A pogány reneszánsz manifesztuma

Az indoeurópai pogányság újjászületéséért küzdeni Batman korában nem jelenti azt, hogy egyszerűen csak a görög filozófia, a római építészet, a germán mítosz vagy az ősmagyar virtus lázálmos képzeletvilágába menekülnénk. Ez az önmagát kielégítő képzelgés nem lenne más, mint a tercier szektor illuzionista labirintusaiban bolyongó kispolgári lélek egyik zsákutcája. A politikai pogányság ugyanis mindenekelőtt abból áll, hogy a legrégibb Európa legjobb hagyományaiból: a spártai szervezetből, a köztársasági Rómából, a kelta civilizációból, a germán kommünotarizmusból és persze a magyar eredetmondákból kiszabadítsuk legmélyebb politikai létezésünk kvintesszenciáját, és utána feltámasszuk legrégebbi és legtisztább közösségi reflexeinket.

Amikor Tacitus megírta Germania c. művét, az volt vele a célja, hogy a még romlatlan - mert nem „orientalizálódott” - indoeurópai népi erkölcsöket ajánlja követendő példaként a hanyatló római arisztokráciának. Ha az indoeurópai pogányságról beszélünk, akkor a Tacituséhoz hasonló didaktikai eljárást alkalmazzuk. A XIX. századi nyelvészet és régészet még a reneszánsznál is nagyobb lelkesedéssel és komolysággal fordult az antikvitás felé. Schliemann kiássa Tróját a feledésből, Nietzsche megfejti a görög tragédia lényegét, a nyelvészek rekonstruálják a régi indoeurópai nyelveket, a védikus univerzum immáron elérhetővé válik az európai értelmiség számára, az Edda világa feltárul…

Mindezek a felfedezések lehetővé tették, hogy az európaiak megtalálják mindazt, amit a kereszténység elvett tőlük, mindazt, amit bűnös dühvel és alamuszi furfanggal elrejtett előlük. A kereszténységgel, a kereszténység szekularizált formáival, a teológiai „felfegyverkezéssel” szemben, amely teljesen ki akarja törölni az ősi pogány begyökeresedés legártatlanabb megnyilvánulásait is, a kalmár értékekkel szemben, amelyek elidegenítik a tömegeket és elvágják a valóságtól, a pogány-politikai radikalizmus képviselői egy rendkívüli kulturális patrimónium örökösei, amely nem elégszik meg szép szólamokkal és dagályos szónoklatokkal, hanem közvetlenül őseink konkrét dolgaihoz, fegyvereihez, szerszámaihoz csatlakozik, amelyeket az archeológusok feltártak, és azokhoz a szimbólumokhoz, amelyeket rájuk véstek.

A politikai pogányság jelképezi a szívünk legmélyén gyökerező szabadság és esztétikum ideálját, mert a szabadság mindenekelőtt abból áll, hogy az ember megóvja lelkiségét minden idegen megszállástól. Fél évszázados szovjet rezsimnek nem sikerült eltörölnie az észtek, lettek és litvánok, az utolsó európai pogányok leszármazottainak az identitását, ugyanakkor a fél évszázados amerikai nyomulás felforgatta a nyugat-európai népekét, amelyet a katolicizmus, a protestantizmus és a felvilágosodás ideológiája már korábban lehengerelt, egymást követő hullámokban. Az évszázadokkal dacoló túlélés, tartósság, folyamatosság, kitartás és hűség receptje tehát a pogányságban van, amely hasztalanná teszi a materialista ideológiák erőfeszítéseit, a pogányságban, amely tudását régészeink, költőink és történészeink munkáiból meríti, a pogányságban, amely a népek fegyvere azok ellen, akik összezavarják az emlékezetet, mert az emlékezet megerősíti az értelmet, belső egyensúlyt ad, éberré tesz bennünket és megakadályozza, hogy beteges fantáziálásokba zuhanjunk. Akiknek van emlékezetük, nem jelentenek könnyű zsákmányt.

A politikai pogányság nem jelenti azt, hogy a keresztény rítusokat egész egyszerűen lecseréljük a pogány rítusokra. Ma a politikai pogányság nyelvi, történelmi, régészeti és tudományos kutatások százezrein alapul, amiből kibontakozik a jog és a politika indoeurópai értelme. Újra kapcsolatot teremt a XIX. századi bölcsek eljárásával, akik felfedezték országuk történelmét, exhumálták őseik dalait, helyreállították a régi nyelveket, noha minden eszközzel igyekeztek elhallgattatni őket keresztények, marxisták és “liberálisok”.

Mint ez a manifesztum is bizonyítja, sikertelenül.