A saulizmus, mint probléma
A (zsidó-)kereszténységet mintegy kétmilliárd követőjével a legelterjedtebb világvallásként tartjuk számon. Egyetemben a zsidó vallással és az iszlámmal, a bibliai Ábrahámhoz visszavezethető egyistenhívő vallásokhoz tartozik. Hazánkban is ez a legelterjedtebb vallás, történelmünket is komolyan befolyásoló tényező mind a mai napig. Középpontjában a názáreti Jézus Krisztus élete és tanításai állnak, ahogy az az Újszövetségben szerepel.
Magyarországon a kereszténység védelme különösen a nemzeti oldalon tarol, ami több okból fakad. Ennek elemzésébe azonban nem érdemes belemenni, legyen elég annyi, hogy a kereszténység, kommunisták általi üldöztetése a vélt ok, tekintve, a gyilkos rendszer iránti jogos gyűlölet kontra-pszichés hatásként csapódik le és jóformán minden, amit azok utáltak, azt az ellen oldal szereti, tiszteli, és bizonyos esetekben imádja is. A lényegi kérdés azonban az, hogy az átgondolatlan, dafke védelmezésnek háttérelemzés nélküli elfogadása vajon hasznos-e a társadalomnak, mint intézménynek még egy olyan szent tehén esetében is, mint a kereszténység, és vajon mennyiben jelent identitászavart a nemzeti oldal ideológiájában a saulizmus felvállalása, értékeinek, intézményeinek védelme?
Utóbbi kérdésre rögtön választ is adhatunk egy rövid mondattal (Előbbi kérdésre később térünk ki.): A kereszténység nemzetek fölötti ideológiájával, egalitáriánus erkölcsiségével, dogmatikájával és uniformizáló intézményrendszerével önmagában, eleve zárja ki a nemzeti eszme, a sajátos nemzeti kultúra és nemzeti értékvédelem, ezáltal az egyéni nemzeti identitástudat naturális eszmeiségét.
Mivel kezdődött mindez?
A kereszténység, hatalomra jutását követően (i. sz. 600 körül) pogánynak minősítette a nagy ókori kultuszokat, mintegy vidékinek, néha istentelennek billogozva a világszemléleteket, híveiket, a piramisokat, Kolosszeumot, Akropoliszt építő népeket, Szofoklészt, Platónt, Eukleidészt és a természetesen létrejött társadalmi kultúrákat és struktúrákat. Az i. sz. 1000 környékén ugyancsak hasonló folyamatok zajlottak le a Kárpát-medence Magyarországában, I. István (eredetileg Vajk, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő püspök ekkortájt már nem tartózkodott a Kárpát-medencében. Ennek következtében a magyar fejedelmi trón örököse rövid ideig pogány maradt) trónra kerülésekor és az azt megelőző időkben.
Géza fejedelem halála után Koppány (István testvére) az ősi törvények értelmében bejelentette jogos igényét a fejedelmi trónra. Koppány mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást és lázadást az is fokozta, hogy István körül nagy számban csoportosultak behívott, idegen nemzetiségűek, leginkább német katonák. István végül Veszprém közelében megverte a Koppány vezette pogány seregeket, ahol Koppány életét vesztette. István – nagy keresztényi könyörületességben – Koppány testét felnégyeltette és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartatta az ország négy legfontosabb várának kapuja felett. Ezzel István olyan ősi emberi és magyar törvényt szegett meg, amely szerint a halottakat el kell temetni. Tette elrettentésre szolgált, kegyetlen bánásmóddal fenyegetve azokat, akik nem engedelmeskednek neki és idegen papjainak. Ezt követően István a táltosok üldöztetésébe fogott, súlyos, pótolhatatlan károkat okozva ezzel az utókor számára fennmaradó magyar mitológiának és hitvilágnak.
Ezek után István megkoronáztatta magát, és 1000 karácsonyán Esztergomban Magyarország első királyává lett.
