Angyal, avagy a forradalmárok szellemisége

“Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.”

(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Emlékszünk még Angyal Istvánra, aki furcsa háttérből jött és az 1956-os forradalom egyik vezéralakja lett? Emlékszünk még arra, hogy először kiegyezést keresett, majd meggyőződve a harc értelmességéről maga is fegyvert fogott, és a Práter utcai csoport vezetője lett? És arra emlékszünk, hogy november 9-ig kitartott a túlerővel szemben, de baloldali indíttatásánál fogva 7-én még kitette a vörös zászlót, miközben a vörös-csillagos szovjet katonák és ávósok estek el fegyverétől? És arra, hogy a szabadságharc leverése után sem adta fel, és más módot keresett az ellenállásra, majd Kádár kivégeztette? Persze, hogy nem emlékszünk, a kérdés fölösleges volt.

Angyalok pedig léteznek. Mi, magyarok, országunk ezeréves történelmében különösképpen bővelkedtünk ezen különleges teremtmények földöntúli segítségében, akik ugyan nem tudni honnan jöttek, de közénk álltak és a legbátrabbaknak mutatkoztak. Habár nem azért jöttek, hogy tiszteletet, dicsőséget és hírnevet szerezzenek, mondanom sem kell, soha sem becsültük meg őket. Így tettünk sajnos modern angyalainkkal, Angyal Istvánnal és Rózsa-Flores Eduardoval is.

Na, igen, az angyalra nincs magyarázat. Az angyal jön, teljesíti isteni feladatát, kiárasztja szeretetét, majd az emberek megalázzák, kinevetik és esetleg meg is ölik. Így lettek az utókor torz látásában az 1956-os forradalom fiatal hőseiből „pesti brigantik”, Rózsa-Flores Eduardo és társaiból pedig „horvát-román zsoldosok”. A jó Magyarosi Árpád Szovátáról nem gondolta volna, hogy amitől egész életében irtózott, és ami ellen küzdött, azt majd halálában is a fejéhez vágják és lerománozva kell elmennie ebből a világból.

Megvan annak az oka, hogy miért kell manapság is eltorzítani bizonyos történelmi eseményeket, ez pedig az, hogy még mindig azok vannak hatalmon, akik ellen angyalaink valamikor küzdöttek. A huszadik század második felének magyar történelmében két nagyon fontos esemény történt, amely jelentősebb a ’68-as prágai bevonulásnál, az „új gazdasági mechanizmusnál”, de még a rendszerváltásnál is. Az 1956-os forradalomról és az 1991-gyel kezdődő Délszláv Háborúról beszélek. A két eseményben az a közös, hogy csak kegyelmi pillanatokban tapasztalható életösztön és a nemzeti géniuszból eredő akarat hatására a magyarság hirtelen erőt volt képes felmutatni. Ez a két ritka történelmi felvillanás volt az, amikor a magyar utoljára fogott fegyvert és küldött a másvilágra kommunistákat. Persze az, aki nem tud mit kezdeni a magyar forradalmár archetípusával, és elhatárolódik a tetovált karú Baross téri felkelőktől, vagy a legbátrabb és legkeményebb újpestiektől, akik még a tárgyaláson, a kötél árnyékában sem alkudtak meg a bolsevik rendszerrel, vagy a tizenéves ferencvárosi kölyköktől, akik legtovább tartottak ki a Corvin közben, annak ez a kijelentés túl erős. És Rózsa-Flores igazság-érzettől vezérelt délszláv háborús szerepe és bolíviai szervezkedése sem mond semmit, de a mai barikád-építő egyetemista forradalmi spiritualitása sem. Az ilyen embernek a „forradalom” megmarad Petőfi körös eseti, lágy rendszerbírálatnak, Nagy Imre reform-kommunista lózungjainak vagy éppen Lukács György és tanítványai álságos Marx kritikájának. Ezekből azonban soha nem lett volna 1956. A forradalomhoz több kell, amivel ezek az emberek nem rendelkeztek.

