A francia Új Jobboldal (Nouvelle Droite) ideológiai alapjai
Az Új Jobboldal (franciául: Nouvelle Droite) a hatvanas években Franciaországban alakult ki mint a kultúra különböző területein működő tanulmányi csoportok informális szövetsége. Főleg egyetemistákból, fiatal kutatókból és (újság)írókból állt, akik az 1968 májusi események idején húsz év körüliek voltak. Befolyása azóta kiterjedt, jó néhány nyugat-európai országra, elsősorban Olasz-, Spanyol- és Németországra, valamint Belgiumra. Vezéralakja és legkiemelkedőbb gondolkodója Alain de Benoist (szül. 1943), aki “Vu de droite” (Jobbról nézve) című könyvével, amely a mai eszmék kritikai antológiája, 1978-ban 35 évesen elnyerte a Francia Akadémia esszé nagydíját.
Igen fontos aláhúzni, hogy az Új Jobboldal nem a napi politika területén működik, hanem elsősorban kulturális szervezet, amely metapolitikával (elméleti politika) is foglalkozik. Fő célja, amit de Benoist világosan leszögezett, a baloldal évtizedek óta tartó kultúr-monoplóliumának a megtörése. Ez gigászi munka, mivel a média teljesen a baloldal kezében van.
A francia Új Jobboldal igen magas színvonalú munkát végez, amelyet a baloldal is kénytelen elismerni. Ezt brilliáns, főleg fiatal és középkorú, értelmiségi gárdájának köszönheti, akik a kultúra és tudomány minden területén hallatják hangjukat, elsősorban két kitűnő folvóiratuk, a Nouvelle École, az Éléments és az 1966-ban létrehozott GRECE (Groupement de recherche et d’études pour la civilisation européenne) kutatócsoport évenként megtartott, ezreket vonzó konferenciái révén. A Nouvelle École elismerten Európa legtekintélyesebb intellektuális folyóiratai közé tartozik; hasábjain gyakran megszólalnak világhírű tudósok és szakértők, akiknek elegük van a baloldali szellemi és kulturális diktatúrából.
A francia Új Jobboldal igen nagy tömegű és sokfajta kiadványban közzétett szellemi termékeinek lényegét kitűnően foglalta össze spanyolul a Barcelonában 1986-ban kiadott Las ideas de la Nueva Derecha c. 640 oldalas könyv. A könyv, amelyet Carlos Pinedo szerkesztett, két részből áll. Az első részben Carlos Pinedo részletesen bemutatja az Új Jobboldal álláspontját a tág értelemben vett kultúrához tartozó legfontosabb vitaterületeken. A második rész az Új Jobboldal két legfontosabb szellemi vezetőjének – Alain de Benoist és Guillaume Faye – 27 cikkét ill. írását közli szó szerinti fordításban. Ezek nagyjából ugyanarra a probléma-területre vonatkoznak, mint az első rész, természetesen jóval részletesebben.
Az alábbiakban a következő témákról lesz szó:
1.Elméleti alapok
2.Az európai örökség: A pogányság kérdése
3.Gondolatok a technikáról
4.Gondolatok a tudományról
5.Az Új Jobboldal biológiai nézetei
6. Az új fogyasztói társadalom vizsgálata
7. Az európai kérdés
8.A Nyugat mint dekadencia
9. A rendszer mint a népek ellensége
1. Elméleti alapok
Az Új Jobboldal világnézete nominalista. A nominalista ellenzi az univerzalizmus minden fajtáját. Szerinte minden létezés sajátságos, ezért egyenlősdiség-ellenes. Számára a sokféleség a világ alapvető ténye.
Az európai kultúrában a történelemnek két fő értelmezése létezik: a lineáris és az időszakosan visszatérő, azaz a ciklikus.
A lineáris világkép a zsidókereszténységgel (ezután: zsk) jelent meg, és a történelmet egy egyenes vonalnak tartja, amely összeköt egy történelem előtti állapotot (az eredeti paradicsom) egy történelem utáni állapottal (isten országának megvalósulása a földön).
Az őslétezés harmonikus volt az eredeti bűn elkövetéséig, ami után isten kiűzte az embert a Paradicsomból. Az ember így került be a történelmi korba, azaz a siralomvölgybe. Az ember üdvössége mégis lehetővé vált a messiás Jézus Krisztus földi működésével. Az utolsó ítélet után visszatér a paradicsomi lét és a történelem véget ér.
A lineáris történelmi kép laikus változata a marxizmus: e paradicsomi állapotnak az őskommunizmus felel meg. Az eredeti bűn megfelelője a magántulajdon megjelenése, ami magával hozta a kizsákmányolást és az osztálytársadalom kialakulását.
Az ember így belépett a történelembe, melyet a konfliktus és osztályharc jellemez. Az üdvösséget a proletariátus mint “kollektív messiás” megjelenése hozta. Az idők végén a polgárság és a proletariátus közti harc megszűnik, és az osztálynélküli társadalommal visszatér az őskommunista idill. A történelem végét az állam és a magántulajdon eltűnése jelzi.
A lineáris világképben a történelem egydimenziós, szükségszerű és célirányos. Az ember nem szabad a történelem formálásában, hanem a zsk szerint a Kinyilatkoztatáshoz kell alkalmazkodnia, a marxizmus szerint a tudományhoz; ezek adják meg a történelem értelmét és irányát.
A ciklikus világkép a kereszténység előtti Európa terméke. Eszerint a történelemnek nincs se kezdete, se vége, hanem hasonló ismétlődések sorozatából áll, azaz a hasonló örökké visszatér. A történelem nem előre meghatározott – azt az ember formálja. A múlt, jelen és jövő nem egy egyenes vonal különböző pontjai, hanem minden pillanatban egybeesnek. Minden jelen pillanat időszerűvé teszi a múltat (aktualizálja), és lehetővé teszi a jövőt. A ciklikus világképben a történelem tehát háromdimenziós.
Az Új Jobboldal a ciklikus világkép híve, ezért elvet mindenfajta determínizmust.
Vallja az életformák és kultúrák változatosságát és relativitását. Pontosan ezért toleráns, de ennek a toleranciának semmi köze sincs a liberalizmus egyenlősködő engedékenységéhez. Az Új Jobboldal úgy tekinti a totalitarizmust, mint az emberi változatosság redukálását. A totalitarizmus történelmi eredete a keresztény monoteizmus, mert az egyisten fogalma magában foglalja az egyedüli abszolút igazság fogalmát. A redukcionizmus, az egyenlősködés és az univerzalizmus szintén a monoteizmusból következnek.
Az Új Jobboldal szerint az ember egy kultúra örököseként születik, és ez az örökség bizonyos értékeket jelent. A valódi értékek azonosításához a legősibb múltba kell visszatérni, mert csak így lehet különbséget tenni az eredeti kultúrából származó örökség és az utólag hozzátett hozományok között. Konkrétan: az indoeurópai és a zsk értékek megkülönböztetése.
Az Új Jobboldal számára a világ egy káosz, azaz értelme nincs előre meghatározva. Szerinte isten nem fölöttünk, körülöttünk vagy egy, az ember által nem érzékelhető másvilágban van, hanem mindannyiunkban. Minden embernek magában kell fölfedezni a benne lévő istent. A dolgoknak az ember ad értelmet. Ezért a társadalmi normák az emberek közti megállapodásokból születnek. A modern világot a normák eltűnése jellemzi. Az Új Jobboldal olyan új normák alkotását javasolja, amelyek elég vonzó erővel bírnak, természetesnek tűnnek és abszolútnak tekinthetők egy adott társadalom esetében. A cél egy közös, új rendeltetés meggyökereztetése, amely képes szembesülni a közeljövő kihívásaival.
Az ember egy világra-nyitott lény. Alkatának egyik fő jellemzője a nem-specializálódás. Ezért képes az új helyzetekhez való folyamatos alkalmazkodásra és új helyzetek teremtésére. Más szóval: az ember örök ifjú és örök tanuló. Alkatunk meghatározza az elérhető határait, de nem mond semmit arról, hogy mit fogunk tenni. Az emberben az ösztönök nincsenek beprogramozva egy meghatározott cél érdekében. A célt az embernek kell meghatároznia, és saját kritériuma szerint kell cselekednie. Az ember eszerint nem születik egy kultúrával, hanem egy kultúra asszimilálására való képességgel.
Az Új Jobboldal a szabadságon az akarat útján való önfegyelmet érti (azaz: megszabadulás az alkatba épített determinizmusoktól. Ez a definíció ellentéte a szabadság individualista és egyenlősködő értelmezésének, mely szerint nem más, mint passzív engedély ill. a követelmények hiánya. A szabadság nem valami jog, hanem csak – “hódítással” érdemelhető meg: az erős személyek és népek privilégiuma. Tehát az ember építi magát, azaz magának formát és ezzel stílust ad. Az Új Jobboldal szerint a nietzschei Übermensch önmagunk felülmúlása, egy új embertípus alkotása saját normáink szerint. Következésképpen a becsület nem más, mint hűség a saját magunk adta normákhoz. A hős az, aki életével hozzájárul a lét gazdagításához. Ellentéte a polgár, aki csak azt nézi, hogy milyen hasznot húzhat az életből.
A fenti perspektívában a tragikum abból az ellentmondásból születik, hogy a világ mérhetetlenségévei szemben érzékeljük kicsiségünket és rövid létezésünket. Mégis: az ember ellensúlyozni tudja az élet rövidségét – lázas alkotóképességével. Az élet eme tragikus felfogása a “végzet-eszmén” nyugszik: megkíséreljük sorsunkat megváltoztatni, ha az nem felel meg a saját magunk adta normáknak. Viszont a balsors elleni harc után nemcsak hogy el kell fogadjuk a kimenetel eredményét, hanem egyenesen szeretnünk is kell azt. Pontosan ez az értelme Nietzsche híres “amor fati” kifejezésének.
Az elmondottakból az is következik, hogy az ember kísérletezésre van ítélve. Minden, amit megtanul, saját tapasztalatából, vagy mások leszűrt és átadott tapasztalatából való. Ezért van szükség nevelésre és az intézményekre. Az ember nem létezik “természetes” állapotban – a kultúrája jellemzi. A kultúra nem a természet ellen, hanem arra épül, és mint ilyen, az emberi valóság egy másik szintjét alkotja. Tehát az ember egy történelmi és kultúrlény. Míg történelmisége és kultúrája mindig fejlődik, addig természete változatlan marad.
A zsk számára az emberiség egy homogén együttes, amelyben az etnikai és kulturális különbözőségek csak másodlagosak és átmenetiek. Az Új Jobboldal felfogásában nem az emberi faj hasonlóságai határozzák meg az emberit, hanem a kulturális és antropológiai különbözőségre való képesség. Más szóval, képesség a faj determináltságából való kimenekülésre. Az emberi így nem egy magától kapott állapot, hanem olyan, melyet meg kell hódítani. Az ember mindig a még emberibb (emberfelettiség) felé hajlik. Az ember egyszerre az evolúció terméke és egy cselekvő lény, aki a világ felé való nyitottságával aktualizálja biológiai örökségét. Ilyen módon a történelmi tudat, a hatalom akarása és a modern technika mind az emberfelettiség kifejezői.
Az ember nem egy egyszer s mindenkorra megteremtett, hanem önmagát állandóan formáló lény. Azaz: nem létezik, hanem valamivé lesz. A “valamivé-levés” az Új Jobboldal egyik fontos tétele. A valamivé levő lény változik, de nem veszti el identitását: változó formák alatt ugyanaz marad. A valamivé-levés megvalósítja az ellentétek szintézisét. Éppen ezért a tradíció folyamatossága egyenesen megköveteli a megújítását.
A valamivé levés filozófiája elveti mind az arisztotelészi én logikát, mind a keresztény teológia dualizmusból fakadó, összeegyeztethetetlen ellentéteit. Az Új Jobboldal az ellentétek szintézisének az elvét állítja velük szembe. Ezzel nemcsak megerősíti az elvet, amely szerint az ellentétek egymást kiegészítik, hanem ezek fúziójából új elveket is tud létrehozni.
A fentiek miatt az Új Jobboldal elveti a hamis ellentéteket, mint materializmus kontra metafizika, konzerváció kontra revolúció, vagy liberalizmus kontra szocializmus. Az individualizmus és a totalitárius kollektivizmussal szemben az Új Jobboldal az organikus népi közösséget választja; az idegengyűlölettel és az asszimilációval szemben a különbözőségre való jogot; a határok nélküli emberbarátság és a nyugati faji-központúság helyett a népek ügyét; a politikai tömbökkel szemben az európai függetlenséget, a határnélküli szabadkereskedelem és a védővámrendszerrel szemben az önközpontú nagy térségeket.
Az Új Jobboldal filozófiai nézeteinek egyik érdekessége az ésszerű ok (latin: ratio; francia: raison; angol: reason) kérdésének vizsgálata. Az Új Jobboldal szerint az ésszerű ok problematikája – értve alatta a világ értelmét – a zsk-val jelent meg a történelemben, és azóta úgyszólván minden ideológiának központi kérdésévé vált. Mind a kereszténység, mind a liberalizmus és marxizmus szerint a sors az ésszerűségen nyugszik, tehát végső fokon mentes minden kockázattól. Ezekkel ellentétben, a világ pogány felfogásában a sors nem az ésszerűségen, hanem a szenvedélyen és véletlenen nyugszik. A pogányok a sorsot úgy tekintették, mint hívást az ismeretlen felé, azaz mint egy meglepetés-világot. Nietzsche is azt vallotta, hogy a jövő nem előre meghatározott.
Az Új Jobboldal az objektív ésszerű-ok szerepet az élettel magával mint okkal helyettesíti (spanyolul: razón vital). Szerinte az élet-ok a meghatározatlanság, a váratlan és az emberi akarat találkozóhelye, ahol ezek alkotó ütközetet vívnak. Ez az összecsapás nemhogy a történelem végét eredményezi, hanem éppen ellenkezőleg, egy történelemalkotó, örök energiaforrásul szolgál Az élet-ok ezért fausti fogalom: az embert a (balsors elleni) cselekvés menti meg. A fausti ember tehát szembenéz a világ rejtélyével, és vállalja annak kihívásait és a kockázatokat. Sőt mi több: ezt az életkörülményt nemcsak elfogadja, hanem egyenesen szereti. Nem követ semmilyen kívülről ráerőszakolt igazságot, nem vár végső üdvözülést a valósággal vívott csata eredményétől – akár ideiglenes győztesként vagy vesztesként kerül ki belőle. Életfeltétele maga a kockázat.
2. Az európai örökség: A pogányság kérdése
A kereszténységgel szembeni legsúlyosabb kritika az, hogy megindította az egyenlősködési ciklust és ezzel egy univerzalista és totalitárius forradalmi antropológiát vezetett be az európai gondolkodásba. Más szóval: az “egyenlőség isten előtt” elvből logikusan következett a modern demokrácia, majd a szocializmus, és végül a marxizmus, amely tudományos alappal kérkedő egyenlősködés.
Az indoeurópai politeizmusban az istenek különbözősége és eltérő jelentősége a világ változatosságát és az emberek egyenlőtlenségét tükrözte. A zsk monoteizmusban az emberek a lényeget illetően egyenlők, azaz egyenlőek lsten előtt. Ambár a kereszténység nem tagadja az egyének változatosságát, de szerinte ez másodrendű, mivel a látható világ mögött létezik az igazi valóság: a metafizika absztrakt törvényei, amelyek szerint az emberek egyenlőek isten előtt.
A totalitarizmus a kereszténységgel jelenik meg először az európai történelemben, mert a monoteizmus feltételezi az egy isten kizárólagosságát más istenekkel szemben és az egyetlen igazságot, amelynek nevében minden más igazságot abszolút tévedésnek minősít. A monoteizmus jóváhagyta a “másik” eltávolítását azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy mindezt a “jó lelkiismeret” kifejlesztése nevében teszi.
