Arisztokratikus jobboldal – a déli eszme aktualitása

Mi a jobboldal? A kifejezés Nyugaton klasszikusnak számító és általánosan bevett értelmében a jobboldal a konzervatívok politikai pártjával azonosítható, azon emberek összességét foglalva magába, akik saját érdemükből sikeresek, vagy akik jó helyre születtek és ebből következően semmiféle szükségét nem érzik annak, hogy átalakítsák a társadalmat.

A baloldalt viszont az elégedetlenek vagy idealisták együttese alkotja, akik a jelen társadalmat igazságtalannak vagy rossznak tartják, olyannyira, hogy azt vagy demokratikus reformokkal, vagy forradalmi erőszakkal akarják megváltoztatni. Jobb- és baloldal ily módon egy elkötelezett magatartást jelent, egy olyan praxist, amely előzetes értékítéleten alapul.

Mostanra azonban Alain de Benoist Vu de droite (Jobbról látva) című korszakos könyvének hatására a nyugati politológiában a „jobboldal” és „baloldal” kifejezés egészen másfajta értelmet nyert.

„Jobboldalinak nevezem azt a felfogást, amely a világ változatosságát és az ebből szükségképpen következő egyenlőtlenségeket jónak tekinti, az egyenlősítő ideológia kétezer éves diskurzusa által prédikált és megvalósított egyformásítást pedig rossznak”, fogalmazta meg a valódi, vagyis elvi jobboldal alapkövetelményét az európai Új Jobboldal vezéralakja.

Osztályozása szerint hitelesen csupán az egyéni képességek genetikai egyenlőtlenségének tulajdonított kiválasztódáson nyugvó elitizmus hívei tekinthetők „jobboldaliaknak” (amely szelekciót elősegíteni vagy gátolni fogja a környezet), „baloldaliaknak” pedig azok, akik azt az elméletet támogatják, miszerint minden ember egyenlő. Ez a hiedelem két rivális filozófia eredménye, amelyek a XVIII. században küzdöttek a lelkekért: egyrészt a minden emberben azonos ész karteziánus elmélete, másrészt a Belta-féle „tabula rasa” empirista elmélete, amely szerint egyedül a nevelés különbözteti meg az embereket, és egyedül a törvénykezés a népeket. Ez az
(újjobboldali) értelmezés tudományos vitát gerjesztett, és már nem csupán egy gyakorlatot jelöl.

Éppen most, az amerikanizált globalizmus mindent letaroló offenzívájának idején célszerű feleleveníteni azt a tagadhatatlan evidenciát, hogy a teoretikus jobboldal és az utópista baloldal közötti zsigeri ellentét „ősi” gyökerei nem is annyira a francia forradalom, mint inkább az amerikai Észak és Dél szecessziós háborújának, a „kék-szürke tragédiának” időszakából erednek. Ahhoz, hogy az ember déli legyen, nem kell okvetlenül magára öltenie Lee tábornok szürke köpenyét. Azzal, hogy déliek leszünk, egyáltalán nem válunk jenkikké. Délinek lenni annyit jelent, mint tisztában lenni azzal a torzulással, amelyet a jenki életmód, vagyis a modern világ térhódítása következtében szenvedtünk el.

Eredetében, mítoszaiban és küldetésében Amerika nem egy-, hanem kétarcú. Emlékezzünk James Hammond dél-karolinai kormányzó polgárháború előtti szavaira:

„Nincs és nem is volt soha a Földön két olyan nemzet, sem Karthágó és Róma, sem Anglia és Franciaország, amely ellentétesebb és megkülönböztethetőbb módon lett volna egymástól elkülöníthető, mint mi.” A déliek Amerikája Európa meghosszabbodása volt, ellenérzés és szakítás nélkül. A jenkiké ellenben Európa ellen épült, elfordulva annak hagyományaitól és szembeszegülve sorsával.

