokban, a nemzetközi közösség ellenőrzése nélkül szerelte fel magát atomrakéták százaival, míg Irán a maga részéről a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel (NAÜ) együttműködve folytatja nukleáris programját, nem mellesleg Izrael (szintén Iránnal ellentétben) soha nem írta alá az Atomsorompó Egyezményt.

Irán és a nyugati világ (az USA és az EU) vitája az urándúsítás ügyében már évek óta folyik. Vizsgálatok, jelentések, tárgyalások és gazdasági szankciók követték egymást furtonfurt, a fejlemények egyhangúsága pedig már régóta nem érdekli a kívülálló olvasóközönséget. Ám a nyugati lakájmédia ennek ellenére szakadatlanul retteg és ajvékol a perzsa atom miatt.
Ne legyenek azonban kétségeink a tényeket illetően! Szemben az Egyesült Államokkal és Izraellel, Irán soha nem támadott meg egyetlen más országot sem az újkori történelem során, Amerika azonban több, előre eltervezett és százezrek halálát követelő olajháborút is indított, ahogyan Izrael is rendszeresen gyilkolja túlzott katonai akcióival az őslakos palesztinokat, s aminek egy erős (atomfegyvere által pedig komoly zsarolási potenciállal rendelkező) perzsa állam akadályt jelenthet területi terjeszkedésében. Így tehát aligha érthetetlen, ha Irán valóban arra törekszik, hogy önvédelme érdekében hatékony és elrettentő nukleáris kapacitást fejlesszen ki és halmozzon fel.

A módszer világos: Amerika és Izrael minden rezisztens (értsd: a „fejlett” Nyugattal és annak rendszerével, elsősorban az USA-val és Izraellel szemben álló) országtól elvárja a fegyverkezés feladását, hogy ellenőrzésünk alá vonhassák és „biztosíthassák” a „labilis” területeket, ellenkező esetben megtámadják azokat.

Arra a kérdésre, hogy a világ miért is „nem engedheti meg magának, hogy együtt éljen egy nuklearizált Iránnal”, eleddig még senkinek sem sikerült valós választ adnia, ugyanis lássuk be, a világ éppen attól válik biztonságosabbá, ha a különböző államok elrettentő mennyiségű atomerővel rendelkeznek. Persze romantikusabb egy atommentes világról ábrándozni és valóban szebb is volna úgy, de a realitás talaján állva azt kell mondanunk, hogy ha mindenkinek van atombombája, akkor senkinek sincs. Ha ugyanis a jelen mennyiségű atomrakéta arzenálok mellett világháború törne ki, a győztes hatalmak nyereménye alighanem egy marék homok volna, így egy esetleges harmadik világégés rémképe értelmét veszti. A világ emellett remekül együtt él az atomnagyhatalom Amerikával, Oroszországgal, Kínával, Franciaországgal, Nagy-Britanniával, Indiával, Pakisztánnal, Izraellel és valószínűleg még számos egyéb olyan országgal, amelyeket érdekes módon senki nem fenyeget e tevékenysége miatt háborúval, nem korlátoz szankciókkal, és senki nem vonja kétségbe békés vagy akár háborús célú nukleáris programjaik kifejlesztéséhez és fenntartásához való jogukat. Akkor Iránnak miért kell más megítélés alá esnie? A kérdés persze költői, a válasz világos.

A perzsa nuklearizáció miatt aggódók attól is félnek, hogy Irán nagyon kemény ellenség. Tudni kell, hogy a síita iszlám hit egyik fontos motívuma a mártírok tisztelete, az iráni katonák önfeláldozó harcossága pedig már megmutatkozott a 80-as évek nagy iraki-iráni háborújában is. Míg az USA, a Szovjetunió és a gazdag arab államok is Irakot támogatták, addig Irán sikerrel ellenállt, és végül meghátrálásra is késztette a vegyi és biológiai fegyverek bevetését sem átalló iraki hadsereget. Ez az önfeláldozás a nyugati nemzetek számára nem egyéb öngyilkos merényleteknél és fanatizmusnál, holott éppen ez a hit és elvhűség volt az, ami példásan bizonyította egy ellenálló ország sikerességét és nemzeti önrendelkezésének védelmét. Mindez a túloldalról persze rémisztő, veszélyes, sok esetben pedig lesajnált elvakultságnak minősül, ami újabb okot szolgáltat a támadásra, illetve a lefegyverzésre.

Mellesleg: ha feltételezzük, hogy Irán valóban egy egyoldalú és alaptalan atomháborúba kíván belekezdeni (a nagyhatalmi erőviszonyokhoz képest csekély fegyverzetével), vaktában lövöldözve mindenfelé, aligha volna esélye a hosszú távú folytatásra a világ ellenében. Így aztán világos, hogy érdeke sem fűződik egy közel-keleti háború kirobbantásához, horribile dictu: egy újabb világháborúhoz. A paranoid izraeli katonai elemzők persze így is, úgy is saját vesztüket vizionálják. Szerintük ugyanis Irán akkor is ledobná rájuk atombombáját, ha tudná, hogy az izraeli válaszcsapás elkerülhetetlen lenne, ami még több halálos áldozatot hozna, épp ezért a sok millió iráni halála ellenére is a háború vége az lenne, hogy Izrael megszűnik létezni, míg Irán csak megrokkan.

Hogy egy nyíltan elhárító atomháborúra készülődő Izrael és egy elrettentő atomütőerő létrehozására törekvő Irán közül melyikük jelent valós veszélyt a világbékére, aligha lehet kérdéses. A nyugati hatalmak pedig hiába gyanúsítják pusztító szándékokkal Iránt, miközben rendszeresen áldásukat adják Izrael terveire és mindenkori tevékenységére, amiért egyébként más országokat zokszó nélkül titulálnának veszélyes terrorállamnak és lépnének velük hadba. A tények pedig önmagukért beszélnek: nagy mennyiségű atomrakétával jelen állás szerint Izrael rendelkezik, célpontokkal pedig Irán. Nem kétséges tehát, hogy Izrael törekvéseinek objektív korlátozásával, valamint Irán nuklearizációs törekvésének elősegítésével végre elérhetővé válhatna, hogy egy csapásra véget érjen a terror aránytalansága, amely egyfelől Izrael erejéből, másfelől Irán gyöngeségéből következik, és amely szüntelenül egy atomháború kísértetét lebegteti a világ feje fölött.