A monoteizmus vezette be az európai kultúrába az univerzalizmust és az individualizmust. Amíg a kereszténységben az üdvözülés egyéni, addig a pogányságban az istenek világa az emberek világát vetítette ki, és a vallásosság biztosította a közösségi kötelékek időtállását. Egy univerzalista és kozmopolita vallást, mint a kereszténységet, az antik európaiak megszentségtelenítőnek tartottak, mivel feltételezte a közösségi és nemzeti sajátságok feladását. A pogányok szemében jogos volt a vallások és kultuszok különbözősége, mert hozzá tartozott a népek és kultúrák különbözőségéhez. A pogányok toleráns magatartása pontosan abból származott, hogy felfogták a világban létező különbözőségeket.
E fontos és érdekes kérdés kimerítő tárgyalása Alain de Benoist Comment peut-on etre paien? (Hogyan lehetünk pogányok?) c. könyvében található.
3. Gondolatok a technikáról
Arnold Gehlen szerint a technika válasz az emberben lévő kettős szervi hiányérzetre: ösztönei hiányos programozottságára és szervei elégtelenségére.
A technika azért létezik, mert az ember nem specializálódott kifejezett célokra, és benne az ösztönök ingerekként nyilvánulnak meg, amelyek célirányos válaszokat kívánnak. A technika segítségével a természetes mechanizmusokat automatikus mechanizmusok egészítik ki, ami a természeteshez hasonló ismétlődésekhez vezet. Gehlen szerint a jelenkori világ technika miatti “rosszullétének” az oka az, hogy a mindennapi életet elözönlik a (gépesített) technikai megoldások, és ezek lassacskán helyettesítik a megélt tapasztalatokat.
Napjaink egyik jellemzője egy bizonyos “technikai ideológia” elterjedése. Ennek a hívei szerint az ideológiák csak arra voltak jók, hogy csillapítsák az élet velejáró bizonytalanságait. Szilárdan hiszik, hogy a tudományos és technikai fejlődés fokozatosan kikapcsolja a meglévő bizonytalanságokat, következésképpen a társadalmi célkitűzéseket “tárgyilagosan” meg lehet határozni. Más szóval: az ideológiák kihalnak, mert nem lesz szükség rájuk. Finoman értésünkre adják, hogy a határozatok kora lejáróban van és a politika a jövőben nem az elhatározások kérdése lesz, hanem a technikai tudásé.
Az ember azonban ideológiaalkotó az egyszerű tény miatt, miszerint a világban való létezése elválaszthatatlan egy bizonyos, a világról alkotott nézetétől. Azaz: létezésünknek az ideológia ad értelmet.
A technokrata ideológia a technika semlegességét hirdeti. Szerinte ahhoz, hogy a technikából valami kiváló legyen, elég lesz azt a közjó és az emberiség szolgálatába állítani. Ez az elképzelés azonban teljesen hamis. A technikának ugyanis megvan a saját logikája és ez gyökeresen megváltoztathatja az emberi természetet. Az ember az egyedüli lény, aki értelmet ad a világnak, mert a káoszt szervezett kozmosszá változtatja. A technika viszont egyszerűen egy működési eszköz, a technika nyelve kizárólagosan funkcionális, nem képes a világot mint egy szimbolikus rendet értelmezni. A technika egy egybefogó közeg, amely egy új szférát, a technokozmoszt hozza létre. Ezt saját autonóm folyamatai tartják fenn. A technoszféra nem fejlődik a neki kiszabott célok szerint, hanem rendszertelenül nő. A technokozmoszban az ember egyre több dolgot tud csinálni, de végső fokon nem tudja, hogy miért.
Az Új Jobboldal úgy véli, hogy a legfontosabb feladat a technika lényegének azonosítása. Az európai kultúra nem a technika fejlődése miatt van veszélyben, hanem a ma győzedelmeskedő egyenlősködési utópia miatt. Ez gátolja meg az embert abban, hogy alkotásai szuverén urának vallja magát. A gép uralmának nem a gép elpusztításával kell véget vetni, hanem az ember eltökéltségével, hogy alkotásai urává legyen. Végül is arról van szó, hogy az ember vegye fel a szimbolikus és a valódi közötti közvetítő szerepet, mert csak így lehet saját sorsa és történelme irányítója.
4. Gondolatok a tudományról
Az Új Jobboldal szerint a tudomány nem semleges, mert a világban van és befolyásolja a népek történelmét. A tudományt Európa választotta. Ez a választás ma azt tételezi fel, hogy elvállaljuk kulturális identitásunkat. Az európai tudomány lényege a harc, a hódítás és a világ kisajátítása. A kezdeti tudományos magatartás a képzeletre és kíváncsiságra alapozott munka volt.
Az Új Jobboldal véleménye az, hogy nincsen ellentmondás a tudomány és a szent között (a szent a következőkben nem az isten előtt tökéleteset – tehát az isteni törvény szerint élőt jelenti, hanem arra vonatkozik, ami valaki vagy valami iránt sérthetetlen tiszteletet és hódolatot vált ki: a franciában az első fogalmat a “saint”, a másodikat a “sacré” szó fejezi ki), ahogy azt a mai domináns liberális-szocialista ideológia állítja. Ugyanis e szerint az ideológia szerint a tudománya dolgokban és eseményekben rejlő racionális kutatása, míg a szent az irracionális nyugtalanító és előre nem látható megnyilvánulása. A valóságban a szent jelen van a kockázatok vállalásánál és a szent teszi lehetővé az ismeretlennel szembeni kiállást. A veszély elfogadása a történelem kezdete óta a tragikus és heroikus európai lélek gyökeréhez tartozik. Ezért az európai tudomány lényege az önmaga felülmúlására való akarat.
Hasonlóan, a fenti értelemben felfogott tudomány és a mítosz között sincs ellentét, mert a mítosz nem más, mint akarat arra, hogy káoszból sokatmondó értesülést szerezzünk. Ezzel kapcsolatban nem árt arra gondolnunk, hogy a görög tudomány alapító mítosza Prometheusz nevéhez fűződik. Ez emlékeztető, hogv a tudomány kihívás az istenek és a természet felé, és a történelem ebből a küzdelemből született.
A ma érvényben lévő racionalista beállítottságú tudomány néhány alapfeltételre épült, pl:
- Az univerzum egy egységet alkot
- A világ harmonikus és természetes állapota a rend
- A világ független az embertől
- A valóság tárgyilagosan megismerhető
Közben az utolsó évtizedek tudományos fejlődése elavulttá tette ezeket a posztulátumokat. Következésképpen az Új Jobboldal elveti a tudományos racionalizmust, amely a végtelen lehetőségekbe és a tudományos eredményekbe helyezett vak hiten s nem a tudomány gyakorlatán nyugszik. A valóságban az új tudományos elméletek inkább megcáfolják, mint kiegészítik az előző elméleteket. Tehát helyesebb azt mondani, hogy a tudományok nem a valóságot határozzák meg, hanem azt szubjektív és felülvizsgálható példákkal jellemzik, amelyek irányt adnak a kutatásnak és kiválasztják a tapasztalatokat.
Az Új Jobboldal azt vallja, hogy el kell fogadnunk a véletlent, a homályosat és a megmagyarázhatatlant, mert így lépünk a mítosz, az esztétika és a poézis ösvényére, amely, éppúgy mint a tudományé, az emberi lét nagy kérdőjeleiből ered: mi az élet értelme? és mi az ember szerepe a kozmikus folyamatban) Erre az ösvényre lépve tragikus érzéssel, de tudomásul vesszük a fizikai világban észlelhető ellentéteket és ellentmondásokat, amelyekkel minden komoly kutató szembesül: a változót és változatlant, a folyamatosat és megszakítottat, a racionálist és irracionálist. A fontos maga a kutatás, nem a kutatás tárgya!
Az Új Jobboldal végül kiáll azért, hogy a tudomány valami vel több, mint az átadható technológiák és egy univerzális nyelvre fordítható absztrakt ismeretek összege. Csak az anyag és a technológiai zsargon (jelnyelv) exportálható és univerzális, de nem a fogalomnyelv. Ez utóbbi képesít egy népet arra, hogy az őt körülvevő világnak értelmet adjon és kialakítsa közös gondolkodását.
5. Az Új Jobboldal biológiai nézetei
A biológia a nyugati kereszténység világ-fogalmának sok axiómáját megcáfolta, ugyanakkor megerősítette az indoeurópai kozmológiák az élettel kapcsolatos számos intuitív elképzelését. A biológia ugyanis azt állapította meg, hogy az élet
- konfliktusokkal terhes, mivel a fajok fejlődési folyamatának a sarokköve a kiválasztódás;
- hierarchizáló és a komplexitás felé fejlődik: ez érdekes ellentéte az élettelen világ entrópiájának;
- az élet fejlődő, de nem lineárisan. Az élet jelenségek jellemzői: (1) a véletlentől függés, (2) a kihívás/válasz váza és (3) az öröklődés/mutáció (azaz: genetikai változás) polaritása. Ez utóbbi a hagyomány / megújulás kettősségének felel meg.
Az elmondottak értelmében az ember teremtette Új kultúrformák a biológiában az új fajok megjelenésének felelnek meg.
A biológiát társítani lehet még a szociológiával, a történelemmel és a politikai/gazdasági tudományokkal, mert a társadalmak működése szerves folvamatokat követ. Az Új Jobboldal következésképpen, társadalmi és politikai analíziseit integrálni kívánja a holista értelemben felfogott biológiával. Ez vezetett arra, hogy a liberális üzleti társadalmat mint a biológiai (állat)szelídítés patológiai esetét leplezi le, és a modern nyugati civilizációt a biológiai homogenizálás patológiájának tartja.
Az Új Jobboldal Konrad Lorenz nézetét vallja, aki szerint minden új viselkedési forma, amely előnyöket hoz egy szerves lény részére, egyúttal fájdalmas helyzetek elviselésére is kényszeríti azt. Olyan helyzetekére, amelyeket csak azért visel el, mert hajlandó nagy árat (= a szenvedést) fizetni azért a valamiért, amit el akar érni. De a jelenlegi modern társadalmakban az élvezet/szemvedés egyensúlyban eltolódás keletkezett, mégpedig egy növekvő túlérzékenység minden fájdalmas helyzettel szemben. Ez okozza azt, hogy a modern ember képtelen az örömre és elsorvasztja élvezőképességét (kitűnő példa erre a svéd társadalom). Ehelyett állandóan új), egyre erősebb, minden mértéken túli izgató-élményeket keres, ezt jelzik a patologikus kábítószerezés és a pervezió. A szenvedések iránti intolerancia az emberi élet velejáró váltózó szerencséjét, egy mesterségesen kiegyenlített lapossággá változtatta át, ami csak halálos undort gerjeszt.
Az Új Jobboldal világképének egyik alapköve az etológia elveinek elfogadása. Eszerint az ember nem valami világidegen teremtmény, hanem a természet része és az állatvilág élenjáró képviselője. Az etológia kísérleti alapon kimutatja az emberi viselkedés biológiai és genealógiai alapjait. Az ember egyszerre a legrégibb és a legifjabb faj, mert egyrészt örökölte a genealógiai fán előtte létező fajok genetikai információit, másrészt a legújabb faj.
Az ember valósága négy szintre bontható, amelyekből hármat – a mikrofizikait (= energia), a makrofizikait (= anyag) és a biológiait (= élet) megoszt az univerzum többi alkotóelemével. A nagyedik szint sajátságosan emberi, amelyet a kultúra és a történelmi tudat jellemeznek.
Az etológiai módszer gyökere a fajok, és a fajokon belül a fajták fő viselkedési formáinak összehasonlítása. A magasabbrendű állatok legtöbb veleszületett viselkedési formája megegyezik a fejlődésben előttük álló fajéval, de minden új fajtában új veleszületett viselkedési formák is megjelennek. Ez a tény tehát azt jelenti, hogy az emberfajták mindegyikének van néhány sajátságos
veleszületett viselkedési formája, amelyet nem oszt meg a másik fajtával. Ez egy döntő érv úgy a faji asszimilációval, mint a fajközpontúsággal (etnocentrizmus) szemben. A nyugati humanizmus arra a dogmára támaszkodik, hogy az ember viselkedési formái a környezet és az “idomítás” kérdése, más szóval minden ember rejtett (virtuális) képessége ugyanaz. Az etológia megsemmisítette ezt a hiedelmet.
Az etológia hasonlóan érvénytelenítette a liberális/ ökonomista világnézet egy másik központi alaptételét is, amely szerint az ember számító és racionális alapon maximálisan kielégíti magát. Az etológia kimutatta, hogy a számító viselkedés pont az alsóbbrendű, specializált állatok sajátossága. Az emberre a kíváncsiskodó viselkedés jellemző, amely játékosságból és felderítésből tevődik össze. A kíváncsiság viszont autonóm viselkedési mód, teljesen független az azonnali, szükségszerű kielégítés indítékától. Konrad Lorenz pont a játékosságban látja a művészi hajlam gyökereit. Szerinte a művészet egy ősi biológiai vázon alapul, amely az embert játszó állatként programozta, aki a cél nélküli merő élvezetet keresi.
Az etológiából levonható tanulságok közé tartozik az a fontos megállapítás, hogy az ember egy territoriális érzésű, hierarchikusan specializált agresszív ragadozó. Mint a többi főemlős (= majmok), az ember is csoportban élő szociális állat.
Lorenz bebizonyította, hogy az agresszivitás az élet megőrzésére hivatott ösztönök lényeges része és egy társadalom fennmaradásának feltétele. Az agresszivitás mesterséges “elnyomása” a kezdeményezőképesség, versengés, kockázat, sőt a személyes becsület kihalásához vezetne. Ez ellen az ősösztön elleni szisztematikus harc megfosztaná az embert életkedvétől és küzdőkészségétől. Az agresszivitást nem erkölcsi alapú vétóval kell elfojtani, hanem olyan cselekvésre kell átirányítani, amely lehetővé teszi a katartikus “kirobbanást”, pl. sport vagy tudományos versengés.
Eibl-Eibesfeldt professzor szerint (Lorenz tanítványa) az emberi társadalmakban létező hierarchiák fontos szerepet játszanak az agresszivitás megfékezésében, mert semlegesítik az egy csoporton belüli agressziót. Ebből viszont az is következik, hogy az egyenlősködés potenciálisan sokkal nagyobb csoportokon belüli erőszakosságot rejt magában, amely a társadalmon belüli versengést könnyen kegyetlen harccá változtathatja.
Ami a rend és rendetlenség dialektikáját illeti, az etológia azt tanítja, hogya túl nagy rend elmeszesít, a túl nagy rendetlenség elpusztít. Minden új nemzedék feladata, hogy új egyensúlyt teremtsen a hagyomány és a múlttal való szakítás között.
(Megjegyzés: Az ismertetés e második része javarészt tudományos/technikai témákra (3, 4. és 5. fejezet) vonatkozott, amelyek talán nem tartoznak az aktuális politikai-történelemfilozófiai érdeklődés középpontjába. A valóságban e témák döntő fontosságúak a valódi jobboldali alapállás körvonalazásához. Ezt az anyagot nehéz kivonatosan ismertetni többé-kevésbé fontos részletek kényszerítő mellőzése nélkül. A kérdésben elmélyülni kívánók részére feltétlenül ajánlatos Gehlen, Lorenz és mások főműveinek és az Új Jobboldal eredeti írásainak megismerése.)
6. Az új fogyasztói társadalom vizsgálata
Nyugaton a fogyasztói társadalom a hatvanas évek vége felé élte fénykorát: a világ háborút követő rohamos gazdagodás és a gazdaság növekedési foka tetőpontjukra hágtak. A modernizáció teljes gőzzel működött, a munkanélküliség jelentéktelen volt. A gazdaságilag azelőtt hátrányos helyzetben lévő osztályok belevetették magukat a fogyasztás élvezetébe.
Ekkor jött 1968 májusa: a tüntető párizsi tömeg elítélte a klasszikus fogyasztói társadalom néhány szembeötlő negativ jellegzetességét, mint pl. az egyenlőtlenséget, a mindenre kiterjedő standardizációt és racionalizációt, az anonim tömeggé váló társadalmat stb. De ezt maga a fogyasztói társadalom ideológiája – mint a gazdaság elsőbbsége, a boldogsághoz való jog, individualizmus, egyenlőség, a bőséghez való jog és még néhány más liberális posztulátum – alapján tette.
