Az anyaországiak és a magyarok

Újfent lebőgtünk. Mármint mi, anyaországiak. Égünk, mint Mózesnek a csipkebogyó, közben pedig bamba csodálkozással a pofánkon csorgatjuk nyálunkat mindenféle gumicsonton úgy, hogy közben meg sem fordul a fejünkben, rajtunk kívül léteznek még mások Európában. Problémáink csak nekünk vannak, a világ pedig Esztergom és Tompa között létezik, ott ér véget a világ, aki annál tovább halad, leesik.

Pedig nemcsak, hogy mások élnek köröttünk, de magyarok is. Bőséggel. És csak körülöttünk élnek magyarok, mert itthon aligha lehet találni egy valamire való darabot is. Lesavazott agyú zombik kullognak az utcán, rugdosva a kutyaszart a Móricz Zsigmond körtéren, azon tűnődve, melyik tévéműsort nézze este, munka után. Ha megkérdezzük valakitől, Erdélyben, vagy a határon túlnan mi újság, fogalma nem lesz róla, ha pedig mégis, akkor csak azt mondja, ottan is, mintha éldegélnek magyarok, de azok már régen leszakadtak tőlünk, jött a Traal bolygó Mohó Bogárpattintó Fenevadja (ismertebb nevén: Trianon) és felfalta őket, imígyen pedig úgysincs mit tenni értük. A lényeg, hogy az esti Barátok közt meglegyen!

Hallotta egyáltalán valaki, hogy a hazafiasságot erősíteni hivatott törvénytervezetet nyújtott be pénteken a pozsonyi parlamentben a Szlovák Nemzeti Párt? Értjük? Felfogjuk? Szlovák hazafiságra akarják esketni az őslakosokat. Közép-Európában a takony eszi az óvodást. A Kárpát-medence közepén száradó, langyos kis pocsolyában pedig mindez senkit nem érdekel, gondolván van minekünk is saját problémánk.

Mert hiszen így gondolkodunk. Mi és ők. Mi magyarok és a romániai magyarok, meg a szlovákiai magyarok, a kárpátaljai magyarokról meg – valószínűleg – nem is hallott a magyarországi lakosság 2/3-a.

Nálunk hazafiként az létezik, aki csodaszarvassal a segge alatt közlekedik, hajából ágak, bokrok, agancsok lógnak kifele és tetoválásként minimum a Feszty körképet viseli testén.

A másik két állatfajta a cukrászdában, a fasizmustól és a fehérterrortól rettegő belpesti néni, illetőleg a panelrengetegekben, a világot még csak nem is érzékelő nyikhajok, akik karrierjüket lövöldözős játékok teszteléseként vizionálják.  Egészséges nemzeti öntudattal megáldott ember alig akad. Vagy semennyire nem, vagy kurvára. Ez a két opció. Szegényes, valljuk be.

Egyszóval senki nem tesz semmit. Én sem.

Azok, akiket egyáltalán nem érdekli a „kinti” magyarok sorsa el sem gondolkodnak azon, mit lehetne tenni értük, a turbómagyarok pedig rövid, de annál haszontalanabb és erőtlenebb próbálkozásaikkal igyekeznek tenni valamit. Igaz, ők legalább tesznek valamit, de mindez annyit ér, mint múmiának egy pészméker.

Üvölteni kellene! Mindenkinek. Őrjöngeni, testületileg kellene a szlovák nagykövetség és paralel a magyar parlament elé vonulni, hogy azonnal tegyen valaki valamit, mert vérforraló dolgok zajlanak a roppant fejlett, modern és végtelenül kisebbség centrikus Európai Unióban! De nem. Egyszer kimentünk a Stefániára, jókat hörögtünk, segget csináltunk a szánkból aztán meguntuk, és jól hazamentük. Ennyi, többet tenni nem lehet, többre nem futja. Sem erőből, sem tisztességből, sem kreativitásból. Különben is este Barátok közt, reggel pedig korán kell kelni.

De amíg mi itthon ülünk és Magdi néni, meg Géza l’amourjáért izgulunk, addig Székelyföldön összegyűjtik a szükséges összeget arra az esetre, ha a szlovákiai magyarságot megbírságolják a magyar nyelvhasználat miatt. Sepsiszentgyörgy polgármestere azt üzeni a szlovákiai magyarságnak, hogy használják nyugodtan anyanyelvüket. „Amennyiben a nyelvhasználati jogokat korlátozó szlovák nyelvtörvény alapján megbírságolják őket, mi itt a székelyföldön pénzt gyűjtünk a bírság kifizetésére” – mondta Antal Árpád polgármester.

Érezhető ugye? Egy ország választja el egymástól az erdélyi és a felvidéki magyarokat, de meg sem fordul a fejükben, hogy ne segítsenek egymáson! Magyar segít a magyaron, hiába a két határ. Mi pedig… mármint mi, anyaországiak… Itt állunk, mint férfiasság a kád vízben és hümmögünk azon, hogy milyen tré lehet a felvidéki magyaroknak. E pontnál pedig gondolatainkat gyorsan tovább is tereljük azzal, hogy nem a mi bajunk, nem a mi gondunk. Mert mi, anyaországiak, nem gondolkodunk egy nemzetben. Igen, anyaországiak vagyunk. És csakis azok. Magyarok pedig körülöttünk élnek, a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, a Délvidéken. És ami még hitványabbá tesz bennünket, az az, hogy a magyarok nem tagadnak meg bennünket, még annak fényében sem, hogy mi kategorikusan utasítattuk és tagadtuk meg őket. És a legszebb, hogy nem is fogják ezt megtenni, mert hisznek abban, hogy egy az Isten és egy a nemzet. Mi anyaországiak pedig csak vonuljunk be szobáinkba, saját, mindent és mindenkit kizáró magányunkba. Az utolsó pedig kapcsolja le a villanyt.