André

André egyedül ült a dolgozószoba félhomályában. Íróasztalán laptop pislákolt, a mellette álló tiffany-lámpa pedig, mint kialvó lélek halvány, küzdelmes fénye viaskodott a kora esti sötéttel. A falakon körbe könyvek, akár gyászoló rokonok a haldokló családfő ágyánál tekintettek lefelé szótlanul a köntösben üldögélő középkorú férfira.

Az asztalon volt még borosüveg, hamutartó, cigaretta és öngyújtó. André könyökei a karfát nyomták. Kezei összekulcsolva, mutatóujjai ajkaihoz szorítva igyekeztek könnyíteni a fejében kavargó gondolatok útját. Jobb lába az asztal, bal lába a szék alatt. Fejét lassan felemelve a nehéz csillárra nézett. Gondolkodott, tépelődött. Az asztalra könyökölt, arcát tenyereibe temette. Bajban volt. Nagy bajban. Bizonyítania kellett. Bizonyított már eleget, de most újra kellett. Homlokán a láthatatlan stigma egy életre erre kötelezte, őszintesége volt, mi minden úttól elvágta, s kikért küzdött, most elhagyták. Lakbér, ennivaló, számlák. Válság, depresszió. Immár két éve. Tépelődött, gondolkodott. Semmi. Zsebéből zsebkendőt vett elő. Megtörölte homlokát. Visszatette zsebébe és a borosüvegért nyúlt. A bontott üvegben pihenő olcsó italt is, akár a legfinomabb cabernet sauvignont töltötte ki poharába, s kortyolt bele elegánsan. “Savanyú” - fintorgott. Hátradőlt. A csillárra nézett. Mit tegyen? Már a cikk címére sem emlékszik. Már nem is azt írja. Nem tudja, mit írjon. Felállt, sétált egy kört az asztal körül. Az asztalon lévő cigarettás dobozból kivett egy szálat, rágyújtott. Lassan fújta ki tüdejéből a füstöt, mint ahogy az életet túlságosan szerető ember lelke hagyja el testét, a halál pillanatában. Dühös volt. Dühös, mert nem értette, miért? Azt tette, ami erényes. Hiba volt. Lelke összetört.

Egyre kellemetlenebbül érezte magát. Írni nem tud, barátai épp úgy elhagyták, akár a múzsája a világban egyébként is magányos Andrét. Na, döntsd már el - gondolta. Ad hoc volt eddig minden ötlete, most sem volt mit veszteni. Leült az asztalhoz. Írt. Fájl, mentés másként, “asztal”, mentés. A csillárra nézett. Felállt, s székét húzva a szoba közepéhez indult. Nyelve a komoly koncentráció jeleként bújt ki feszült ajkai közül, papucsa sűrű csoszogással iszkolt a szék előtt. A csillárra nézett. A dokumentumot, amit elmentett, nem zárta be:

Búcsúlevél

Drága Rendőr Úr!

Amire olvassa ezeket a sorokat, én már - mint nyilván látja - Isten ítélőszéke előtt fogok állni. Maga volt nekem az egyetlen barátom. Ezért előre is köszönök mindent. Tudom, nem lehetek túl megnyerő látvány itt a csilláron himbálódzva, kidülledt szemekkel, de tegye már meg nekem azt a szívességet, hogy kiönti azt az üveg roppant szar bort az asztalomról! Hálás köszönet.

Búcsúzik öntől mindörökre:

André