Alain de Benoist joggal jegyezte meg, hogy ’68 májusa nem a korszellem elleni reakció volt, hanem sokkal inkább e korszellem mellékterméke. Az “új fogyasztói társadalom” (ezután röviden UFT) tehát nem más, mint a ’68 májusi kritika integrációja a meg lévő üzleti társadalomba, azaz az utóbbi tudatos módosítása.
Bár az UFT születése ’68 májusára tehető, mégis csak a hetvenes évek vége felé kezdett kialakulni, miután a súlyos gazdasági válságok megrendítették a korlátlan anyagi fejlődésbe vetett vakhitet. Lényege: az előző vad, mennyiségre iranyuló fogyasztás helyettesítése “higgadt es szelid” hedonizmussal. A gyűjtés ideálját felváltja a kiszámitott, intelligens élvezet-űzés. Ekkor bukkan fel a “minőségi élet”, jelszava is. Ennek persze semmi köze sincs a szellemi-lelki élet elmélyítéséhez, hanem egyszerűen azt jelenti, hogya polgár több szabadidőt kiván a lustálkodasra. Vagy pl. azt, hogy otthonában túltengjenek a felesleges elektromos háztartási készülékek és kacatok, az infantilis, beprogrammozott számítógépes játékok és hasonlók (legújabban ide sorolható az internet mánia, KZ).
Az UFT eszményképe a szocializmus és kapitalizmus keveréke: egyrészt egyenlőség és állami segélynyújtás, másrészt a fogyasztói ösztön kielégítése. Ez logikus is, hiszen az anyagi jólét abszolút elsőbbsége mindkét rendszer alapvető dogmája. Különös jelenség, hogya szociáldemokrata állam nemzetközi téren a totális kapitalizmus szerepét játssza, de az országon belül bürokratizálja a gazdaságot.
Az UFT, miközben világot behálózó rendszerré fejlődik, látszatra különböző társadalmi csoportokat (“pszichologiai antitesteket”) szül meg azzal a szándékkal, hogy elhitesse a tarsadalmon belüli különbségek létezését, s ily módon a Rendszer makrohomogenitása elleni esetleges lázadásokat is semlegesítse. Ez a kialakulóban lévő “törzsi rendszer” hamis affinitásra épül, amely se nem kulturális, se nem etnikus, hanem szigorúan szocio-ökonomikus; nem gyengíti, hanem a heterogenitás leple alatt erősíti a homogenitást.
Hasoncélú a közbenső szervezetek sokasodása és decentralizációja is: miközben szétaprózzák a központot és elpusztitják a szuverén államot, társadalmi terén az állami bürokrácia hatáskörét kiterjesztik. Jó példa még a sajtó felaprózódása ezernyi szűk érdeklődési témára: nem gyengitik a közvélemény liberál-szocialista indoktrinációját, hanem specializálják.
Egy emberi együttes csak akkor közösség, ha értékrendjét és eszményeit valamely politikai vagy történelmi természetű közös érzés fonja egybe. Az. UFT viszont egyre inkább központ- és kapcsolatnélküli, decentralizált, kis hatáskörű csoportok összességére hasonlít. A közösségi népi kultúrák kihalását ellensúlyozandó, e tarsadalmak szünet nélkül egymást követő, jelentéktelen, letargikus és kérészéletű mini-kultúrákba menekülnek.
Az UFT egyik fő ismérve a politika radikális dekadenciája. A társadalmat – sőt magát a nemzetet – érintő összes fontos ügyet a nagyvállalati testületek (tehát az állam és a nagytőke, illetve a szakszervezetek) intézik a polgárok teljes érdektelensége mellett. Ezek magukba gubódznak, s csupán azt kivánják, hogy lehetőleg senki se zavarja őket leülepedett, szabványos életvitelükben. Egyedül azt várják el a gondviselő államtól, hogy megbízható rendszerességgel ossza szét jutalékait, ne vegyen föl tekintélyuralmi pózokat és ne alkalmazzon semmiféle látható elnyomó módszert.
A posztmodern UFT félelmetes inerciát rejt magában, ami krízis esetén könnyen tönkreteheti az egész szociális rendszert, mert bizonyára valamiféle passziv militanciához, azaz egy erőkifejtés elleni sztrájkhoz folyamodna.
Az UFT annyiban rosszabb a klasszikus fogyasztói társadalomnál, hogy a kapitalizmus rákfenéit megtetézi a szocializmuséval is. A kalmárszellemű társadalom hőskorában ugyanis a hátrányokat ellensúlyozta a vállalkozói dinamizmus; az UFT viszont elkényeztetett és túloltalmazott tömegemberek gyülekezete. Ebben a társadalomban az egyedüli kapitalisták az állam és a mamutcégek, mert a harmadrendű törpevállalatok nem termelnek ipari értéket.
Az UFT-ben, más szóval: nyugati, modern, egyenlősdi, demokrata és a kereszténységből kinőtt civilizációnkban, a tömegember egyénieskedése fénykorát ünnepli. A haladásban való vakhit azonban kiveszőben van. A német Konzervatív Forradalom legtekintélyesebb képviselői, Jüngertől Heideggerig, ezt a kort “Interregnumnak” nevezték. Szerintük Európa sorsa most két lehetőség között jár kötéltáncot: vagy győzedelmeskedik az egyenlősdi világkép és a történelem véget ér, vagy történelmi ujjászületés áll a küszöbön. Mindkét variáció a nyugati nihilizmus utolsó fázisát jelzi.
7. Az európai kérdés
[Megjegyzés: Ennek a politikai szempontból fontos fejezetnek az összefoglalásakor erősen latba esett az a körülmény, hogy az eredeti tanulmányok java 1975-1985 között készült, tehát nem számolt a szovjet blokkban történt változásokkal és azok következményeivel. Ezért természetes, hogy feltételezéseik néhány szempontból idejétmúltak, vagy hibásnak bizonyultak.
Ha azonban az eredeti szövegben szereplő "Szovjetunió" kifejezést Oroszországgal helyettesítjük, úgy az Új Jobboldal nézetei jórészt ma is érvényesek. Mert a Szovjetunió megszűnése és a gazdasági nehézségek ellenére Oroszország az USA után katonailag még mindig a világ legerősebb állama, ezért nagyfokú naivság lenne azt hinni, hogy az Európát érintő orosz nagyhatalmi törekvések már a múlthoz tartoznak.
Szerencsére mindez nem érinti a Új Jobboldal Európa lényegét és jövőjét illető álláspontját. A következőkben tehát az utóbbiakon lesz a hangsúly, de a Új Jobboldal fontosabb feltevései se maradnak említés nélkül].
A Új Jobboldal Európa önmegvalósítását kívánja: Európa keresse a világban az őt megillető hatalmat, világszerte sugározza szét befolyását és hódítsa vissza kulturális jellegzetességét. Ezért ítéli el a napjainkban dívó pszeudo-európai ideológiát, amely kontinensünket egy világcivilizáció alapkövének tekinti, és arra biztatja az európai népeket, hogy kulturális gyökereiket és érvényesülési vágyukat adják fel az ún. nyugati civilizáció javára.
- Európa félig kontinentális, félig tengeri geopolitikai helyzetének köszönhetően a potenciális világuralom szempontjából kulcspozíciót foglal el. Aki Európát kezében tartja vagy semlegesíteni képes, az ellenfelével szemben döntő hegemóniával rendelkezik. Éppen ezért kontinensünk a két szuperhatalom fő érdekütközési színtere.
- Amíg az USA – igazi új Carthago és elsősorban tengeri nagyhatalom – a világhegemóniát a gazdasági piacok uralmával kívánja biztosítani, addig az oroszok és kínaiak fő célja – minthogy ők Dzsingisz kán örökösei és szárazföldi nagyhatalmak – a nagy eurázsiai térség katonai uralma. Se a Szovjetunió, se az USA nem lenne hajlandó eltűrni egy újabb nyugati nagyhatalmat, amely egyben tengeri nagyhatalom is lenne. Pontosan emiatt látnak nagy veszélyt egy 500 milliós, kulturálisan és technológiailag magas színvonalú lakossággal és óriási ipari kapacitással rendelkező egyesült Európában, amely elfoglalná az eurázsiai térség nyugati részét, három tengerre nyitott és többé-kevésbé szoros kapcsolatot tart fenn a volt gyarmatokból alakult új államokkal.
A két szuperhatalom Jalta óta együttműködik, hogy megakadályozza Európa valódi egységét és újjászületését.
Több évtizedes látszólagos – néha látványos – viszályuk mögött rejtőzik az igazi antagonizmus, amelyben Európa és a harmadik világ érdekei állnak szemben a szuperhatalmakéval. Az USA fő ellensége tehát egy kommunista-mentes, életerős Európa lenne, amely Afrikát, Indiát és a Közel-Keletet is bűvkörébe
vonná. Sokkal kevésbé félne egy szovjet befolyás alatti Európától, mivel az gazdaságilag gyengébb versenytárs lenne.
Egy Európa földjén lezajló amerikai-szovjet fegyveres konfliktus valóságban a szuperhatalmak együttműködését folytatná, csak más jelmez alatt. Az ellenfelek ugyanis nem egymást pusztítanák, hanem minket európaiakat.
A ’80-as évek elején felerősödött hidegháborúval aszuperhatalmak csatlósaik polarizálását célozták az Észak-Atlanti Szövetség, illetve a Varsói Szerződés körül. Azért, hogy az érintett országok lakói érezzék: a veszélyt az ellentábor csatlósai jelentik, a barát viszont a megszálló szuperhatalom. Az amerikai-szovjet kondominium gazdasági téren is működik: míg Kelet-Európát a szovjet gyarmatosító fosztja ki, addig Nyugat-Európa finanszírozza az amerikai pénzügyi mérleg hiányát és ezzel lehetővé teszi, hogy az USA felvásárolja az európai ipar fontos szektorait.
A közös geostratégiai érdekeken kívül lényeges hangsúlyozni a két szuperhatalom hasonló civilizációs tervet: mindketten univerzális, egyforma, egyenlősdi és a gazdaság diktatúrájára alapozott társadalmat akarnak megvalósítani. Mindkettő egy kinyilatkoztatott igazságban hisz, rögeszméjük az emberiség feltartóztathatatlan haladása.
Mindkét szuperhatalom a fasizmus elleni küzdelem témáját lovagolja meg, hogy sajátmagát mint emberszerető demokratát és a fasizmus elleni gyógyszert reklámozza. Tekintve, hogy a fasiszta rendszer már régen eltűnt az európai színpadról, ez az antifasizmus révén történő önjogosítás puszta fantazmagória és egyben a liberáldemokrata és marxista ideológiák szellemi színvonalának szegénységi bizonyítványa. - Európa és a Harmadik Világ közös érdekei részben stratégiaiak: az USA-Szovjet kondomínium ellen; másrészt kulturálisak: az amerikanizáló tömegcivilizáció ellen, végül gazdaságiak: a hazai termelőerők tönkretétele, s ebből következőleg a nemzeti függetlenség elvesztése ellen. A harmadik világgal való szolidaritásnak semmi köze nem lehet a volt gyarmatosító megalázkodásához, aki rossz lelkiismeretet szeretne megnyugtatni. Csakis az a felismerés lehet az alapja, hogy a politika lényege az erő. Ezért kell minden olyan országot segíteni, aki nem hajlandó a szuperhatalmak mögött felsorakozni.
Az európai baloldal elárulta a harmadik világot, mivel az vonakodott elfogadni mind a szovjet típusú szocializmust, mind a pártdemokráciát, a fejlődés mitológiáját és az ún. emberi jogok mindenhatóságát.
Európának abba kell hagynia a harmadik világ eddigi támogatási formáját, ami nem más, mint egy neokoloniális rendszer kifejlesztése. Ehelyett, amint már a Kivonatok 3. részében meg lett penditve, a harmadik világban is nagy területű és – mind gazdasági, mind politikai téren – önállóságra képes térségek kialakulását kell ösztönözni és segíteni. Természetesen egy-egy térséget kulturális és földrajzi szempontból összeillő népeknek önszántukból kell létrehoznia. Egy ilyen egységekből álló rendszer halálos csapást mérhet a kétpólusú, szuperhatalmak által uralt világrend logikájára. [Ez a mai, egypólusú, USA uralta New World Orderre is igaz. KZ). - A történelem metapolitikai szempontból helyes értelmezésének kulcsa, egyszersmind egy nemzet hatalmának és jólétének fő oka, a kontinensi méretarányban való gondolkodás. A civilizációkat alkotó erő a népek élettérért folyó kérlelhetetlen harca. A világ sorsát csak nagy területű és lélekszámú hatalmak képesek komolyan befolyásolni.
Európa fölépítésénél nem szabad a törvénykezési és intézményesítési csapdába esni, mert ezek eddig mindig zátonyra futtatták az európai egységet célzó terveket. Maga a tőrténelem kényszerít majd arra, hogy menetközben improvizáljuk a legmegfelelőbb formát. A lényeg az európai akaratok ideológiailag megalapozott, alkotásra serkentő nevelése.
Minden Impérium kezdete néhány elem szerves szövetsége, amely aztán mágneses erővel terjed tovább. A jelenlegi nemzetállamok eltűnése mint az egyesülés feltétele - ahogy sokan kivájnák - olyan utópia, amely eleve kizárná egy valódi Imperium Europaeum létrehozását. Európa ugyanis nem valami absztrakt idea, hanem a világot felölelő geopolitika egy része. Ezért Európának csak akkor van értelme, ha hatalom is. A megoldás tehát nem a nemzetek létének semmibevevése a régiók javára, vagy ennek fordítottja. Az első esetben ugyanis a kis "rousseau-i" mozaikok a szuperhatalmak könnyű prédájává válnak, míg a másodikban a régiók egy központosított és abszolutista állam igáját viselhetik. A szeparatizmus és jakobinizmus között van harmadik úti
Az Új Jobboldal szerint a eljövendő egyesült Európát a középkori Német-Római Birodalom mintája szerint kell felépíteni, amelyben a királyi és a császári hatáskör jól megfért egymás mellett. Ebben a modellben minden állam maga döntene politikai rendszeréről, de a kontinenst érintő nagy horderejű politikai kérdéseket egy közösségi végrehajtó szervre bízná. Az Impériumnak közös védelmi rendszere, pénze és gazdasági tere lenne. Az Impérium semmi szín alatt se válhat egy központosított, szuper nemzetállamá (pl. mint a francia modell). Ilyesmit a legtöbb nép nem fogadna el [már most is nyilvánvaló az európai parlament és a brüsszeli bürokraták iránti általános bizalmatlanság és ellenszenv, KZ).
Európát nem a nemzeti eszme sírjára, hanem a kicsinyes nacionalizmusokéra kell építeni. Az európai Impériumban a régiókat a meggyökerezés és ragaszkodó vonzalom, a nemzeteket a hazaszeretet, míg Európát magát a nacionalizmus hivatottak jellemezni. Más szóval: az eddigi nemzeti nacionalizmusokat európai nacionalizmussá kell alakítani. Az Impériumhoz kizárólag az európai kultúra, történelem és földrajz keretébe tartozó népek tartozhatnak.Végtelenül fontos rámutatni, hogy az imént ecsetelt Európa-eszme homlokegyenest ellenkezik a jelen Európai Unió pusztán szerződéses és üzleti jellegével (amelyben pl. már Törökországnak és Izraelnek is helyet akarnak találni)! - Az Európa végét jelentő kozmopolita világrend térhódításának egyedüli hatásos ellenszere az impérium-mítosz ifjúság közti terjesztése. E mítosznak Európában éppen úgy be kell töltenie egy megújításra és alkalmazásra váró egyesítő erő szerepét, mint egy politikai és geopolitikai filozófiáét. Másképpen kifejezve: az imperium-mítosz összeegyezteti a szuverén működés egyesítő erejét a társadalom, kultúra, gazdaság és térség változatosságával. Az impérium csak az őt alkotó nemzetek rendeltetését irányítja, de ugyanakkor megőrzi az egyéb tevékenységek és intézmények sokféleségét.
