A neo-liberalizmus csődbe ment, a kapitalizmus morálisan megbukott

Először is tisztázzuk írásom címét. “A neo-liberalizmus csődbe ment…”. Csődbe ment, mert hazug azon állítása, miszerint a piac mindent megold és korrigálja önmagát. Az utóbbi egy hónap bebizonyította ennek az állításnak az ellenkezőjét és rávilágított annak demagógiájára. Ezt a neo-liberalizmus koronázatlan királya és kis híján teljhatalmú ura Soros György is elismerte. Ebből következően a “…, a kapitalizmus morálisan megbukott”, mivel bár a bankok és a kormányzatok, nagyhatalmak nem fogják hagyni a teljes elhasalást, a nép és a világ számára világossá vált az, hogy mennyire esendő, gyöngelábú és sebezhető.

A világ tőzsdéi a bekövetkezett krachra óriási, megállíthatatlan zuhanással reagáltak, az USA az egyesült államokbeli kulcsfontosságú jelzáloghitel intézetek, a Fannie Mea és a Freddi Mac államosításával próbálják javítani a helyzetet. Vagyis bekövetkezett az, ami eddig elképzelhetetlen volt: A kapitalizmus fellegvárában, az Egyesült Államokban egymás után mentek csődbe a világ pénzügyi rendszerének éllovasai, így elsőként a Lehman Brothers, majd a Washington Mutual is becsődölt, a Merill Lynchet és a Wachovia-t pedig felvásárolták. Az AIG, a világ legnagyobb viszont-biztosítója közel 100 milliárd US $-os szövetségi támogatást kapott, hogy megóvhassa magát a csődtől.

Európában sem történtek másként a dolgok. A Northen Rock, A Bradford & Bigley, A HBOS Nagy-Britanniában, Belgiumban a Fortis, Németországban többek között a HYPO REAL ESTATE, a Bayerische Landsbank (a magyar MKB főtulajdonosa), és több tartományi bank fordult a szövetségi kormányhoz azonnali pénzügyi segítségért jelentős veszteségeik következtében. Franciaországban pedig a Societe General az, amelyik többi banktársaihoz hasonlóan azonnali állami tőkeinfúzióra szorul. A sor pedig itt még nem ért véget, sorolhatnánk reggelig.

Izland éppen csak nem jelentett államcsődöt, és csak az EU tőkehitel támogatása az, ami kimentheti ebből a helyzetből, illetve a már előzőleg megkapott segítségek. Néhány hete a dánok hozzávetőlegesen 800 millió US $-os gyors segélye, valamint Oroszország 4 milliárd US $-os kölcsöne odázta el az izlandi államcsődöt (kérdés az, hogy adósságcsapdához vezethet-e ez a lépés?). Az izlandi nép Geir Haarde miniszterelnök lemondását követeli elhibázott gazdaságpolitikája miatt, és számos más ország népei között is hasonló reakciók jellemzőek.

Izland után pedig Hazánkon a sor, az EU-tagállam Magyarországon! A magyar társadalom már korábban átélt két pénzügy –és gazdaságpolitikai fordulatot ( Az első, a japán ingatlanpiaci buborék kipukkanása volt az 1990-es évek fordulatán, a második pedig az 1998-as ázsiai valutaválság, amely következtében az ázsiai “kistigrisek” gazdasági fejlődését biztosító kötött valutarendszerről áttért a lebegtetett valutarendszerre). Még az Antall-kormány alatt a banki konszolidációt 1993-ban 300 milliárd forintért, amelyet nem csak a Valutaalap “dicsért agyon”, hanem a hazai ultra-liberális közgazdászok politikai védnöke, az SZDSZ is. Ennek egyenes következménye lett az 1996-os Bokros-csomag, az MSZP-SZDSZ, Horn-Kuncze kormányzat “nagy privatizációja”, illetve az 1996/97-ben, az akkor még Magyar Nemzeti Banknál jegyzett, mintegy 2000 milliárd forintos nem kamatozó, ún. “belső” államadósság piaci kamatozásúvá átmódosítása és átadása a költségvetésnek, Surányi MNB elnök és Medgyessy pénzügyminiszter ciklusa alatt. Ezt a majdnem teljessé vált folyamatot fejezték be az alig fél évvel ezelőtti kötött valutagazdálkodás megszüntetésével, a lebegtetett valutagazdálkodás előnyeire való hivatkozással.