Tényleges hatalmának megszilárdításáért azonban még tennie kellett, hiszen le kellett győznie saját, törzsi ellenfeleit (sok esetben rokonait). A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Gyula ellen küzdött, akit le is győzött és családjával együtt fogságba ejtette, Erdélyországot beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. Észak-Erdély elfoglalása után megalapította az erdélyi püspökséget, aminek jelentősége az volt, hogy négyre emelkedett Magyarország egyházmegyéinek száma, és a kánonjog szerint ennyi kell egy önálló egyháztartomány létrehozásához. A XI. század során István még két törzsi állammal számolt le. István 1008-ban a „fekete magyarok” ellen viselt hadat (feltehetően a Délkelet-Dunántúlon élő idegen etnikumú katonai segédnépekkel, a kavarokkal/kabarokkal azonosak).
Így tehát a pogányság istentelennek, vidékinek bélyegeztetett.
De lássuk be, a pogányságot istentelennek nevezni egyszerű igaztalanság. Primitívnek nevezni, pedig finoman szólva is ostobaság.
A pogányság nem ateizmus, és nem materializmus. Nem is eretnekség. De nem is hedonizmus. Bár kétségtelen, hogy az élet szépségei, kellemei iránt lényegesen fogékonyabbak, mint a hithű keresztények. A kereszténység felvétele nem egyszerűen csak vallásváltást, hanem a világnak egy egészen már szemléletét jelentette. Logikus következtetésekkel, történelmi ismeretekkel pedig egyértelművé válik, hogy a magyarság identitászavarát, kulturális törésének pontos időpontját István trónra lépésének napja jelenti.
A megváltóra, prófétára épülő monoteizmus a világ szakrális egységét megszüntető, azt két világra (istenre és a földi világra) daraboló nézet kerekedett felül a világot a maga egységében szemlélőn. A monoteista világszemléletet jól ismerjük.
A pogány szemlélet azonban annál kevésbé, aminek néhány elemét az alábbiakban fogalmazhatjuk meg:
- Az egész világ egy nagy templom. Az ember minden helyre úgy tekint, mint a hely szellemeinek lakóhelyére. Az élet a természettel közvetlen kapcsolatban van, amely e legegyszerűbb megnyilvánulásaiban is fenséges, elbűvölő és elborzasztó.
- A rend és a szépség szemlélése, értelmezése. Ami a természet minden megnyilvánulásában jelen van, azt áthatja és felemeli a kultusz rangjára.
- Nem a természettől való félelem (!), hanem az iránta érzett hála és adományainak méltánylása a kultusz oka.
- A valóság érzékelése sem mutat az egy és transzcendens istenre. Istenek, félistenek, titánok, héroszok, emberek (pl. a görögöknél) – egy világot alkotnak. Csak a létszintjük más. De azok átjárhatók, egyik a másikból elérhető. Nincs tehát külön isteni világ, hanem csak egy olyan területre lépünk, ahol közvetlenül érintkezünk a valósággal.
- A lét és a világ, s ebből következően a társadalom is hierarchikus berendezkedésű, szemléletű.
- Az aktuálisan létező dolgok valóságának megérzése.
- Minthogy az ember az istenek szellemének teremtménye is, ezért nincs szükség külön erkölcsi rendszerekre. Három irányító alapelv: becsületesség, bölcsesség, könyörületesség.
- Őseink pogány hite is a fentiekhez hasonló szellemben fogalmazódott meg.
A kereszténység tehát intézményesülésével és internacionalista, uniformizáló mivoltával, felrúgta és szétverte azokat a természetes (az egyes kulturális sajátosságokból következő), társadalmi struktúrákat, amik hosszas, néha több ezer éves úttal jutottak el az emberek szívébe, határozta meg azok szociológiai fejlődését és ezzel együtt társadalmát.
Az európai kultúrában a történelemnek két fő értelmezése létezik/létezett a kereszténység megjelenéséig: a lineáris és az időszakosan visszatérő, azaz a ciklikus világkép. A lineáris világkép a zsidó-kereszténységgel (ezután: zsk) jelent meg, és a történelmet egy egyenes vonalnak tartja, amely összeköt egy történelem előtti állapotot (az eredeti paradicsom) egy történelem utáni állapottal (isten országának megvalósulása a földön). Eszerint az őslétezés harmonikus volt az eredeti bűn elkövetéséig, ami után isten kiűzte az embert a Paradicsomból. Az ember így került be a történelmi korba, azaz a siralomvölgybe. Az ember üdvössége mégis lehetővé vált a messiás Jézus Krisztus földi működésével. Az utolsó ítélet után visszatér a paradicsomi lét és a történelem véget ér.