Az Imperium Europaeum-mítosz feltámasztása korunk egyik legfontosabb szellemi mozgósítását jelentené, mert az Imperium eszméje már több mint 2000 éve gyötri Európa nyugtalan lelkiismeretét. Mind a nyugati kozmopolitizmus, mind a kereszténység mai dekadenciája kedvező alkalom, hogy Európa megszabaduljon a nyugati kereszténységtől és felismerje magát egy közös indoeurópai kultúrában, amely legősibb alapító emlékezete. Európa messziről jön és messzire megy. Gyökerei mélyre nyúlnak a történelem talajában, ami lehetőséget biztosít az újjászületésre. A Új Jobboldal magáénak vallja a teljes európai örökségét: a görögöt, latint, keltát, germánt és a szlávot. [Magától értetődően a finnt, magyart és baszkot is, KZ]. Ez az örökség olyan fundamentum, amelyre egységbe forrt, erőtől sugárzó jövőt lehet építeni. Ha az európaiak tudatába vésődik a lényegben való egység, azaz egy közös világkép, akkor a közös sors akarását is meg fogják találni. - Európa lényege tragikus. Sorsa mindig hagyományai metamorfózisához és önmaga felülmúlásához vezeti. Európát született természete nemcsak állandó előrelépésre, hanem a halálveszély örökös súrolására is predesztinálta. Európa viharos történelme során több sötét korszakot vészelt át, amelyekből mindig rendkívüli mutáció árán állt talpra. Úgy is mondható, hogy Európa mutációkkal válaszolt a történelem kihívásaira. Az európai civilizáció, hajnala óta, három nagy metamorfózist ismert. Az elsőben az indoeurópai törzsek a pogány ókor ragyogó kultúráiban virágoztak ki. A második, a kereszténység inváziójának hatásaként, egyrészt vallásos szinkretizmusra (azaz: ellentétes vallási elvek vegyítésére) kényszerítette az európai népeket, de ugyanakkor a középkori királyságok és a Német-Római Birodalom megalapítását is eredményezte. A harmadik metamorfózisban, melynek kezdete a francia forradalomra tehető, Európa átalakult Nyugattá
Korunk történelmi kihívása az, hogy Európa szabaduljon meg, egy negyedik metamorfózissal, a maga alkotta “Nyugati civilizációtói”. Ez a metamorfózis
azonban csak akkor válhat ténnyé, ha szellemi metamorfózis előzi meg. Méghozzá négy területen: társadalmilag, kulturálisan, ideológiailag és politikaigazdasági téren. Talán a legfontosabb egy “új euróAz Új Jobboldal (franciául: Nouvelle Droite) a hatvanas években Franciaországban alakult ki mint a kultúra különböző területein működő tanulmányi csoportok informális szövetsége. Főleg egyetemistákból, fiatal kutatókból és (újság)írókból állt, akik az 1968 májusi események idején húsz év körüliek voltak. Befolyása azóta kiterjedt, jó néhány nyugat-európai országra, elsősorban Olasz-, Spanyol- és Németországra, valamint Belgiumra. Vezéralakja és legkiemelkedőbb gondolkodója Alain de Benoist (szül. 1943), aki “Vu de droite” (Jobbról nézve) című könyvével, amely a mai eszmék kritikai antológiája, 1978-ban 35 évesen elnyerte a Francia Akadémia esszé nagydíját.
Igen fontos aláhúzni, hogy az Új Jobboldal nem a napi politika területén működik, hanem elsősorban kulturális szervezet, amely metapolitikával (elméleti politika) is foglalkozik. Fő célja, amit de Benoist világosan leszögezett, a baloldal évtizedek óta tartó kultúr-monoplóliumának a megtörése. Ez gigászi munka, mivel a média teljesen a baloldal kezében van.
A francia Új Jobboldal igen magas színvonalú munkát végez, amelyet a baloldal is kénytelen elismerni. Ezt brilliáns, főleg fiatal és középkorú, értelmiségi gárdájának köszönheti, akik a kultúra és tudomány minden területén hallatják hangjukat, elsősorban két kitűnő folvóiratuk, a Nouvelle École, az Éléments és az 1966-ban létrehozott GRECE (Groupement de recherche et d’études pour la civilisation européenne) kutatócsoport évenként megtartott, ezreket vonzó konferenciái révén. A Nouvelle École elismerten Európa legtekintélyesebb intellektuális folyóiratai közé tartozik; hasábjain gyakran megszólalnak világhírű tudósok és szakértők, akiknek elegük van a baloldali szellemi és kulturális diktatúrából.
A francia Új Jobboldal igen nagytömegű és sokfajta kiadványban közzétett szellemi termékeinek lényegét kitűnően foglalta össze spanyolul a Barcelonában 1986-ban kiadott Las ideas de la Nueva Derecha c. 640 oldalas könyv. A könyv, amelyet Carlos Pinedo szerkesztett, két részből áll. Az első részben Carlos Pinedo részletesen bemutatja az Új Jobboldal álláspontját a tág értelemben vett kultúrához tartozó legfontosabb vitaterületeken. A második rész az Új Jobboldal két legfontosabb szellemi vezetőjének – Alain de Benoist és Guillaume Faye – 27 cikkét ill. írását közli szó szerinti fordításban. Ezek nagyjából ugyanarra a probléma-területre vonatkoznak, mint az első rész, természetesen jóval részletesebben.Az alábbiakban a következő témákról lesz szó:1.Elméleti alapok
2.Az európai örökség: A pogányság kérdése
3.Gondolatok a technikáról
4.Gondolatok a tudományról
5.Az Új Jobboldal biológiai nézetei
6. Az új fogyasztói társadalom vizsgálata
7. Az európai kérdés
8.A Nyugat mint dekadencia
9. A rendszer mint a népek ellensége1. Elméleti alapok
Az Új Jobboldal világnézete nominalista. A nominalista ellenzi az univerzalizmus minden fajtáját. Szerinte minden létezés sajátságos, ezért egyenlősdiség-ellenes. Számára a sokféleség a világ alapvető ténye.
Az európai kultúrában a történelemnek két fő értelmezése létezik: a lineáris és az időszakosan visszatérő, azaz a ciklikus.
A lineáris világkép a zsidókereszténységgel (ezután: zsk) jelent meg, és a történelmet egy egyenes vonalnak tartja, amely összeköt egy történelem előtti állapotot (az eredeti paradicsom) egy történelem utáni állapottal (isten országának megvalósulása a földön).
Az őslétezés harmonikus volt az eredeti bűn elkövetéséig, ami után isten kiűzte az embert a Paradicsomból. Az ember így került be a történelmi korba, azaz a siralomvölgybe. Az ember üdvössége mégis lehetővé vált a messiás Jézus Krisztus földi működésével. Az utolsó ítélet után visszatér a paradicsomi lét és a történelem véget ér.
A lineáris történelmi kép laikus változata a marxizmus: e paradicsomi állapotnak az őskommunizmus felel meg. Az eredeti bűn megfelelője a magántulajdon
megjelenése, ami magával hozta a kizsákmányolást és az osztálytársadalom kialakulását.
Az ember így belépett a történelembe, melyet a konfliktus és osztályharc jellemez. Az üdvösséget a proletariátus mint “kollektív messiás” megjelenése hozta. Az idők végén a polgárság és a proletariátus közti harc megszűnik, és az osztálynélküli társadalommal visszatér az őskommunista idill. A történelem végét az állam és a magántulajdon eltűnése jelzi.
A lineáris világképben a történelem egydimenziós, szükségszerű és célirányos. Az ember nem szabad a történelem formálásában, hanem a zsk szerint a Kinyilatkoztatáshoz kell alkalmazkodnia, a marxizmus szerint a tudományhoz; ezek adják meg a történelem értelmét és irányát.
A ciklikus világkép a kereszténység előtti Európa terméke. Eszerint a történelemnek nincs se kezdete, se vége, hanem hasonló ismétlődések sorozatából áll, azaz a hasonló örökké visszatér. A történelem nem előre meghatározott – azt az ember formálja. A múlt, jelen és jövő nem egy egyenes vonal különböző pontjai, hanem minden pillanatban egybeesnek. Minden jelen pillanat időszerűvé teszi a múltat (aktualizálja), és lehetővé teszi a jövőt. A ciklikus világképben a történelem tehát háromdimenziós.
Az Új Jobboldal a ciklikus világkép híve, ezért elvet mindenfajta determínizmust.
Vallja az életformák és kultúrák változatosságát és relativitását. Pontosan ezért toleráns, de ennek a toleranciának semmi köze sincs a liberalizmus egyenlősködő engedékenységéhez. Az Új Jobboldal úgy tekinti a totalitarizmust, mint az emberi változatosság redukálását. A totalitarizmus történelmi eredete a keresztény monoteizmus, mert az egyisten fogalma magában foglalja az egyedüli abszolút igazság fogalmát. A redukcionizmus, az egyenlősködés és az univerzalizmus szintén a monoteizmusból következnek.
Az Új Jobboldal szerint az ember egy kultúra örököseként születik, éz az örökség bizonyos értékeket jelent. A valódi értékek azonosításához a legősibb múltba kell visszatérni, mert csak így lehet különbséget tenni az eredeti kultúrából származó örökség és az utólag hozzátett hozományok között. Konkrétan: az indoeurópai és a zsk értékek megkülönböztetése.
Az Új Jobboldal számára a világ egy káosz, azaz értelme nincs előre meghatározva. Szerinte isten nem fölöttünk, körülöttünk vagy egy, az ember által nem érzékelhető másvilágban van, hanem mindannyiunkban. Minden embernek magában kell fölfedezni a benne lévő istent. A dolgoknak az ember ad értelmet. Ezért a társadalmi normák az emberek közti megállapodásokból születnek. A modern világot a normák eltűnése jellemzi. Az Új Jobboldal olyan új normák alkotását javasolja, amelyek elég vonzó erővel bírnak, természetesnek tűnnek és abszolútnak tekinthetők egy adott társadalom esetében. A cél egy közös, új rendeltetés meggyökereztetése, amely képes szembesülni a közeljövő kihívásaival.
Az ember egy világra-nyitott lény. Alkatának egyik fő jellemzője a nem-specializálódás. Ezért képes az új helyzetekhez való folyamatos alkalmazkodásra és új helyzetek teremtésére. Más szóval: az ember örök ifjú és örök tanuló. Alkatunk meghatározza az elérhető határait, de nem mond semmit arról, hogy mit fogunk tenni. Az emberben az ösztönök nincsenek beprogramozva egy meghatározott cél érdekében. A célt az embernek kell meghatároznia, és saját kritériuma szerint kell cselekednie. Az ember eszerint nem születik egy kultúrával, hanem egy kultúra asszimilálására való képességgel.
Az Új Jobboldal a szabadságon az akarat útján való önfegyelmet érti (azaz: megszabadulás az alkatba épített determinizmusoktól. Ez a definíció ellentéte a szabadság individualista és egyenlősködő értelmezésének, mely szerint nem más, mint passzív engedély ill. a követelmények hiánya. A szabadság nem valami jog, hanem csak – “hódítással” érdemelhető meg: az erős személyek és népek privilégiuma. Tehát az ember építi magát, azaz magának formát és ezzel stílust ad. Az Új Jobboldal szerint a nietzschei Übermensch önmagunk felülmúlása, egy új embertípus alkotása saját normáink szerint. Következésképpen a becsület nem más, mint hűség a saját magunk adta normákhoz. A hős az, aki életével hozzájárul a lét gazdagításához. Ellentéte a polgár, aki csak azt nézi, hogy milyen hasznot húzhat az életből.
A fenti perspektívában a tragikum abból az ellentmondásból születik, hogy a világ mérhetetlenségévei szemben érzékeljük kicsiségünket és rövid létezésünket. Mégis: az ember ellensúlyozni tudja az élet rövidségét – lázas alkotóképességével. Az élet eme tragikus felfogása a “végzet-eszmén” nyugszik: megkíséreljük sorsunkat megváltoztatni, ha az nem felel meg a saját magunk adta normáknak. Viszont a balsors elleni harc után nemcsak hogy el kell fogadjuk a kimenetel eredményét, hanem egyenesen szeretnünk is kell azt. Pontosan ez az értelme Nietzsche híres “amor fati” kifejezésének.
Az elmondottakból az is következik, hogy az ember kísérletezésre van ítélve. Minden, amit megtanul, saját tapasztalatából, vagy mások leszűrt és átadott tapasztalatából való. Ezért van szükség nevelésre és az intézményekre. Az ember nem létezik “természetes” állapotban – a kultúrája jellemzi. A kultúra nem a természet ellen, hanem arra épül, és mint ilyen, az emberi valóság egy másik szintjét alkotja. Tehát az ember egy történelmi és kultúrlény. Míg történelmisége és kultúrája mindig fejlődik, addig természete változatlan marad.
A zsk számára az emberiség egy homogén együttes, amelyben az etnikai és kulturális különbözőségek csak másodlagosak és átmenetiek. Az Új Jobboldal felfogásában nem az emberi faj hasonlóságai határozzák meg az emberit, hanem a kulturális és antropológiai különbözőségre való képesség. Más szóval, képesség a faj determináltságából való kimenekülésre Az emberi így nem egy magától kapott állapot, hanem olyan, melyet meg kell hódítani Az ember mindig a még emberibb (emberfelettiség) felé hajlik. Az ember egyszerre az evolúció terméke és egy cselekvő lény, aki a világ felé való nyitottságával aktualizálja biológiai örökségét. Ilyen módon a történelmi tudat, a hatalom akarása és a modern technika mind az emberfelettiség kifejezői.
Az ember nem egy egvszer s mindenkorra megteremtett, hanem önmagát állandóan formáló lény. Azaz: nem létezik, hanem valamivé lesz. A “valamivé-levés” az Új Jobboldal egyik fontos tétele, A valamivé levő lény változik, de nem veszti el identitását: változó formák alatt ugyanaz marad. A valamivé-levés megvalósítja az ellentétek szintézisét. Éppen ezért a tradíció folyamatossága egyenesen megköveteli a megújítását.
A valamivé levés filozófiája elveti mind az arisztotelészi én logikát, mind a keresztény teológia dualizmusból fakadó, összeegyeztethetetlen ellentéteit. Az Új Jobboldal az ellentétek szintézisének az elvét állítja velük szembe. Ezzel nemcsak megerősíti az elvet, amely szerint az ellentétek egymást kiegészítik, hanem ezek fúziójából új elveket is tud létrehozni.
A fentiek miatt az Új Jobboldal elveti a hamis ellentéteket, mint materializmus kontra metafizika, konzerváció kontra revolúció, vagy liberalizmus kontra szocializmus. Az individualizmus és a totalitárius kollektivizmussal szemben az Új Jobboldal az organikus népi közösséget választja; az idegengyűlölettel és az asszimilációval szemben a különbözőségre való jogot; a határok nélküli emberbarátság és a nyugati faji-központúság helyett a népek ügyét; a politikai tömbökkel szemben az európai függetlenséget, a határnélküli szabadkereskedelem és a védővámrendszerrel szemben az önközpontú nagy térségeket.
Az Új Jobboldal filozófiai nézeteinek egyik érdekessége az ésszerű ok (latin: ratio; francia: raison; angol: reason) kérdésének vizsgálata. Az Új Jobboldal szerint az ésszerű ok problematikája – értve alatta a világ értelmét – a zsk-val jelent meg a történelemben, és azóta úgyszólván minden ideológiának központi kérdésévé vált. Mind a kereszténység, mind a liberalizmus és marxizmus szerint a sors az ésszerűségen nyugszik, tehát végső fokon mentes minden kockázattól. Ezekkel ellentétben, a világ pogány felfogásában a sors nem az ésszerűségen, hanem a szenvedélyen és véletlenen nyugszik. A pogányok a sorsot úgy tekintették, mint hívást az ismeretlen felé, azaz mint egy meglepetés-világot. Nietzsche is azt vallotta, hogy a jövő nem előre meghatározott.