Boros Imre, közgazdász, az Orbán-kormány volt Phare minisztere szerint (MH, 2008. 10. 21.) a magyar állam csődben van. A Gyurcsány-kormány pedig ahhoz a Valutaalaphoz fordul “kisegítő, áthidaló” kölcsönért, amelynek gazdaság- és pénzügy-politikai utasításait a mindenkori magyar kormányzat 1982 óta követi, s amely miatt – most már mondjuk ki – a magyar állam technikailag tényleg csődbe ment. Nem kötelező egyet érteni megállapításaimmal, azonban néhány, a megállapításaimat igazoló tételt szeretnék felsorolni:

Már 1980-tól megfigyelhető volt, de 1982-től (csatlakozásunk a Valutaalaphoz és a Világ Bankhoz) már érezhetővé vált a népesség csökkenés, amely 1990 óta folyamatosan gyorsuló tendenciát mutat. A sokat hivatkozott eltartó/eltartott számarány, a korfa megváltozásában közvetlenül szerepet játszik az 1990-től tartó folyamatos munkahely megszűnések, amely a családok anyagi helyzetére és kilátására nézve vált katasztrofálissá. A házasságkötés és a gyerekvállalás zuhanásával párhuzamosan megjelent a mélyszegénység, a hajléktalanság, 3 millióra nőtt a létminimumon élők száma (és az újszülött gyerekgyilkosságok aránya is egyre magasabb), illetve a szektások aránya is drasztikusan emelkedett. Mindez a “menekülés a jelen realitásából” társadalom-pszichológiai elmélet megfelelőjeként. A megélhetési küszöböt épp csak biztosító minimálbérezés, a munkaképes korú lakosság alig egy harmadának munkavégzését túladóztatással sújtó lépések, a korrupció természetessé válása mellett a “rózsadombiak” minden jó ízlésen túlmutató fényűzése láttatja a tényleges magyar gazdaság állapotát, azt, hogy hazánk valóban dél-amerikanizálódik.

A Nemzetközi Valutaalap és a Világ Bank által preferált gazdaságpolitika, a “washingtoni konszenzus”, a privatizáció, dereguláció, liberalizáció, a csak exportra tekintő “fenntartható gazdasági növekedés” erőltetése, illetve a szemellenzővel csak az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalom-szociális és gazdasági romboláshoz vezetett, amely nem csak a környezet katasztrófájának valamennyi jegyét hordozza magán, hanem az irdatlan mértékű elszegényedés okozója is, miközben annak hátrányai, szinte visszafizethetetlen adóssággal terheli meg a társadalmakat, csapdába kerítve így azokat. Itt újfent megemlíthetjük Soros György példás tevékenységét, akinek közreműködésével ez az eredmény megszülethetett. Igaz, az ázsiaiak ettől a pillanattól kezdve mélységesen gyűlölik őt.

“A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erőforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.” -írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza. Hozzáteszi, hogy a “szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket – ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak -, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették. (…) Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.”

Jelentem alássan’, a világ paradigmaváltás előtt áll! Ez a paradigmaváltás pedig azzal kezdődött, amikor kikiáltották, hogy az “az állam rossz tulajdonos”, nacionalizálja a non- plus-ultrának kikiáltott pénzügyi szektor nagy játékosait, a nagy bankokat.

A helyzet viszont az, hogy előállt egy, a neo-liberálisok szemében képtelen helyzet: a tőke szabad áramlásának eddig korlátokat nem ismerő propagálói kórusban kiáltanak állami felügyeletért, hogy elkerüljék a totális megsemmisülés veszélyét. A nacionalizált banki felügyelet kérdése azonban felvet egy másik, immár érdekesebb problémakört is: ha az állam konszolidálja és nacionalizálja a nagybankokat, akkor mi történik majd az államadósságokkal? Hiszen a nacionalizált nagybank portfoliójában szereplő államadósság jogszerű tulajdonosa, maga a nacionalizáló állam lesz. Ha a magánbanki adósságözön leírhatóvá válik, vagyis az állam az adófizetők pénzéből kivásárolja a bank (és tegyük hozzá, általában a pénzügyi intézetek) “meggondolatlanul” kihelyezett hiteleit és adósságait, akkor az államadósságok is szanálhatóak lesznek egy tollvonással. Illetve, a nacionalizált államadósságok egyik pillanatról a másikra államok közötti adósságokká válnak, és már csak megegyezés kérdésévé válik az államok között, hogy e tartozásokat milyen koncepció szerint szanálják.

Állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban. Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete, a túlértékelt “transz-atlanti kapcsolatok” görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik most, a globális pénzpiaci és gazdasági válság kellős közepén, amikor a különböző pártszakértői megnyilatkozások hűen tükrözik az egyesült államokbeli hivatalos közgazdasági megoldás javaslatokat a válság leküzdésére. A megoldások elsősorban arra irányulnak, hogy a lakosságot terheljék meg a költségvetéseken keresztül a banki nacionalizálások költségeivel. Nálunk nem a bankokat akarják nacionalizálni (mivel azok külföldi tulajdonban vannak), hanem az államadóssági teher mérhetetlen nagy kiadását (2008-ban 1200 milliárd forint, jövőre még nagyobb) akarják áthárítani a lakosságra egy olyan pillanatban, amikor az adóssággörgetés, vagy előre menekülés nagy játszmája becsődölt a globális hitelezési válság miatt. Vagyis, a régi SZDSZ-es recept szerint a már eddig is megkurtított szociális kiadások még nagyobb arányában való csökkentését lebegtetik. Sorolhatnánk azokat a jelzőket, amelyekkel a Medgyessy-Gyurcsány- Kóka-kormány 6 évét illetni lehetne gazdaságpolitikai oldalról, de szánalmas kártékonyságában nem ér ennyit az egész.

Ennek további (állítólagos, de nyilván hibás) hatékonyságát természetesen a hivatalos, politikai szféra részéről egyetlen egy szóval sem kérdőjelezik meg, vagyis azokat a gazdaságfilozófiai alapokat, amelyek gyakorlatilag 18 év alatt csődbe vitték az országot. Ezt a lakosság felé a médiában ücsörgő kollaboráns “értelmiség” pedig szorgalmasan igazolja és hamis koholmányokkal alá is támasztja. Mindezekkel ellentétben a már említett társadalmi válság mögött, valós problémaként a magyar energetikai, termelői, szolgáltatói vagyon külföldi kézbe való eladása és felszámolása áll, ami a munkaerő folyamatos leértékelésével párhuzamosan.

A neo-liberális, szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelők, kis és középvállalkozók, valamint beszállítók helyett anyaországbeli termelőiket és beszállítóikat részesítették előnyben, ellehetetlenítve ezzel a magyarokat, s amelyek azokat rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, gyorsan fel is számolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülő multinacionális és termeltető vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveiből jól ismert “vámszabad” területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal.

Nyomasztó munkanélküliség, alulbérezés, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintű népességcsökkenés. Ezek a hazánkra és térségünkre jellemző társadalmi jelenségek, köszönhetően a multinacionális és globális kiszolgáltatottságnak.

Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodás semmilyen problémát nem jelentett a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban nem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás sem. Sőt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nómenklatúrához tartozás érdekében. Ebben, a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak előttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének, de lassan Togo, Gabon és a feltörekvő Niger is.

Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitől. Ez csak abban az esetben lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek (haha) továbbra is fenntartanák termelési kapacitásukat, ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintű működését is, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szűrődik be. A fentiek tükrében nyilvánvalóvá válik, hogy egy gyors kormányfőváltás semmit nem fog megoldani. Sőt, még az SZDSZ/Fidesz által korábban szorgalmazott “szakértői kormány” sem, amennyiben a magyarországi globalizált, neo-liberális, monetáris pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetődően befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfői pozíciója körüli színjáték az első lépés az “argentin” úton. Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? “Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezető utat. A gyökeres változtatás legelső lépéseként ezektől a “speciális érdekcsoportoktól” kell megszabadulni.