A lineáris történelmi kép laikus változata a marxizmus: e paradicsomi állapotnak az őskommunizmus felel meg. Az eredeti bűn megfelelője a magántulajdon megjelenése, ami magával hozta a kizsákmányolást és az osztálytársadalom kialakulását.
Az ember így belépett a történelembe, melyet a konfliktus és osztályharc jellemez. Az üdvösséget a proletariátus mint “kollektív messiás” megjelenése hozta. Az idők végén a polgárság és a proletariátus közti harc megszűnik, és az osztály nélküli társadalommal visszatér az őskommunista idill. A történelem végét az állam és a magántulajdon eltűnése jelzi.
A lineáris világképben a történelem egydimenziós, szükségszerű és célirányos. Az ember nem szabad a történelem formálásában, hanem a zsk szerint a Kinyilatkoztatáshoz kell alkalmazkodnia, a marxizmus szerint a tudományhoz; ezek adják meg a történelem értelmét és irányát. Ezzel máris kizárhatjuk a nacionalizmus és a nemzeti radikalizmus kereszténység iránti elkötelezettségének kényszerűségét.
Szemben a lineáris világképpel, a ciklikus világkép a kereszténység előtti Európa terméke, amit a kereszténység később üldözni kezdett, önnön térnyerésének érdekében. A ciklikus világképben a történelemnek nincs se kezdete, se vége, hanem hasonló ismétlődések sorozatából áll, azaz a hasonló örökké visszatér. A történelem nem előre meghatározott – azt az ember formálja. A múlt, jelen és jövő nem egy egyenes vonal különböző pontjai, hanem minden pillanatban egybeesnek. Minden jelen pillanat időszerűvé teszi a múltat (aktualizálja), és lehetővé teszi a jövőt. A ciklikus világképben a történelem tehát háromdimenziós. Az itt leírtak után el lehet dönteni, mely’ világkép áll közelebb a nemzeti identitáshoz, a választ könnyű lesz megtalálni.
A ciklikus és a lineáris világkép nemzeti identitástudathoz való viszonyulásán kívül fontos megjegyezni, hogy a nemzeti öntudat lényegéből fakadóan fogadja el a nemzetek különbözőségét. Vallja az életformák és kultúrák változatosságát és relativitását. Pontosan ezért toleráns, de ennek a toleranciának semmi köze sincs a liberalizmus egyenlősködő engedékenységéhez és szabadosságához. Szabad nemzetek élnek egy szabad és közös Európában; ez a Nemzetek Európájának világképe. Ezzel természetesen rögtön ki is zárja a nemzeti radikalizmus az egyeduralmat, a totalitarizmust, azt, amire mai világunkban a liberalizmus törekszik a maga alamuszi módján. Dogmatikájával és abszolutizmusával, hamis egyenlősdiségével áll szemben a jobboldali, nacionalista ideológia. Előbbit liberális totalitarizmusnak nevezzük.
A totalitarizmus történelmi eredete a keresztény monoteizmus, mivel az egyisten fogalma magában foglalja az egyedüli abszolút igazság fogalmát. A redukcionizmus, az egyenlősködés és az univerzalizmus szintén a monoteizmusból következnek. A nemzeti identitástudat, a nacionalizmus eszmerendszerében pedig, mint az már az előbbiekben is leszögeztük: az ember egy kultúra örököseként születik. Ez az örökség bizonyos értékeket jelent. A valódi értékek azonosításához azonban a legősibb múltba kell visszatérni, hiszen csak ekképpen lehet különbséget tenni az eredeti, természetes társadalmi struktúrából és kultúrából származó örökség, illetve az utólag hozzátett hozományok között. Konkrétan: az indoeurópai és a zsk értékek megkülönböztetése érdekében.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az átgondolatlan, dafke védelmezésnek háttérelemzés nélküli elfogadása, – kiváltképpen a kereszténység abszolutisztikus, életellenes és abszurd dogmatikájának elfogadása – a társadalom számára káros, tekintve, megfosztja az egyes nemzeteket – és azok kultúrájának örököseit – attól, amit őseiktől örököltek kulturális örökségként, illetve az abból kialakult a természetes társadalmi struktúrákból.