Az Új Jobboldal az objektív ésszerű-ok szerepet az élettel magával mint okkal helyettesíti (spanyolul: razón vital). Szerinte az élet-ok a meghatározatlanság, a váratlan és az emberi akarat találkozóhelye, ahol ezek alkotó ütközetet vívnak. Ez az összecsapás nemhogy a történelem végét eredményezi, hanem éppen ellenkezőleg, egy történelemalkotó, örök energiaforrásul szolgál Az élet-ok ezért fausti fogalom: az embert a (balsors elleni) cselekvés menti meg. A fausti ember tehát szembenéz a világ rejtélyével, és vállalja annak kihívásait és a kockázatokat. Sőt mi több: ezt az életkörülménvt nemcsak elfogadja, hanem egyenesen szereti. Nem követ semmilyen kívülről ráerőszakolt igazságot, nem vár végső üdvözülést a valósággal vívott csata eredményétől – akár ideiglenes győztesként vagy vesztesként kerül ki belőle. Életfeltétele maga a kockázat.2. Az európai örökség: A pogányság kérdése
A kereszténységgel szembeni legsúlyosabb kritika az, hogy megindította az egyenlősködési ciklust és ezzel egy univerzalista és totalitárius forradalmi antropológiát vezetett be az európai gondolkodásba Más szóval: az “egyenlőség isten előtt” elvből logikusan következett a modern demokrácia, majd a szocializmus, és végül a marxizmus, amely tudományos alappal kérkedő egyenlősködés.
Az indoeurópai politeizmusban az istenek különbözősége és eltérő jelentősége a világ változatosságát és az emberek egyenlőtlenségét tükrözte. A zsk monoteizmusban az emberek a lényeget illetően egyenlők, azaz egyenlőek lsten előtt. Ambár a kereszténység nem tagadja az egyének változatosságát, de szerinte ez másodrendű, mivel a látható világ mögött létezik az igazi valóság: a metafizika absztrakt törvényei, amelyek szerint az emberek egyenlőek isten előtt.
A totalitarizmus a kereszténységgel jelenik meg először az európai történelemben, mert a monoteizmus feltételezi az egy isten kizárólagosságát más istenekkel szemben és az egyetlen igazságot, amelynek nevében minden más igazságot abszolút tévedésnek minősít. A monoteizmus jóváhagyta a “másik” eltávolítását azzal a súlyosbító körülménnyel, hogy mindezt a “jó lelkiismeret” kifejlesztése nevében teszi.
A monoteizmus vezette be az európai kultúrába az univerzalizmust és az individualizmust. Amíg a kereszténységben az üdvözülés egyéni, addig a pogányságban az istenek világa az emberek világát vetítette ki, és a vallásosság biztosította a közösségi kötelékek időtállását. Egy univerzalista és kozmopolita vallást, mint a kereszténységet, az antik európaiak megszentségtelenítőnek tartottak, mivel feltételezte a közösségi és nemzeti sajátságok feladását. A pogányok szemében jogos volt a vallások és kultuszok különbözősége, mert hozzá tartozott a népek és kultúrák különbözőségéhez. A pogányok toleráns magatartása pontosan abból származott, hogy felfogták a világban létező különbözőségeket.E fontos és érdekes kérdés kimerítő tárgyalása Alain de Benoist Comment peut-on etre paien? (Hogyan lehetünk pogányok?) c. könyvében található.
3. Gondolatok a technikáról
Arnold Gehlen szerint a technika válasz az emberben lévő kettős szervi hiányérzetre: ösztönei hiányos programozottságára és szervei elégtelenségére.
A technika azért létezik, mert az ember nem specializálódott kifejezett célokra, és benne az ösztönök ingerekként nyilvánulnak meg, amelyek célirányos válaszokat kívánnak. A technika segítségével a természetes mechanizmusokat automatikus mechanizmusok egészítik ki, ami a természeteshez hasonló ismétlődésekhez vezet. Gehlen szerint a jelenkori világ technika miatti
“rosszullétének” az oka az, hogy a mindennapi életet elözönlik a (gépesített) technikai megoldások, és ezek lassacskán helyettesítik a megélt tapasztalatokat.
Napjaink egyik jeIlemzője egy bizonyos “technikai ideológia” elterjedése. Ennek a hívei szerint az ideológiák csak arra voltak jók, hogy csillapítsák az élet velejáró bizonytalanságait. Szilárdan hiszik, hogya tudományos és technikai fejlődés fokozatosan kikapcsolja a meglévő bizonytalanságokat, következésképpen a társadalmi célkitűzéseket
“tárgyilagosan” meg lehet határozni. Más szóval: az ideológiák kihatnak, mert nem lesz szükség rájuk. Finoman értésünkre adják, hogya határozatok kora lejáróban van és a politika a jövőben nem az elhatározások kérdése lesz, hanem a technikai tudásé.
Az ember azonban ideológiaalkotó az egyszerű tény miatt, miszerint a világban való létezése elválaszthatatlan egy bizonyos, a világról alkotott nézetétől!. Azaz: létezésünknek az ideológia ad értelmet.
A technokrata ideológia a technika semlegességét hirdeti. Szerinte ahhoz, hogy a technikából valami kiváló legyen, elég lesz azt a közjó és az emberiség szolgálatába állítani. Ez az elképzelés azonban teljesen hamis. A technikának ugyanis megvan a saját logikája és ez gyökeresen megváltoztathatja az emberi természetet. Az ember az egyedüli lény, aki értelmet ad a világnak, mert a káoszt szervezett kozmosszá változtatja. A technika viszont egyszerűen egy működési eszköz, a technika nyelve kizárólagosan funkcionális, nem képes a világot mint egy szimbolikus rendet értelmezni. A technika egy egybefogó közeg, amely egy új szférát, a technokozmoszt hozza létre. Ezt saját autonóm folyamatai tartják fenn. A technoszféra nem fejlődik a neki kiszabott célok szerint, hanem rendszertelenül nő. A technokozmoszban az ember egyre több dolgot tud csinálni, de végső fokon nem tudja, hogy miért.
Az Új Jobboldal úgy véli, hogy a legfontosabb feladat a technika lényegének azonosítása. Az európai kultúra nem a technika fejlődése miatt van veszélyben, hanem a ma győzedelmeskedő egyenlősködési utópia miatt. Ez gátolja meg az embert abban, hogy alkotásai szuverén urának vallja magát. A gép uralmának nem a gép elpusztításával kell véget vetni, hanem az ember eltökéltségével, hogy alkotásai urává legyen. Végül is arról van szó, hogy az ember vegye fel a szimbolikus és a valódi közötti közvetítő szerepet, mert csak így lehet saját sorsa és történelme irányítója.4. Gondolatok a tudományról
Az Új Jobboldal szerint a tudomány nem semleges, mert a világban van és befolyásolja a népek történelmét. A tudományt Európa választotta. Ez a választás ma azt tételezi fel, hogy elvállaljuk kulturális identitásunkat. Az európai tudomány lényege a harc, a hódítás és a világ kisajátítása. A kezdeti tudományos magatartás a képzeletre és kíváncsiságra alapozott munka volt.
Az Új Jobboldal véleménye az, hogy nincsen ellentmondás a tudomány és a szent között (a szent a következőkben nem az isten előtt tökéleteset – tehát az isteni törvény szerint élőt jelenti, hanem arra vonatkozik, ami valaki vagy valami iránt sérthetetlen tiszteletet és hódolatot vált ki: a franciában az első fogalmat a “saint”, a másodikat a “sacré” szó fejezi ki), ahogy azt a mai domináns liberális-szocialista ideológia állítja. Ugyanis e szerint az ideológia szerint a tudománya dolgokban és eseményekben rejlő racionális kutatása, míg a szent az irracionális nyugtalanító és előre nem látható megnyilvánulása. A valóságban a szent jelen van a kockázatok vállalásánál és a szent teszi lehetővé az ismeretlennel szembeni kiállást. A veszély elfogadása a történelem kezdete óta a tragikus és heroikus európai lélek gyökeréhez tartozik. Ezért az európai tudomány lényege az önmaga felülmúlására való akarat.Hasonlóan, a fenti értelemben felfogott tudomány és a mítosz között sincs ellentét, mert a mítosz nem más, mint akarat arra, hogy káoszból sokatmondó értesülést szerezzünk. Ezzel kapcsolatban nem árt arra gondolnunk, hogy a görög tudomány alapító mítosza Prometheusz nevéhez fűződik. Ez emlékeztető, hogv a tudomány kihívás az istenek és a természet felé, és a történelem ebből a küzdelemből született.
A ma érvényben lévő racionalista beállítottságú tudomány néhány alapfeltételre épült, pl:
- Az univerzum egy egységet alkot
- A világ harmonikus és természetes állapota a rend
- A világ független az embertől
- A valóság tárgyilagosan megismerhetőKözben az utolsó évtizedek tudományos fejlődése elavulttá tette ezeket a posztulátumokat. Következésképpen az Új Jobboldal elveti a tudományos racionalizmust, amely a végtelen lehetőségekbe és a tudományos eredményekbe helyezett vak hiten s nem a tudomány gyakorlatán nyugszik. A valóságban az új tudományos elméletek inkább megcáfolják, mint kiegészítik az előző elméleteket. Tehát helyesebb azt mondani, hogy a tudományok nem a valóságot határozzák meg, hanem azt szubjektív és felülvizsgálható példákkal jellemzik, amelyek irányt adnak a kutatásnak és kiválasztják a tapasztalatokat.
Az Új Jobboldal azt vallja, hogy el kell fogadnunk a véletlent, a homályosat és a megmagyarázhatatlant, mert így lépünk a mítosz, az esztétika és a poézis ösvényére, amely, éppúgy mint a tudományé, az emberi lét nagy kérdőjeleiből ered: mi az élet értelme? és mi az ember szerepe a kozmikus folyamatban)
Erre az ösvényre lépve tragikus érzéssel, de tudomásul vesszük a fizikai világban észlelhető ellentéteket és ellentmondásokat, amelyekkel minden komoly kutató szembesül: a változót és változatlant, a folyamatosat és megszakítottat, a racionálist és irracionálist. A fontos maga a kutatás, nem a kutatás tárgya!
Az Új Jobboldal végül kiáll azért, hogy a tudomány valami vel több, mint az átadható technológiák és egy univerzális nyelvre fordítható absztrakt ismeretek összege. Csak az anyag és a technológiai zsargon (jelnyelv) exportálható és univerzális, de nem a fogalomnyelv. Ez utóbbi képesít egy népet arra, hogy
az őt körülvevő világnak értelmet adjon és kialakítsa közös gondolkodását.5. Az Új Jobboldal biológiai nézetei
A biológia a nyugati kereszténység világ-fogalmának sok axiómáját megcáfolta, ugyanakkor megerősítette az indoeurópai kozmológiák az élettel kapcsolatos számos intuitív elképzelését. A biológia ugyanis azt állapította meg, hogy az élet
- konfliktusokkal terhes, mivel a fajok fejlődési folyamatának a sarokköve a kiválasztódás;
- hierarchizáló és a komplexitás felé fejlődik: ez érdekes ellentéte az élettelen világ entrópiájának;
- az élet fejlődő, de nem lineárisan. Az élet jelenségek jellemzői: (1) a véletlentől függés, (2) a kihívás/válasz váza és (3) az öröklődés/mutáció (azaz: genetikai változás) polaritása. Ez utóbbi a hagyomány / megújulás kettősségének felel meg
Az elmondottak értelmében az ember teremtette Új kultúrformák a biológiában az új fajok megjelenésének felelnek meg.
A biológiát társítani lehet még a szociológiával, a történelemmel és a politikai/gazdasági tudományokkal, mert a társadalmak működése szerves folvamatokat követ. Az Új Jobboldal következésképpen, társadalmi és politikai analíziseit integrálni kívánja a holista értelemben felfogott biológiával. Ez vezetett arra, hogy a liberális üzleti társadalmat mint a biológiai (állat)szelídítés patológiai esetét leplezi le, és a modern nyugati civilizációt a biológiai homogenizálás patológiájának tartja.
Az Új Jobboldal Konrad Lorenz nézetét vallja, aki szerint minden új viselkedési forma, amely előnyöket hoz egy szerves lény részére, egyúttal fájdalmas helyzetek elviselésére is kényszeríti azt. Olyan helyzetekére, amelyeket csak azért visel el, mert hajlandó nagy árat (= a szenvedést) fizetni azért a valamiért, amit el akar érni. De a jelenlegi modern társadalmakban az élvezet/szemvedés egyensúlyban eltolódás keletkezett, mégpedig egy növekvő túlérzékenység minden fájdalmas helyzettel szemben. Ez okozza azt, hogy a modern ember képtelen az örömre és elsorvasztja élvezőképességét (kitűnő példa erre a svéd társadalom). Ehelyett állandóan új), egyre erősebb, minden mértéken túli izgató-élményeket keres, ezt jelzik a patologikus kábítószerezés és a pervezió. A szenvedések iránti intolerancia az emberi élet velejáró váltózó szerencséjét, egy mesterségesen kiegyenlített lapossággá változtatta át, ami csak halálos undort gerjeszt.
Az Új Jobboldal világképének egyik alapköve az etológia elveinek elfogadása. Eszerint az ember nem valami világidegen teremtmény, hanem a természet része és az állatvilág élenjáró képviselője. Az etológia kísérleti alapon kimutatja az emberi viselkedés biológiai és genealógiai alapjait. Az ember egyszerre a legrégibb és a legifjabb faj, mert egyrészt örökölte a genealógiai fán előtte létező fajok genetikai információit, másrészt a legújabb faj.
Az ember valósága négy szintre bontható, amelyekből hármat – a mikrofizikait (= energia), a makrofizikait (= anyag) és a biológiait (= élet) megoszt az univerzum többi alkotóelemével. A nagyedik szint sajátságosan emberi, amelyet a kultúra és a történelmi tudat jellemeznek.
Az etológiai módszer gyökere a fajok, és a fajokon belül a fajták fő viselkedési formáinak összehasonlítása. A magasabbrendű állatok legtöbb veleszületett viselkedési formája megegyezik a fejlődésben előttük álló fajéval, de minden új fajtában új veleszületett viselkedési formák is megjelennek. Ez a tény tehát azt jelenti, hogy az emberfajták mindegyikének van néhány sajátságos
veleszületett viselkedési formája, amelyet nem oszt meg a másik fajtával. Ez egy döntő érv úgy a faji asszimilációval, mint a fajközpontúsággal (etnocentrizmus) szemben. A nyugati humanizmus arra a dogmára támaszkodik, hogy az ember viselkedési formái a környezet és az “idomítás” kérdése, más szóval minden ember rejtett (virtuális) képessége ugyanaz. Az etológia megsemmisítette ezt a hiedelmet.
Az etológia hasonlóan érvénytelenítette a liberális/ ökonomista világnézet egy másik központi alaptételét is, amely szerint az ember számító és racionális alapon maximálisan kielégíti magát. Az etológia kimutatta, hogy a számító viselkedés pont az alsóbbrendű, specializált állatok sajátossága. Az emberre a kíváncsiskodó viselkedés jellemző, amely játékosságból és felderítésből tevődik össze. A kíváncsiság viszont autonóm viselkedési mód, teljesen független az azonnali, szükségszerű kielégítés indítékától. Konrad Lorenz pont a játékosságban látja a művészi hajlam gyökereit. Szerinte a művészet egy ősi biológiai vázon alapul, amely az embert játszó állatként programozta, aki a cél nélküli merő élvezetet keresi.
Az etológiából levonható tanulságok közé tartozik az a fontos megállapítás, hogy az ember egy territoriális érzésű, hierarchikusan specializált agresszív ragadozó. Mint a többi főemlős (= majmok), az ember is csoportban élő szociális állat.
Lorenz bebizonyította, hogy az agresszivitás az élet megőrzésére hivatott ösztönök lényeges része és egy társadalom fennmaradásának feltétele. Az agresszivitás mesterséges “elnyomása” a kezdeményezőképesség, versengés, kockázat, sőt a személyes becsület kihalásához vezetne. Ez ellen az ősösztön elleni szisztematikus harc megfosztaná az embert életkedvétől és küzdőkészségétől. Az agresszivitást nem erkölcsi alapú vétóval kell elfojtani, hanem olyan cselekvésre kell átirányítani, amely lehetővé teszi a katartikus “kirobbanást”, pl. sport vagy tudományos versengés.