A felkelő ember ugyanis transzcendens a történelmi körülményekhez, okságokhoz és elvárásokhoz képest. Nincs oka, nincs magyarázata, kezelhetetlen, jön, és nem kér semmit sem előtte, sem utána. A forradalmár éppen ezért beskatulyázhatatlan, nem megvehető, történelem-feletti lény, és mint ilyen a szabad ember eszméjének tökéletes megvalósulása. A felkelő ellent áll, először is saját magának, másodszor pedig minden világi, anyagi és szellemi dolognak. Ugyanakkor legbenső lényege szerint alakítani akar, és nem rombolni. Tevékenysége, mely alapvetően önismereti indíttatású, az idő és tér megszakítása és újbóli futtatása. A forradalom alkotja meg a találkozás közösségét, mert megtanítja keretek közé szorítani az univerzumot (ami már önmagában is héroszi feladat), mely által képesek leszünk férfi- és mestermód bánni a világ dolgaival. A felkelő harcos szingularitásának erejét mutatja az is, ahogy szembemegy saját és társai félelmével: kilép egy olyan dimenziókon túli világba, a kimerevített örökkévalóság csendje és acél falai közé, ahol előtte még senki sem járt. Az ilyen embert nem is lehet, de nem is kell visszahozni. Ha visszajön – mert visszarántjuk –, meghal, mint a megzavart sámán.

A menthetetlenül evilági ember számára érthetetlen Rózsa-Flores Eduardo személye. Számára furcsa, hogy miért kell valakinek kiállnia mások igazsága mellett és miért kell harcolnia és meghalnia olyanokért, ami nem is a miénk. Az ismeretlen igazságáért való önfeláldozás azonban tipikusan magyar jelenség. Van ugyanis a magyar léleknek egy olyan típusa, amely minden igazságtalanság ellen harcol, paradox módon még az ellen is, ami nem is érinti, nem is hozzá tartozik. Ezért angyali ez a magatartás. Rózsa-Flores Eduardo akkor vált – ahogy ő mondta – „teljesen magyarrá”, amikor 1991 nyarán önkéntesként fegyvert fogott a horvátok mellett, és három hónapig védte egységével a magyar Szentlászlót. Ehhez a lelkülethez vezető úthoz hozzátartozhatott nála az is, hogy egy ideig meggyőződéses kommunistának mutatkozott, később próbált zsidó, majd keresztény lenni, élete utolsó harmadában pedig intranzigens jobboldali volt. Dél-Amerikai szerepe, két bolíviai politikus háza elleni állítólagos bombatámadása is belefér ebbe a képbe, mert bizony a forradalmakhoz hozzátartozik a Köztársaság tér is, és a televízió székházának ostroma is. Manapság a számtalan Rózsa-Flores Eduardot mocskoló írás mögött valójában az van, hogy ő sok minden volt, csak éppen liberális nem. Ezt nem tudják neki megbocsátani és ez fáj a mai liberális híg-magyaroknak.

Rózsa-Flores következetes jobboldali volt, igazságérzete és valódi humanizmusa hajtotta. Hiába vindikálja magának a baloldal immár másfélszáz esztendeje a harc és forradalom eszméjét, csak jobboldaliként lehet értékek és pozitívumok mentén szerveződő akarattal „archaikus forradalmat” (Thomas Mann) vívni. Csak igazi jobboldali tud harcolni, és ami a legfontosabb, csak a jobboldali tudja megindokolni harcának lényegét, ugyanis a jobboldalnak autentikusabb köze van az igazsághoz. Míg a baloldali forradalom egy pervertált, szubhumán emberkép létrehozására törekszik, és olyat akar megvalósítani, ami tulajdonképpen nem létezik, addig a jobboldal a valós emberért egy realista emberkép alapján harcol, azaz csak felgyorsít egy amúgy természetes folyamatot. A baloldali forradalmak az elveket számolják fel. Elvtelenül viszont nem lehet küzdeni. Ennek következtében a baloldal forradalmai rendre rombolásba és anarchiába fulladtak.

Rózsa-Flores magyar volt, a mi nyelvünket beszélte, mégsem értettük. A mi mozdulatainkkal akart segíteni, de mégsem tudtuk elfogadni. Számunkra ő megmagyarázhatatlan volt, számára viszont a lét legszomorúbb formája jutott, az elhagyatottság. Az angyal elhagyatottsága azonban a tökéletesen megélt, soha el nem idegeníthető szabadságából adódik, mely vonzza a szomjazó embert. Így gyűjtötte maga köré a székely és ír gyerekeket, akik talán most is ott ülnek körülötte.

Hoppál Bulcsú