A saulizmus, túl azon, hogy az internacionális módszerek végett összelopkodta saját tradícióját (karácsony, húsvét, Szent Iván éj, stb.) olyan társadalmi szerkezetet kívánt megvalósítani, ami addig teljesen ismeretlen, mi több, idegen és totalitárius volt az egyes kultúrák számára. Az eredendő bűn intézménye nihilizmusba taszította az embereket, s ez a funkciója kiválóan működik a mai napig. Ezen dogmarendszer következménye egyébként, hogy a keresztények egyszerűen nem élnek keresztényi módra, lévén az egyszerűen betarthatatlan, hiszen számításon kívül helyezi az emberi természetet, mint természetes tényezőt. A világvallás csimborasszója értelemszerűen a katolikus egyházat kell megemlíteni, amely a középkorban effektív vallási diktatúrát épített e nihilista filozófiára.
Módszereikkel szinte addikciót váltanak ki hívekből az egyházak, bigott, minden kritikát megvető és ellentmondást nem tűrő „bárányokká” változtatva azokat, abszolút igazságként elfogadtatva velük a Biblia tanait.
Kritika nélkül elfogadni valamit a legostobább emberi tulajdonság. A kritikátlanság vezet el az olyan rendszerekhez, mint a középkor, vagy az olyanhoz, mint mai világunk, ami szellemileg nem sokban tér el az ezer évvel ezelőtti eseményektől. A nemzeti oldalról érkező (zömében az Új Jobboldal filozófiai iskolájának követői köréből), kereszténységet vitató álláspontok, gyakran végződnek a védelmező részéről (nemzeti-keresztények részéről, ami ideológia a fentiek következtetésében eleve oximoron) „zsidó provokátor”, „kommunista”, vagy egyéb más jelzők vagdalkozásával. Ez sok dologra enged következtetni, azonban a saját igazság és a saját értékrend szerinti igazságkeresés ledegradálása, nem csupán a csordaszellem és a megvezetettség/megvezethetőség, illetve vallási addikció iskolapéldája, de (pesti liberál intellektuelek körében használt divatos szóval) kirekesztő és nagyon ostoba.
Tény, hogy a kereszténység tanításai között rengeteg olyan dolog szerepel, amik hasznosak, erkölcsileg helytálló, s szent könyvének a Bibliának irodalmi értéke sem utolsó. De egyrészt ki dönti el, hogy az egyes kultúráknak, társadalmaknak, közösségeknek és egyéneknek, mit és hogyan kell gyakorolnia, másrészt pedig általában a kereszténység jól kimutatható társadalmi destruktivitása nem ad okot arra, hogy egyenlősdi felfogásával és kommunisztikus nézeteivel védelem alá essen, különösen nem egy olyan oldal részéről, amely a nemzet és az ősiség nézeteit hivatott védeni. Alapértékei és felhasználható nézetei pedig egyetemes tények, jóformán bármely filozófiai iskolában találkozhatunk velük, tehát ez sem újdonság és non plus ultralis érv. Nem beszélve arról, hogy a zsidó kultúrából eredő dologról beszélünk, amit… nos sokan a radikálisok közül nem szeretnek. Összességében tehát leszögezhetjük (s ezt jó, ha végiggondolják a magukat nemzetinek mondók), a több ezer éves magyar kulturális örökségtől, a sivatagi törzsek kultúrköréből fakadó kereszténység teljesen idegen, idegen az ember természetétől, idegen intézményei tönkreteszik (tönkre tették) a naturális társadalmi struktúrákat. És ez a legnagyobb baj a kereszténységgel, midőn a kommunizmussal és a liberalizmussal is!