Eibl-Eibesfeldt professzor szerint (Lorenz tanítványa) az emberi társadalmakban létező hierarchiák fontos szerepet játszanak az agresszivitás megfékezésében, mert semlegesítik az egy csoporton belüli agressziót. Ebből viszont az is következik, hogy az egyenlősködés potenciálisan sokkal nagyobb csoportokon belüli erőszakosságot rejt magában, amely a társadalmon belüli versengést könnyen kegyetlen harccá változtathatja.
Ami a rend és rendetlenség dialektikáját illeti, az etológia azt tanítja, hogya túl nagy rend elmeszesít, a túl nagy rendetlenség elpusztít. Minden új nemzedék feladata, hogy új egyensúlyt teremtsen a hagyomány és a múlttal való szakítás között.
(Megjegyzés: Az ismertetés e második része javarészt tudományos/technikai témákra (3, 4. és 5. fejezet) vonatkozott, amelyek talán nem tartoznak az aktuális politikai-történelemfilozófiai érdeklődés középpontjába. A valóságban e témák döntő fontosságúak a valódi jobboldali alapállás körvonalazásához. Ezt az anyagot nehéz kivonatosan ismertetni többé-kevésbé fontos részletek kényszerítő mellőzése nélkül. A kérdésben elmélyülni kívánók részére feltétlenül ajánlatos Gehlen, Lorenz és mások főműveinek és az Új Jobboldal eredeti írásainak megismerése.)6. Az új fogyasztói társadalom vizsgálata
Nyugaton a fogyasztói társadalom a hatvanas évek vége felé élte fénykorát: a világ háborút követő rohamos gazdagodás és a gazdaság növekedési foka tetőpontjukra hágtak. A modernizáció teljes gőzzel működött, a munkanélküliség jelentéktelen volt. A gazdaságilag azelőtt hátrányos helyzetben lévő osztályok belevetették magukat a fogyasztás élvezetébe.
Ekkor jött 1968 májusa: a tüntető párizsi tömeg elítélte a klasszikus fogyasztói társadalom néhány szembeötlő negativ jellegzetességét, mint pl. az egyenlőtlenséget, a mindenre kiterjedő standardizációt
és racionalizációt, az anonim tömeggé váló társadalmat stb. De ezt maga a fogyasztói társadalom ideológiája – mint a gazdaság elsőbbsége, a boldogsághoz való jog, individualizmus, egyenlőség, a bőséghez való jog és még néhány más liberális posztulátum – alapján tette.
Alain de Benoist joggal jegyezte meg, hogy ’68 májusa nem a korszellem elleni reakció volt, hanem sokkal inkább e korszellem mellékterméke. Az “új fogyasztói társadalom” (ezután röviden UFT) tehát nem más, mint a ’68 májusi kritika integrációja a meg lévő üzleti társadalomba, azaz az utóbbi tudatos módosítása.
Bár az UFT születése ’68 májusára tehető, mégis csak a hetvenes évek vége felé kezdett kialakulni, miután a súlyos gazdasági válságok megrendítették a korlátlan anyagi fejlődésbe vetett vakhitet. Lényege: az előző vad, mennyiségre iranyuló fogyasztás helyettesítése “higgadt es szelid” hedonizmussal. A gyűjtés ideálját felváltja a kiszámitott, intelligens élvezet-űzés. Ekkor bukkan fel a “minőségi élet”, jelszava is. Ennek persze semmi köze sincs a szellemi-lelki élet elmélyítéséhez, hanem egyszerűen azt jelenti, hogya polgár több szabadidőt kiván a lustálkodasra. Vagy pl. azt, hogy otthonában túltengjenek a felesleges elektromos háztartási készülékek és kacatok, az infantilis, beprogrammozott számítógépes játékok és hasonlók (legújabban ide sorolható az internet mánia, KZ).
Az UFT eszményképe a szocializmus és kapitalizmus keveréke: egyrészt egyenlőség és állami segélynyújtás, másrészt a fogyasztói ösztön kielégítése. Ez logikus is, hiszen az anyagi jólét abszolút elsőbbsége mindkét rendszer alapvető dogmája. Különös jelenség, hogya szociáldemokrata állam nemzetközi téren a totális kapitalizmus szerepét játssza, de az országon belül bürokratizálja a gazdaságot.
Az UFT, miközben világot behálózó rendszerré fejlődik, látszatra különböző társadalmi csoportokat (“pszichologiai antitesteket”) szül meg azzal a szándékkal, hogy elhitesse a tarsadalmon belüli különbségek létezését, s ily módon a Rendszer makrohomogenitása elleni esetleges lázadásokat is semlegesítse. Ez a kialakulóban lévő “törzsi rendszer” hamis affinitásra épül, amely se nem kulturális, se nem etnikus, hanem szigorúan szocio-ökonomikus; nem gyengíti, hanem a heterogenitás leple alatt erősíti a homogenitást.
Hasoncélú a közbenső szervezetek sokasodása és decentralizációja is: miközben szétaprózzák a központot és elpusztitják a szuverén államot, társadalmi terén az állami bürokrácia hatáskörét kiterjesztik. Jó példa még a sajtó felaprózódása ezernyi szűk érdeklődési témára: nem gyengitik a közvélemény liberál-szocialista indoktrinációját, hanem specializálják.
Egy emberi együttes csak akkor közösség, ha értékrendjét és eszményeit valamely politikai vagy történelmi természetű közös érzés fonja egybe. Az. UFT viszont egyre inkább központ- és kapcsolatnélküli, decentralizált, kis hatáskörű csoportok összességére hasonlít. A közösségi népi kultúrák kihalását ellensúlyozandó, e tarsadalmak szünet nélkül egymást követő, jelentéktelen, letargikus és kérészéletű mini-kultúrákba menekülnek.
Az UFT egyik fő ismérve a politika radikális dekadenciája. A társadalmat – sőt magát a nemzetet – érintő összes fontos ügyet a nagyvállalati testületek (tehát az állam és a nagytőke, illetve a szakszervezetek) intézik a polgárok teljes érdektelensége mellett. Ezek magukba gubódznak, s csupán azt kivánják, hogy lehetőleg senki se zavarja őket leülepedett, szabványos életvitelükben. Egyedül azt várják el a gondviselő államtól, hogy megbízható rendszerességgel ossza szét jutalékait, ne vegyen föl tekintélyuralmi pózokat és ne alkalmazzon semmiféle látható elnyomó módszert.
A posztmodern UFT félelmetes inerciát rejt magában, ami krízis esetén könnyen tönkreteheti az egész szociális rendszert, mert bizonyára valamiféle passziv militanciához, azaz egy erőkifejtés elleni sztrájkhoz folyamodna.
Az UFT annyiban rosszabb a klasszikus fogyasztói társadalomnál, hogy a kapitalizmus rákfenéit megtetézi a szocializmuséval is. A kalmárszellemű társadalom hőskorában ugyanis a hátrányokat ellensúlyozta a vállalkozói dinamizmus; az UFT viszont elkényeztetett és túloltalmazott tömegemberek gyülekezete. Ebben a társadalomban az egyedüli kapitalisták az állam és a mamutcégek, mert a harmadrendű törpevállalatok nem termelnek ipari értéket.
Az UFT-ben, más szóval: nyugati, modern, egyenlősdi, demokrata és a kereszténységből kinőtt civilizációnkban, a tömegember egyénieskedése fénykorát ünnepli. A haladásban való vakhit azonban kiveszőben van. A német Konzervatív Forradalom legtekintélyesebb képviselői, Jüngertől Heideggerig, ezt a kort “Interregnumnak” nevezték. Szerintük Európa sorsa most két lehetőség között jár kötéltáncot: vagy győzedelmeskedik az egyenlősdi világkép és a történelem véget ér, vagy történelmi ujjászületés áll a küszöbön. Mindkét variáció a nyugati nihilizmus utolsó fázisát jelzi.7. Az európai kérdés
[Megjegyzés: Ennek a politikai szempontból fontos fejezetnek az összefoglalásakor erősen latba esett az a körülmény, hogy az eredeti tanulmányok java 1975-1985 között készült, tehát nem számolt a szovjet blokkban történt változásokkal és azok következményeivel. Ezért természetes, hogy feltételezéseik néhány szempontból idejétmúltak, vagy hibásnak bizonyultak.
Ha azonban az eredeti szövegben szereplő "Szovjetunió" kifejezést Oroszországgal helyettesítjük, úgy az Új Jobboldal nézetei jórészt ma is érvényesek. Mert a Szovjetunió megszűnése és a gazdasági nehézségek ellenére Oroszország az USA után katonailag még mindig a világ legerősebb állama, ezért nagyfokú naivság lenne azt hinni, hogy az Európát érintő orosz nagyhatalmi törekvések már a múlthoz tartoznak.
Szerencsére mindez nem érinti a Új Jobboldal Európa lényegét és jövőjét illető álláspontját. A következőkben tehát az utóbbiakon lesz a hangsúly, de a Új Jobboldal fontosabb feltevései se maradnak említés nélkül].
A Új Jobboldal Európa önmegvalósítását kívánja: Európa keresse a világban az őt megillető hatalmat, világszerte sugározza szét befolyását és hódítsa vissza kulturális jellegzetességét. Ezért ítéli el a napjainkban dívó pszeudo-európai ideológiát, amely kontinensünket egy világcivilizáció alapkövének tekinti, és arra biztatja az európai népeket, hogy kulturális gyökereiket és érvényesülési vágyukat adják fel az ún. nyugati civilizáció javára. - Európa félig kontinentális, félig tengeri geopolitikai helyzetének köszönhetően a potenciális világuralom szempontjából kulcspozíciót foglal el. Aki Európát kezében tartja vagy semlegesíteni képes, az ellenfelével szemben döntő hegemóniával rendelkezik. Éppen ezért kontinensünk a két szuperhatalom fő érdekütközési színtere.
Amíg az USA – igazi új Carthago és elsősorban tengeri nagyhatalom – a világhegemóniát a gazdasági piacok uralmával kívánja biztosítani, addig az oroszok és kínaiak fő célja – minthogy ők Dzsingisz kán örökösei és szárazföldi nagyhatalmak – a nagy eurázsiai térség katonai uralma. Se a Szovjetunió, se az USA nem lenne hajlandó eltűrni egy újabb nyugati nagyhatalmat, amely egyben tengeri nagyhatalom is lenne. Pontosan emiatt látnak nagy veszélyt egy 500 milliós, kulturálisan és technológiailag magas színvonalú lakossággal és óriási ipari kapacitással rendelkező egyesült Európában, amely elfoglalná az eurázsiai térség nyugati részét, három tengerre nyitott és többé-kevésbé szoros kapcsolatot tart fenn a volt gyarmatokból alakult új államokkal.
A két szuperhatalom Jalta óta együttműködik, hogy megakadályozza Európa valódi egységét és újjászületését.
Több évtizedes látszólagos – néha látványos – viszályuk mögött rejtőzik az igazi antagonizmus, amelyben Európa és a harmadik világ érdekei állnak szemben a szuperhatalmakéval. Az USA fő ellensége tehát egy kommunista-mentes, életerős Európa lenne, amely Afrikát, Indiát és a Közel-Keletet is bűvkörébe
vonná. Sokkal kevésbé félne egy szovjet befolyás alatti Európától, mivel az gazdaságilag gyengébb versenytárs lenne.
Egy Európa földjén lezajló amerikai-szovjet fegyveres konfliktus valóságban a szuperhatalmak együttműködését folytatná, csak más jelmez alatt. Az ellenfelek ugyanis nem egymást pusztítanák, hanem minket európaiakat.
A ’80-as évek elején felerősödött hidegháborúval aszuperhatalmak csatlósaik polarizálását célozták az Észak-Atlanti Szövetség, illetve a Varsói Szerződés körül. Azért, hogy az érintett országok lakói érezzék: a veszélyt az ellentábor csatlósai jelentik, a barát viszont a megszálló szuperhatalom. Az amerikai-szovjet kondominium gazdasági téren is működik: míg Kelet-Európát a szovjet gyarmatosító fosztja ki, addig Nyugat-Európa finanszírozza az amerikai pénzügyi mérleg hiányát és ezzel lehetővé teszi, hogy az USA felvásárolja az európai ipar fontos szektorait.
A közös geostratégiai érdekeken kívül lényeges hangsúlyozni a két szuperhatalom hasonló civilizációs tervet: mindketten univerzális, egyforma, egyenlősdi és a gazdaság diktatúrájára alapozott társadalmat akarnak megvalósítani. Mindkettő egy kinyilatkoztatott igazságban hisz, rögeszméjük az emberiség feltartóztathatatlan haladása.
Mindkét szuperhatalom a fasizmus elleni küzdelem témáját lovagolja meg, hogy sajátmagát mint emberszerető demokratát és a fasizmus elleni gyógyszert reklámozza. Tekintve, hogy a fasiszta rendszer már régen eltűnt az európai színpadról, ez az antifasizmus révén történő önjogosítás puszta fantazmagória és egyben a liberáldemokrata és marxista ideológiák szellemi színvonalának szegénységi bizonyítványa. - Európa és a Harmadik Világ közös érdekei részben stratégiaiak: az USA-Szovjet kondomínium ellen; másrészt kulturálisak: az amerikanizáló tömegcivilizáció ellen, végül gazdaságiak: a hazai termelőerők tönkretétele, s ebből következőleg a nemzeti függetlenség elvesztése ellen. A harmadik világgal való szolidaritásnak semmi köze nem lehet a volt gyarmatosító megalázkodásához, aki rossz lelkiismeretet szeretne megnyugtatni. Csakis az a felismerés lehet az alapja, hogy a politika lényege az erő. Ezért kell minden olyan országot segíteni, aki nem hajlandó a szuperhatalmak mögött felsorakozni.
Az európai baloldal elárulta a harmadik világot, mivel az vonakodott elfogadni mind a szovjet típusú szocializmust, mind a pártdemokráciát, a fejlődés mitológiáját és az ún. emberi jogok mindenhatóságát.
Európának abba kell hagynia a harmadik világ eddigi támogatási formáját, ami nem más, mint egy neokoloniális rendszer kifejlesztése. Ehelyett, amint már a Kivonatok 3. részében meg lett penditve, a harmadik világban is nagy területű és – mind gazdasági, mind politikai téren – önállóságra képes térségek kialakulását kell ösztönözni és segíteni. Természetesen egy-egy térséget kulturális és földrajzi szempontból összeillő népeknek önszántukból kell létrehoznia. Egy ilyen egységekből álló rendszer halálos csapást mérhet a kétpólusú, szuperhatalmak által uralt világrend logikájára. [Ez a mai, egypólusú, USA uralta New World Orderre is igaz. KZ). - A történelem metapolitikai szempontból helyes értelmezésének kulcsa, egyszersmind egy nemzet hatalmának és jólétének fő oka, a kontinensi méretarányban való gondolkodás. A civilizációkat alkotó erő a népek élettérért folyó kérlelhetetlen harca. A világ sorsát csak nagy területű és lélekszámú hatalmak képesek komolyan befolyásolni.
Európa fölépítésénél nem szabad a törvénykezési és intézményesítési csapdába esni, mert ezek eddig mindig zátonyra futtatták az európai egységet célzó terveket. Maga a tőrténelem kényszerít majd arra, hogy menetközben improvizáljuk a legmegfelelőbb formát. A lényeg az európai akaratok ideológiailag megalapozott, alkotásra serkentő nevelése.
Minden Impérium kezdete néhány elem szerves szövetsége, amely aztán mágneses erővel terjed tovább. A jelenlegi nemzetállamok eltűnése mint az egyesülés feltétele - ahogy sokan kivájnák - olyan utópia, amely eleve kizárná egy valódi Imperium Europaeum létrehozását. Európa ugyanis nem valami absztrakt idea, hanem a világot felölelő geopolitika egy része. Ezért Európának csak akkor van értelme, ha hatalom is. A megoldás tehát nem a nemzetek létének semmibevevése a régiók javára, vagy ennek fordítottja. Az első esetben ugyanis a kis "rousseau-i" mozaikok a szuperhatalmak könnyű prédájává válnak, míg a másodikban a régiók egy központosított és abszolutista állam igáját viselhetik. A szeparatizmus és jakobinizmus között van harmadik úti
Az Új Jobboldal szerint a eljövendő egyesült Európát a középkori Német-Római Birodalom mintája szerint kell felépíteni, amelyben a királyi és a császári hatáskör jól megfért egymás mellett. Ebben a modellben minden állam maga döntene politikai rendszeréről, de a kontinenst érintő nagy horderejű politikai kérdéseket egy közösségi végrehajtó szervre bízná. Az Impériumnak közös védelmi rendszere, pénze és gazdasági tere lenne. Az Impérium semmi szín alatt se válhat egy központosított, szuper nemzetállamá (pl. mint a francia modell). Ilyesmit a legtöbb nép nem fogadna el [már most is nyilvánvaló az európai parlament és a brüsszeli bürokraták iránti általános bizalmatlanság és ellenszenv, KZ).