Az arisztokratikus és vidéki(es) Dél nemesemberek és hozzájuk hasonulni igyekvő közrendűek műve volt, a fiatalabb testvéreké, akik anélkül hagyták el túlnépesedett és túlzottan szűknek érzett óhazájukat, hogy megtagadták volna azt. Az ültetvényeken a gyapotot, az életművészetet és a hűséget „művelték”. A birtok nem volt egy tökéletes társadalom, hanem csak egy szerves közösség, egy kötelékből és védelemből összekötött élő csomó, s ugyanakkor egy önálló „élettér”, amelyben a társadalom és a szellem szabadsága gyökerezett. A spanyol és francia hatással is gazdagított Dél nem volt hajlandó Mammonnak hódolni, és abban hitt, ami tartós: a földben és a nemzetségben.

Északon a jenkik azoknak a leszármazottai voltak, akik gyűlölettel a szívükben menekültek el Európából, majd Nyugat felé folytatták a menekülést, és a Csendes-óceánnál megállni kényszerülvén manapság a decibelek üvöltésébe, a kábítószeres lebegésbe vagy a vallási révületbe menekülnek tovább. A hat új-angliai államot az I. Jakab és a két Károly uralkodása idején kivándorló puritánok népesítették be. A szecessziós háború bizonyítja, hogy prédikációjuk semmit nem vesztett szigorából. Bibliai frazeológiájukat, orrhangú akcentusukat, szögletes, makacs, számító és szüntelenül háborgó habitusukat ráerőltették az USA északi, középső és (jórészt) nyugati részére is. Az alapító atyák az új Ciont akarták felépíteni, az Utópiát, az Igazak társadalmát, amely egyenlőségpárti és tökéletes, vagyis álszent és türelmetlen. E fáradhatatlan moralizálók számára az emberi kiteljesedés mércéje a dollár, így tehát az emberek egyenlők, hiszen mennyiségi értékmérővel mérhetők.

„… ‘az egyenlőség akarása’ – ez légyen ezentúl az erény neve; és ‘valaminek csak hatalma van, rátámadunk majd kiáltásainkkal!’ Ti, egyenlőség prédikátorai, a tehetetlenség zsarnoki őrjöngése ordítozik belőletek im-ígyen az ‘egyenlőség’ után: legtitkosabb zsarnoki kéjvágyatok alakoskodik im-ígyen erényes szavak leplében! Magatokba fojtott önhittség, visszatartott irigység, talán még apáitok önhittsége és irigysége: lángként tör elő belőletek és mint a bosszú őrülete”, világította meg Nietzsche az egyenlőségmániások titkos mozgatórugóit (Im-ígyen szóla Zarathustra), és kritikájának éle azóta sem csorbult. Éppen ellenkezőleg.

Mára ugyanis a jenkik már az egész világon elterjesztették mohó üzletelő és korlátoltan pénzközpontú mentalitásukat. Közgazdasági fanatizmusuk által megfertőzve és egyenlősítő ideológiájuk kötelező hazugságának alávetve a modern világ rideg és elvtelen sivataggá vált. A déliek és a jenkik konfliktusa már csak azért is példaértékű, mert napjaink alapvető ellentétét testesíti meg: a két követhető utat. Senki sem állt egyébként derekasabban ellent a jenkiknek, mint a déliek, fegyverrel a kézben, az egyik legborzalmasabb háborúban. De még ennél is keményebben harcoltak élet- és gondolkodásmódjukkal – sokáig megtörhetetlenül.

Távolról sem annyira dekadensekként, mint azt egyfajta hamis legenda akarja sugalmazni, a déliek éppen egy olyan társadalomról tanúskodtak, amely képes volt összeegyeztetni a kifinomultságot a bátorsággal, a kultúrát az energiával, a becsületet a hűséggel. Talán ezek miatt a kimondottan arisztokratikus vonások miatt látott nyilvánvaló párhuzamot az amerikai Dél és az antik Spárta között Maurice Bardeche (és szentelte évezredeken átívelő szellemi rokonságuknak egyik klasszikussá vált művét), mert mint írja, „Spárta mindenekelőtt a világ egy bizonyos elképzelése és az ember egy bizonyos elképzelése. Ezért kelt félelmet.” Legalábbis egyesekben. Bennük viszont teljes joggal…

Gazdag István