Az állam magánosítása

Privatizált állam – mint fogalom csupán egy oximoron lenne? Távolról sem. Manapság éppen ennek a politikai eseménynek lehetünk a tanúi. A kapitalista rendszer liberális elfajulása – vagyis az állam gazdasági, társadalmi és közszolgálati kötelezettségvállalásainak megszüntetése és mindezeknek egy gazdasági érdekcsoport általi megkaparintása – az állam természetének radikális megváltozásához vezet, tökéletes ellentétben a fennen hangoztatott demokratikus elvekkel.

Európában az „ancien régime” összeomlása helyet teremtett a kapitalizmusnak, a felvilágosodás politikai gondolkodói által hangoztatott humanista retorikát pedig gyorsan az üzletelők és kereskedők „realista” diskurzusa váltotta fel. Az új vagyonos osztályok érdekei óhatatlanul is beleütköztek azokba az értékekbe, amelyeket ezek sebtében és óvatlanul kőbe véstek a középületek oromzatain. A választási rendszert, vagyis elvileg a népakarat és az állampolgári óhajok képviselők útján történő kinyilvánításának eszközét az eredeti rendeltetésétől már régóta tökéletesen eltérítették, lehetővé téve egy új „arisztokrácia” (az „Új Osztály”) létrejöttét, amely birtokba vette és megőrizte a hatalmat, függetlenül a különböző szavazási technikáktól. A demokratikus illúzió fenntartásához az is elég, ha a „jó népet” rendszeresen és módszeresen tetszetős szólamokkal kábítják. Miközben demokráciát színlel, a közjó garantálására hivatott állam valójában egy zsigerileg kizsákmányoló rendszer biztosítéka.

Paradoxon, hogy maga a munkásmozgalom is hozzájárult a „demokratikus állam” mítoszának fenntartásához. A munkások és a bérből élők megszenvedték ugyan a kapitalista állam politikáját, de ki is tudták azt használni. Maguk a vérbe fojtott munkáslázadások bizonyítják, hogy a „demokratikus” retorika ott végződik, ahol a kapitalista rendszer érdekei kezdődnek. Akár tetszik azonban a hivatásos forradalmároknak, akár nem, a munkásosztály egyetlen fejlett országban sem akarta átvenni a hatalmat sohasem. Mindig csak az életkörülményei javításáért harcolt, és ebben a harcban gyakran az államra is számíthatott, amely a társadalmi béke „megvételéért” kész volt engedményekre.

Lassanként tehát kialakult a közérdeket védelmező állam illúziója, olyannyira, hogy a dolgozók érdekében még a munkásszervezetek is hajlandók voltak a kapitalizmus „tűrésére”, és megszületett a demokratikus állam mítosza, még legelszántabb becsmérlői, a bérből élők körében is. A társadalmi erőviszonyok, a történelmi események (a háborúk), a nemzeti kultúrák lehetővé tették, hogy ez utóbbiak máig is létező szociális vívmányokhoz jussanak, ami ismét csak az állam „demokratikus” látszatát erősítette, vagyis azt a ma még mélyen beágyazódott hitet, hogy az állam természeténél fogva semleges. Ugyanez a hiedelem teremtette meg és táplálja még napjainkban is a forradalmi és „dacoló” szervezetek reformizmusát – amelyek radikális diskurzusuk ellenére is csak a választásokra esküsznek –, ahogyan a kapitalizmus „ügyvezetésében” az állam partnereinek (vagy inkább kollaboránsainak) számító szakszervezeteket is.

Ezt a többé-kevésbé „bejáratott” gazdasági-politikai berendezkedést azután fenekestül felforgatta a globalizmus, véget vetve az antagonisztikus osztályok között a nemzetállam keretein belül zajló alkudozásoknak, egyeztetéseknek, kompromisszumoknak. Az immáron mind a valorizálása, mind a kezelése tekintetében teljességében globalizált tőke többé már morzsákat sem hajlandó juttatni a régi ipari országok bérmunkás rétegeinek, amelyekről könnyedén lemondhat, mert számos és olcsóbb munkaerőforrás áll a rendelkezésére máshol.

Anélkül, hogy természetet váltott volna, az állam nyilvánvalóan taktikát váltott, miközben megmaradt a rendszer rendíthetetlen védelmezőjének. A „közjó”, a „közérdek”, a „közszolgálat” egyre inkább elveszti eredeti értelmét, és mint fogalmak csupán választási propaganda céljaira, a hiszékeny választók megtévesztésére szolgálnak. Ténylegesen mindeme „szaftos” tevékenységeket kiszolgáltatják a tőke mohóságának, ami annál is könnyebben megy, mert a média és a politikai osztály által tudatosan elaltatott „jó népnek” fogalma sincs róla, hogy minderre miként reagáljon, legfeljebb tüntetésekkel, petíciókkal és hasonlóan nevetséges és hatástalan „szavazásokkal”.

Az állam egyre inkább a kincstári funkcióira szorítkozik, amelyeknek csak egyetlen céljuk van: ha törik, ha szakad, fenntartani a jelenlegi rendszert. A politikai osztály egy korlátolt megújulású arisztokráciává vált, az általa ellenőrzött pártokon és az ugyancsak ellenőrzött választásokon keresztül. Ezt a pártokon és ideológiákon átívelő rendszermentő konszenzust mi sem példázza jobban, mint hogy az Európai Parlament határozatainak 97 százalékát a „baloldali” és „jobboldali” frakciók egyöntetű támogatásával hozzák meg. Ha pedig a „jó nép” véletlenül rosszul szavaz, akkor újra megszavaztatják, egészen addig, amíg a megkívánt eredmény nem születik, vagy egyszerűen megkerülik a szavazást (ld. az európai alkotmányról tartott referendumot). Ez a klánokra oszlott, belterjes arisztokrácia minden látszat ellenére megosztozik a hatalmon, ahol gengszterizmus és omerta, inkompetencia és nepotizmus uralkodik.

Így az államnak már nem a piac törvényeinek alávetett „általános érdeket”, hanem a politikai osztály érdekeit kell védelmeznie, amely egyébként integrálni és korrumpálni képes mindazt, ami veszélyes ellenzéknek tűnik. A korábban hangos disszidenseket gyakorlatilag „kilóra megveszik”, zsíros állásokhoz, politikai pozíciókhoz juttatva őket. Ettől kezdve az állam többé már nem köz- hanem klánügy, főleg pedig a tőkés rendszer elfogadtatására, sőt tiszteletben tartatására szolgáló kényszerítőeszköz. Korszakunk összes „nagy demokráciája” erre a lejtőre csúszott. Az állampolgár, ha ez a szó egyáltalán még jelent valamit, többé már semmit sem várhat az állami intézményektől, amelyek immáron csak arra szolgálnak, hogy olyan kényszereknek vessék alá, amelyek nem az ő érdekeit, hanem a tőke érdekeit védelmező politikai osztály helyzetét garantálják, amint azt a jelenlegi válság idején hozott intézkedések tökéletesen illusztrálják. Hiteles alternatíva híján csak tovább romolhat a helyzet, utat nyitva mindenféle kalandnak…

MD 2010. VI. 15.