Európát nem a nemzeti eszme sírjára, hanem a kicsinyes nacionalizmusokéra kell építeni. Az európai Impériumban a régiókat a meggyökerezés és ragaszkodó vonzalom, a nemzeteket a hazaszeretet, míg Európát magát a nacionalizmus hivatottak jellemezni. Más szóval: az eddigi nemzeti nacionalizmusokat európai nacionalizmussá kell alakítani. Az Impériumhoz kizárólag az európai kultúra, történelem és földrajz keretébe tartozó népek tartozhatnak.Végtelenül fontos rámutatni, hogy az imént ecsetelt Európa-eszme homlokegyenest ellenkezik a jelen Európai Unió pusztán szerződéses és üzleti jellegével (amelyben pl. már Törökországnak és Izraelnek is helyet akarnak találni)! - Az Európa végét jelentő kozmopolita világrend térhódításának egyedüli hatásos ellenszere az impérium-mítosz ifjúság közti terjesztése. E mítosznak Európában éppen úgy be kell töltenie egy megújításra és alkalmazásra váró egyesítő erő szerepét, mint egy politikai és geopolitikai filozófiáét. Másképpen kifejezve: az imperium-mítosz összeegyezteti a szuverén működés egyesítő erejét a társadalom, kultúra, gazdaság és térség változatosságával. Az impérium csak az őt alkotó nemzetek rendeltetését irányítja, de ugyanakkor megőrzi az egyéb tevékenységek és intézmények sokféleségét.
Az Imperium Europaeum-mítosz feltámasztása korunk egyik legfontosabb szellemi mozgósítását jelentené, mert az Imperium eszméje már több mint 2000 éve gyötri Európa nyugtalan lelkiismeretét. Mind a nyugati kozmopolitizmus, mind a kereszténység mai dekadenciája kedvező alkalom, hogy Európa megszabaduljon a nyugati kereszténységtől és felismerje magát egy közös indoeurópai kultúrában, amely legősibb alapító emlékezete. Európa messziről jön és messzire megy. Gyökerei mélyre nyúlnak a történelem talajában, ami lehetőséget biztosít az újjászületésre. A Új Jobboldal magáénak vallja a teljes európai örökségét: a görögöt, latint, keltát, germánt és a szlávot. [Magától értetődően a finnt, magyart és baszkot is, KZ]. Ez az örökség olyan fundamentum, amelyre egységbe forrt, erőtől sugárzó jövőt lehet építeni. Ha az európaiak tudatába vésődik a lényegben való egység, azaz egy közös világkép, akkor a közös sors akarását is meg fogják találni. - Európa lényege tragikus. Sorsa mindig hagyományai metamorfózisához és önmaga felülmúlásához vezeti. Európát született természete nemcsak állandó előrelépésre, hanem a halálveszély örökös súrolására is predesztinálta. Európa viharos történelme során több sötét korszakot vészelt át, amelyekből mindig rendkívüli mutáció árán állt talpra. Úgy is mondható, hogy Európa mutációkkal válaszolt a történelem kihívásaira. Az európai civilizáció, hajnala óta, három nagy metamorfózist ismert. Az elsőben az indoeurópai törzsek a pogány ókor ragyogó kultúráiban virágoztak ki. A második, a kereszténység inváziójának hatásaként, egyrészt vallásos szinkretizmusra (azaz: ellentétes vallási elvek vegyítésére) kényszerítette az európai népeket, de ugyanakkor a középkori királyságok és a Német-Római Birodalom megalapítását is eredményezte. A harmadik metamorfózisban, melynek kezdete a francia forradalomra tehető, Európa átalakult Nyugattá
Korunk történelmi kihívása az, hogy Európa szabaduljon meg, egy negyedik metamorfózissal, a maga alkotta “Nyugati civilizációtói”. Ez a metamorfózis
azonban csak akkor válhat ténnyé, ha szellemi metamorfózis előzi meg. Méghozzá négy területen: társadalmilag, kulturálisan, ideológiailag és politikaigazdasági téren. Talán a legfontosabb egy “új európai” nemzedék megszületése, amely nem nagy múltunkat kísérli meg újjáépíteni, hanem egy új történelmet kezdeményez. Az aktiv nihilizmustól és “háború-előtti” érzéstől átitatott mai fiatalok az első modern-kori barbár nemzedék. Zsidókeresztény gátlásoktól megszabadult nyers ösztöneikből bukkanhat elő az öntudatlan európai közösség, és egy jövőbeli európai újjászületés első lépéseként, az esztétikán és a technikán át beszélhet a vér.
Európa a mérnök és a Történelem találkozása. Görögország és Rómából kelt életre, tehát a politikai rend mint a történelmi tudat nemzője, a filozófiai és esztétikai kultúra mint egy univerzális világkép alkotója, és a tudományos-technikai mentalitás mint a Föld feletti uralom záloga – misztikus szövetségéből. Ha Európa minderről lemond, akkor saját magát árulja el. Európának mozgósítania kell ősrégi hagyományaiban rejlő erőit és a fauszti kultúrát kell felavatnia: a görög templom és az atomerőmű, a költészet és számítógép, a katedrális és a lökhajtásos repülő lelkesítő ötvözetét.
Európa felszabadításában az első tennivaló nem politikai, hanem ideológiai: meg kell értetni polgáraival, hogy potenciálisan Európa a világ legerősebb hatalma, de ok nélkül túlbecsüli a szuperhatalmak erejét és egy lázadással szembeni reakciójukat.
Európa számára világos a tét: vagy továbbra is “nyugati” marad és szétszórt erejű, nagy elképzelések és vállalkozások nélküli nemzetenként menthetetlenül tovább süllyed a dekadenciába; vagy a sír szélén állva, történelmének legnagyobb metamorfózisával, megteremti az Imperium Europaeum-t. - pai” nemzedék megszületése, amely nem nagy múltunkat kísérli meg újjáépíteni, hanem egy új történelmet kezdeményez. Az aktiv nihilizmustól és “háború-előtti” érzéstől átitatott mai fiatalok az első modern-kori barbár nemzedék. Zsidókeresztény gátlásoktól megszabadult nyers ösztöneikből bukkanhat elő az öntudatlan európai közösség, és egy jövőbeli európai újjászületés első lépéseként, az esztétikán és a technikán át beszélhet a vér.
Európa a mérnök és a Történelem találkozása. Görögország és Rómából kelt életre, tehát a politikai rend mint a történelmi tudat nemzője, a filozófiai és esztétikai kultúra mint egy univerzális világkép alkotója, és a tudományos-technikai mentalitás mint a Föld feletti uralom záloga – misztikus szövetségéből. Ha Európa minderről lemond, akkor saját magát árulja el. Európának mozgósítania kell ősrégi hagyományaiban rejlő erőit és a fauszti kultúrát kell felavatnia: a görög templom és az atomerőmű, a költészet és számítógép, a katedrális és a lökhajtásos repülő lelkesítő ötvözetét.
Európa felszabadításában az első tennivaló nem politikai, hanem ideológiai: meg kell értetni polgáraival, hogy potenciálisan Európa a világ legerősebb hatalma, de ok nélkül túlbecsüli a szuperhatalmak erejét és egy lázadással szembeni reakciójukat.
Európa számára világos a tét: vagy továbbra is “nyugati” marad és szétszórt erejű, nagy elképzelések és vállalkozások nélküli nemzetenként menthetetlenül tovább süllyed a dekadenciába; vagy a sír szélén állva, történelmének legnagyobb metamorfózisával, megteremti az Imperium Europaeum-t.
8. A Nyugat mint dekadencia
1. A “nyugati” ideológia a vallásos keresztény őstípusok elvilágiasodásából fejlődött ki. Ez a szekularizáció rétegesen, egymást követő lépésekben zajlott le: a XVI. századi puritanizmus, az angolszász liberalizmus és hedonizmus, a társadalmi szerződés tana, a felvilágosult kor ideológiái, a hegelianizmus örökösei: a szocialista és marxista tanok, s végül az utolsó rétegeződés: a “Frankfurti Iskola” revideált marxizmusa, amelynek gyümölcse a “második baloldal” radikális reformizmusa.
A nyugati ideológia három alapelven nyugszik. Az első az egyén, aki a keresztény túlvilági individualizmus transzpozíciója. A második az egyéni üdvözülés keresztény vállalkozásából örökölt fogalom: a boldogság. Természetesen ez a fogalom elvesztette lelki és üdvözüléstani jellegét, és az anyagi kielégülésben testesedett meg. A harmadik a boldogság elérésének fő segítőeszköze: az észszerűség. A kereszténység részére ugyanis a világ ésszerű, mivel az isteni akarat kezdettől fogva egy meghatározott cél felé irányította.
A nyugati ideológia fenti hármas alapelve alapján a cél az egyén gazdaság-társadalmi boldogságának megvalósítása a társadalom racionális szervezése és elrendezése árán. A mai nyugati társadalmak mind egy azonos modell felé haladnak: a gondviselő állam szabályozta harmonikus fogyasztói társadalom.
Mivel a nyugati ideológia a kereszténység szekularizációja, érdemes összehasonlítani irányadó logikáját is. Azelőtt normálisnak tartották, hogy másvallású népek feladják sajátos kultúrájukat és vallásukat, és csatlakozzanak az egyedüli igaz valláshoz, azaz a kereszténységhez. Ma viszont az egyedüli “igazi” civilizációba, a nyugatiba való beolvadás a kötelező. A beolvadás elsősorban gazdasági folyamat, amit a fejlődés mit9sza és a haladás ideológiája támasztanak alá.
Úgy a liberál-kapitalizmus, mint a marxista szocializmus célja egy planetáris civilizáció felépítése, amely lényegében egy racionális, egyenlőségre törekvő és “békés” gazdasági rendszer. Ez a “laikus kereszténység”, az ésszerűségre hivatkozva, konfliktusmentes harmóniát szeretne megteremteni a társadalomban. A nagy világvallások ennél reálisabban ítélik meg az emberi valóságot, mert a harmonikus lét beteljesülését csak a túlvilágra ígérik.
A nyugati társadalmakat irányító erők a hivatásos politikai osztályon kívül működnek. Más szóval: az egész nemzetet érintő fontos határozatok nem az intézményesített politika berkeiben születnek. A pártok ideológiái nem tanúskodnak politikai gondolkozásról, csupán választási, üzleti vagy hirdetési ötletek. A valóságban mind a bal- mind a jobboldal gyűlöli a politikát – azaz a hatalmat, a harcot, a történelmi méretű terveket és vállalkozásokat -, mivel ezek a fausti psziché és egy kalandos mitológia szülöttei, s mint ilyenek, összeegyeztethetetlenek a Föld és az emberiség egyesítésének nyugati eszményével, amely a politika végét feltételezi.
A nyugati társadalmakra mindinkább jellemző az állam politikai legitimitásának megszűnése. Az állam fő szerepe ma már redukálódik a társadalom bizonyos gazdasági és technikai színvonalának fenntartására, de mindenekelőtt maximális fogyasztásának biztosítására.
Ha elfogadjuk, hogy a politika mindazt felöleli, ami az alternatív kultúra-modellekért küzdő ellenfeleket polarizálja, akkor az új ideológiai konkfliktusok megjelenése döntő fontosságú szociális tény. Ezért világos, hogy az új gondolkodási irányzatok, amelyek metapolitikai (= elméleti politikai) nyelven fejezik ki nézeteiket – például elméleti folyóiratok vagy kulturális szervezetek -, lényegileg sokkal inkább politikaiak és mozgósító erejűek, mint a politikai pártok és szakszervezetek. Az Új Jobboldal szerint azoké a jövő, akik új mozgósító és cselekvési formákat tudnak feltalálni anélkül, hogy választási vagy média sikerekre törekednének; akik nem mondanak le a valódi politikáról, s akik kiállnak elveikért anélkül, hogy ilyen vagy olyan konvencionális ideológiához kötnék magukat.
2. A totalitarizmus lényege a politikanélküliség. Az egész világra nézve kötelező modellnek tartott nyugati humanista, pacifista és ökonomista társadalom ellen – saját meggyőződése szerint – jogosulatlan bármiféle lázadás, hiszen a technokrata államok legitimitása a szabadságra és az erőszakmentességre alapozódik. Eme egyedül üdvözítő ideológia befészkeli magát az agyakba, s ezért automatikusan mindenki saját cenzorává és elnyomójává válik.
A fentiekból következően bármilyen autentikus “felszabadító” ideológiának politikainak kell lennie, és el kell fogadnia a nemzeti akaratok harcát. A harc egy olyan világért, amelyben a népek és nemzetek akarata, tervei és vállalkozásai versenyben állnak, valóban politikai és felszabadító természetű. Ugyanis ilyen módon maradnak fenn az emberi autonómia alapjai: a népek szabadsága, a feszültségek és az úr-szolga dialektikája. Ha a politika fő célja egy ellenség kijelölése, úgy a jelen pillanatban a politikai cselekvés legjobb módja a nyugati ideológia mint legfőbb ellenség azonosítása. Sőt, hozzátehetjük, hogy napjainkban nem is lehet autentikusan politikai az, ami nem száll szembe a nyugati rendszerrel.
Nemzetközisége és haladás-bálványozása miatt a nyugati ideológia támadó éle a baloldal. A baloldal történelmi szerepe az volt, hogy kényszerítse a nyugati rendszert ígéretei (egyenlőség, jólét, ésszerűség és politikátlanítás) betartására. Amint ez megtörtént, a baloldal szerepe a szociális toldozgatásra és helyi vagy részleges jellegű tiltakozásokra zsugorodott össze, mivel a rendszer alapjait sose vonta kétségbe. Ma már a volt radikális, forradalmi baloldal is politikátlanodik és beilleszkedik a semlegesített polgári ideológiák társaságába. Még a terrorista proletár-mozgalmak is a baloldal hattyúdalához tartoznak, a neototalitárius és techno-humanista polgári civilizáció megemészti őket.
3. A nyugati ideológia egy másik jellemzője a konfliktus elutasítása. A Szókratész előtti filozófia a konfliktust alkotó elvnek tekintette. Ezt a mai tudományok is megerősítik. Például az asztrofizika a világot az energetikai küzdelemmel magyarázza; a biológia alapja a szervezetek szelektív összecsapása; az etológia és a genetika az egymáson belüli és egymás közötti agresszivitást látja a fajok fejlődése motorjának. Következésképpen, a nyugati civilizáció azzal, hogy a konfliktus minden formáját meg akarja szüntetni, minden élet egyik alapelvét támadta meg.
A nyugati társadalmak a biztonság ideológiájára támaszkodnak, és legitimitásukat az erőszak-nélküliség garanciájában vélik megtalálni. A helyzet ma mégis paradox: az egyén bizonytalanságot érez egy anonim, fenyegető társadalommal szemben, de az egyének agresszivitása ugyanakkor növekvőben van. Ez utóbbi oka az, hogy az egyenlősdi állam elpusztítja a szerves közösségeket, akik az egyéni agressziót kordában tartották.
A mindent racionalizáló nyugati állam a konfliktusokat járulékos eseményekként, szociális patológiának, vagy a társadalmi gépezet technikai tökéletlenségének könyveli el. Azzal a szándékkal, hogy megőrizze a “transzparens, békés és ésszerű” társadalom nimbuszát. Ugyanis a determinista és racionális társadalomban, amelyet a gazdaság, az előrelátás és a statisztikák irányítanak, a kockázatost és előre láthatatlant patologikus jelenségnek illik minősíteni. A konfliktustói való rémület azon a félelmen nyugszik, hogy az megzavarja az egyéni kényelem és jólét normális pályáját.
Az Új Jobboldal véleménye az, hogy az életet konfliktusként kell felfogni, és meg kell kísérelni a konfliktusok beágyazását a szociális és politikai összefüggésekbe. A konfliktus bajtársiasságot teremt, mert az általa létrehozott újracsoportosulások és polarizációk közösségi kapcsolatokat szőnek. A konfliktus mozgósítja az érzelmeket és intenzívvé teszi a szövetségeket. A konfliktus szerepe mindaddig pozitív, amíg egy mindenki által elismert tekintély bíráskodása alatt áll, és nem lépi túl a társadalmi kapcsolatok szétszakítására veszélyes határt.
4. A nyugati civilizáció jellemző vonása még a “történelem vége” téma népszerűsége, amelynek eredete szintén a zsidó-kereszténységhez fűződik. Azonban a lineáris zsk világkép történelem végének marxista változata némi javításra szorul. A történelem modern ellenségei ugyanis már nem a marxisták, hanem a nyugati liberál-kapitalista rendszer, amely a történelem végét az anyagi boldogságban látja. Ez a boldog állapot pedig forradalmak és megrázkódtatások nélkül, folyamatos fejlődéssel valósul meg. A történelem végének liberális apostolai sokkal kevésbé teorizálnak, kevésbé dogmatikusok és nem a proletár-idillt festik le, mint a marxisták, hanem gyakorlatiasak és az Ügyet csupán menedzselési kérdésnek tekintik. A történelem vége fenti filozófiájának a nietzschei műben az “utolsó ember” felel meg, akit csak boldogsága érdekel, s nem végzete. Nietzsche ezzel szembe helyezi a “felsőbbrendű embert” (Übermensch), aki a magát állandóan felülmúlni akaró embert testesíti meg. A felsőbbrendű ember képe tehát nem időszerű a nyugati ideológia által uralt korunkban, és karaktere összeegyeztethetetlen a zsidókeresztény embertípus ideáljával.
Nos, pontosan ez a tény szolgálhat egy megújulás alapjául. Az antik európai öntudat újjászületése ugyanis lehetetlen volt addig, amíg az egyenlőségeszme győzelmes virágkorát élte. Mára változott a helyzet, mert a nyugati típusú társadalmakat már túlnyomóan az “utolsó ember” fajta képviseli, akivel szembeállítható egy felsőbbrendű embertípus. Az európai történelem újjáélesztésének formája ma még ismeretlen. Csupán annyi mondható, hogy egy új kor menthetetlenül a nyugati rendszer kimúlásához fog vezetni. Azonban a történelem nyitottsága, amit az Új Jobboldal teljesen magáénak vall, azt sem zárja ki, hogy az új hajnal sose pirkad ránk, mert már feltartóztathatatlanul közeledünk a történelem végéhez.
5. Az Új Jobboldal úgy véli, hogy ti. nem a Nyugat dekadenciájának, hanem a Föld nyugatosításának és Európa dekadenciájának vagyunk a tanúi. A Nyugat nincs dekadenciában, hanem maga a dekadencia. A nyugati ideológiák krízisben szenvednek, de a nyugati civilizáció világszerte terjed. A Nyugat logikájának lényege a szervesség redukciója a mechanikusra és az élet formáinak növekvő homogenizációja. Ezek úgy asztrofizikai, mint biológiai értelemben dekadencia formák.
Az absztrakt elvekre (nyugati ideológia, szekularizált kereszténység) épült Nyugattól eltérően Európa egy nép, élő történelem; Európa szerves, nem mechanikus. Európa beteg, de önmetamorfózissal (=önátalakulással) meggyógyíthatja magát. A Nyugat viszont gyógyíthatatlan, mert képtelen magát átalakítani. Paradox módon Európa öregsége adhat jó alkalmat az újjászületésre: Európát hódította meg legelőször a nyugati civilizáció, s talán éppen ezért Európa kel majd fel legelőször ellene. A dekadencia szülöttei az új európai nemzedék, mint történelmi emlékezet nélküli kulturálatlan újbarbárok, egyszersmind szabad mind a skolasztikától, mind a halálthozó nyugati ideológia tabuitól. A Nyugat szent bálványai: Egyenlőség, Szabadság, Demokrácia és Fejlődés, hullaként lebegnek az új generációk szellemi panteonjában. Két eset lehetséges: vagy bekövetkezik a klasszikus kultúra radikális vége és egy újprimitivizmusba süllyedés, vagy újjászületik a megtisztult európai én, azaz “görög ösztönünk”.
9. A rendszer mint a népek ellensége
1. Földünk egy lassú, csendes és láthatatlan folyamat színtere lett: a kultúrák, civilizációk, nemzetek és országok egy lagymatag szerkezetben olvadnak fel, amely felszívja nemcsak a közismert jobboldal/baloldal, Kelet/Nyugat és Eszak/Dél ellentéteket, hanem a politikai és ideológiai különbségeket is, eltünteti a földrajzi adottságok szerepét és megkövesíti a történelmet. Ez a szerkezet a Planetáris Rendszer. Rendszer, és nem világméretű civilizáció, mert a civilizációnak van emberi dimenziója is. A Rendszer nem más, mint a nyugati civilizáció metamorfózisa egy iszonyatos méretű technikai és gazdasági gépezetbe. A közeljövő nagy összecsapása nem a kapitalizmus és a szocializmus között, hanem a nemzeti, kulturális és etnikai erők együttese és a Nyugati Rendszer kozmopolita gépezete között lesz. A Rendszer a területeket “zónákkal” , a politikai felségjogot gazdasági szabályozással, a kultúrát tömegidomítással helyettesíti. Földünk így egy nagy cirkusszá alakul, ahol a Rendszer az idomító. A Rendszer nem hasonlítható egy, az egész földkerekséget felölelő impériumhoz, mert nem politikai erőből ered, hanem a fogyasztói társadalom világra kiterjedő rákosodása révén terjed. A Rendszerben nem uralkodik más, mint egy absztrakt egyén: a “homo universalis”, azaz a természeti jog és
a felvilágosodás ideológiája frigyének szülötte, akinek igényei egyneműek és általánosak. A Rendszerben nincs más kormány, mint a nemzetközi gazdasági és bürokratikus hálózat konvergenciája.
A Rendszer növekedése annál inkább aggasztó, mert mentorai vakul hiszik, hogy isteni küldetésük van: a nyugati humanizmus, az üzleti pacifizmus és az igazságtalankodásokat orvosoló szocializmus.
A Rendszer egy központ nélküli “összesség”. Fókuszpont az amerikai társadalom, annak végei, piacai és szokásai. Hódításának fő területei Nyugat-Európa, a Távol-Kelet, Kelet-Európa és a harmadik világ iparosodott részei. A hódítás gazdasági ágensei elsősorban a nemzetközi intézetek, a multinacionális cégek és a nemzeti bürokráciák. Ezek fő feladata a mindenütt ugyanazon áruk és mentalitás terjesztése. A szokások és szükségletek folyamatos egységesítése eközben egy új embertípus hegemóniáját alakítja ki: a gyenge karakterű univerzális kispolgárét. A nyugatiasodó világot ellepi a szegény országok jómódú osztályaiból és a szocialista országok nomenklatúrájából verbuválódott kozmopolita polgár (megjegyzés: most már többnyire “volt szocialista” értendő, ahol a nómenklatúrát gyarapítja az újgazdagok tábora is). A politikai pártok, üzletemberek és a “közvélemény” – amely nem más, mint a média mellékterméke – hallgatólagos vágya, hogy a polgárokkal minél tökéletesebben lemásoltassák az amerikai középosztályok életstílusát. Ehhez érvként az életszínvonal emelését hozzák elő, ami nyilvánvaló csalás, mert elhallgatja a hagyományos gazdaságok tönkretételét és a néptömegek elnyomorodását. Ez a rasszizmus, ha gyakran nem is tudatos, amely azt állítja, hogy a fejlődés nyugati gazdasági modellje magasabbrendű a hagyományos kultúrákénál, s ezért kívánatosabb is, azzal a veszéllyel jár, hogy egyetlen gondolkodásmódot eredményez. A jövőbeni világkrízisekre a válasz így csak egyfajta megoldás lesz, és több mint valószínű, hogy nem a legjobb.
A Rendszer – amely nem él, csak működik – a népeket megfosztja a történelmi időtől. Mivel a pillanatnyi divatra, a fogyasztás módosulásaira, a gazdasági konjunktúrára és a változó közvéleményre épült, nem más, mint banalitás. A történelmi tudatot felforgatónak tekinti, mert az nem nevel jó vevőket és jó tévénézőket. Amíg a történelem sajátossága a dolgok értelmének átalakítása, addig a Rendszer csak a termékek és divatok formáját akarja változtatni. A legjobban fél a történelem felkavarásától, a Cézároktól és Bonapartéktól. A Rendszer egy stabilizáló közeg. A (jelentéktelen) részletekre vonatkozó, nagy csinnadrattával beharangozott újdonságok szüntelen áradata drámai ellentétben áll a Rendszer iszonyatos makro-stabilitásával. Ez utóbbi jele, hogy a szokások, művészeti stílusok, vagy a politikai ideológiák és formák már nem fejlődnek. A “Walkman” magnetofon például nem valódi újítás, hanem egy már teljesen beiktatott életforma, a technológiai önimádat egyik formája. Beléptünk a “kiürült” történelembe: a “hátratekintés” örökös visszatérésének zárt körébe. A kontinentális stratégiákat, izzó vallási vitákat és a nagy politikai vállalkozásokat felváltották az egyéni életre vonatkozó kisstílű programok, amelyek végén mindig a nyugdíjba vonulás áll. A népek hagyományai a Rendszer szektoraivá váltak. Múltunkat ugyan ünnepeljük a múzeumokban, de többé nem éljük át. Felidézzük, de nem emlék. Meglátogatjuk, de nem lakunk benne. Egy valódi nép átéli múltját és a modernségben aktualizálja. A Rendszer fogyasztásra szánt, fertőzésmentes, semlegesített díszt csinál belőle.
Ebben a politikai sivatagban a világnak nincs semmiféle rendeltetése. Úgy tűnik, hogy a XX. század végére a népek megbénultak. A világtörténelem átalakul a fogyasztási piacok történetévé. Ez a hamis, politikátlanított történelem kizárólag egy önfenntartó gépezettől függ. A politikátlanítás egy újfajta elidegenülést vált ki. A Rendszernek nincs szüksége erőszakra vagy ideológiai meggyőzésre, mivel a lakosság már magáévá tette viselkedési normáit. A “politikát” látványosságként szervezi, és tálalja a Rendszer kezében lévő médiával, míg a hamisan politizált közvélemény a nép érzelmeit hivatott színlelni. A lényeg nem az, hogy ne legyen kormányellenes tiltakozás, hanem az, hogy elnémuljon minden fogyasztás- és fogyasztási mód-ellenes kritika.
2. Nem maradhat említés nélkül egy lényeges ellentmondás a gazdaságra és technikára épült Rendszer – amely a tömeg anyagi boldogításának filozófiáját tűzte zászlajára – és a technika között, amely külsőleg ugyan az univerzalizmus vázának tűnik, de valójában magában hordozza a hatalom- és kaland-szomjat.
A Rendszer nem érti meg a technika természetét, azt, hogy – Heidegger szavaival élve – a technika lényege a misztérium. Az ortodox marxistáktól kezdve a MIT (a világhírű bostoni technikai egyetem, a Massachusetts Institute of Technology) igazgatókig a technikának naiv, pacifista értelmezést adnak: hála a technikának, eljön a nap, amikor nem kell többé dolgoznunk. Valójában a modern, nyugtalanító és veszélyes technika felhívás a népek önigenlésére (azaz: mutassák meg, hogy léteznek és számítanak), természetfeletti erejű kihívás az emberi alkotóképességhez.
Az európai kultúrához tartozás föltételezi annak az elismerését, hogy a modern technika nem szelídítési és elidegenítő eszköz, hanem alkotás. Habermas mondta, hogy nem tudja elképzelni, hogy létezhet nukleáris poézis. AzÚj Jobboldalviszont igen. Egy rendszer, amely az életből ki akarja iktatni a kockázatot, és ugyanakkor a technikán nyugszik, ami a legkockázatosabb tevékenység, maga a legnagyobb kockázat. A technika nemcsak a közös alkotóképességet tételezi fel – ami egyébként összeegyeztethetetlen a Rendszer ideáljaival -, hanem a munka mint egy közösség szellemi mozgósítása rehabilitációját is. Az Új Jobboldal szerint véget kell vetni a munka büntető és megalázó fogalmának, amely részben biblikus eredetű, részben a liberális kapitalizmus iparosodási közelmúltjából származik.
3. A Rendszer támogatói közt éppúgy megtalálhatók az emberszeretetet mazochizmusig vivő baloldal, mint a merkantilizmushoz és pénzkultuszhoz ragaszkodó jobboldal. Ez a jobboldal a Rendszerben látja gazdasági érdekei és politikai filozófiája igazolását. A szociáldemokrata baloldal szemet hunya Rendszer hibái felett, legfeljebb az udvarias kritikáig viszi. Ugyanis bizalmatlan az államokkal és nemzetekkel szemben, és a Rendszertől várja egy testvéri és humanista világtársadalom megvalósítását.
A Rendszer ellenségei mindazok, akik osztják az antik, pogány európai mentalitás életet igenlő filozófiáját: a teremtő akaratot, és ragaszkodást a közösséghez, amely a kockázatos kalandok, hódítások és a politikai/kulturális küzdelemhez szükséges ugródeszka szerepét tölti be. Mindazok, akik elutasítják a kozmopolitizmust, a kispolgári életstílust, a hedonizmust és a szubkultúrák New York-i modelljét.
Ki kell emelni, hogy se az ökologisták, se a pacifisták, se az ökumenikus keresztény mozgalmak nem ellenségei a Rendszernek. Ezek mindannyian lényegében individualista elveket képviselnek, az emberi jogok, egyenlőség és a világállam hívei, és egy hamis közösségi modellt kívánnak megvalósítani, amelyből hiányzik a végzet és a küzdőszellem. Pszeudo-lázadók, akik a kispolgári létezés normái szerint akarnak élni: önimádó jólétben és követelmények meg fegyelem nélküli társadalmi körülmények között.
Az Új Jobboldal szilárd meggyőződése, hogy csak kulturális, szellemi és nemzeti forradalmak alapján – amelyek a népek számára lehetővé teszik történelmük visszaszerzését és rendeltetésüknek megfelelő cselekvést – indulhat meg a lázadás a Rendszer ellen A Nyugati Ideológiával – legyen az marxista, technokrata, keresztény vagy liberális – való teljes szakítás nélkül nincsen esély jobb jövőre. Szakítani kell a Nyugattal, amelyben nem ismerjük fel többé magunkat, amely egy bazár, amely szemünk előtt csonkít meg egy ezeréves kultúrát, és azt egy örökös “stressz” állapottá alakítja, ahol a praktikus szellemen kívül másnak nincs létjogosultsága.
Egy népnek akkor van létjoga, ha nyomot hagy – szellemileg is – a történelemben, a kontinentális térben és az időben. Azt akarjuk, hogy minden nép hagyjon ilyen nyomot, és ne legyen hajlandó egy öröm, vágyak és kockázatok nélküli “kozmopolis”-ban élni.
Az Új Jobboldal víziója a jövőről egy olyan világ, amelyben a nagy kultúrterületek önálló gazdasági térségeket alkotnak. A XX. század végének kihívásait csakis az ilyen térségekben szövetkezett önálló államok politikai akarata oldhatja meg, nem pedig bürokratikus nemzetközi szervezetek. A szövetségek konkrét, közös vállalkozásokra fognak irányulni és a tagállamok önérdekét is szolgálni fogják.
Az imént megvillantott jövő felé való első gyakorlati lépés a jelenlegi nemzetközi gazdasági rend elpusztítása.
Alain de Benoist, Guillaume Faye: “Las ideas de la Nueva Derecha” Carlos Pinedo összeállításában (Edíciones de Nuevo Arte Thor, Barcelona 1986) című könyve alapján fordította és összeállította Kovács Zoltán
(forrás)